2017. október 8.
Szívesen kezdtem volna ezt a cikket valami ordítóan nagy közhellyel az idő múlásáról, de inkább foglalkozzunk a puszta tényekkel: 10 év baromi hosszú idő, valamint tökéletesen elég arra, hogy kultikus státuszba emeljen, vagy épp feledésbe taszítson egy zenei produkciót – a Parkway Drive második nagylemeze, a Horizons azonban egyértelműen az első csoportban helyezkedik el. Hihetetlen, de pontosan 10 éve történt, hogy az éppen tomboló metalcore-láz derekán ez az Byron Bay-i kvintett kidobta a stílus egyik leginkább értékálló albumát, hogy aztán az I Killed the Prom Queen kihullásával az ausztrál színtér egyeduralkodójává, valamint egy generáció nagybetűs kedvencévé váljon.
Pedig Jeff Lingék receptje sem bonyolult, sem túlzottan egyedi nem volt, a göteborgi témák és a végeláthatatlan breakdownparádé egyvelegét azonban sikerült kiegészíteni egy borongós, őszies, ablakon át a tájat bámulós atmoszférával, amely remekül szemléltette velünk, hogy azért Ausztrália keleti partján sem csak móka és szörfözés az élet. Bár a lemezről többen is hiányolták a debütáló Killing With a Smile technikázásait, itt egy sokkal intuitívabb és őszintébb miliő fogadta a hallgatót, valamint az előd kissé gyermeteg szövegvilágát is sikeresen fejlesztették tovább egy érettebb, komolyabban vehető irányba. A dalok közül pedig mindegyik megérne egy saját bekezdést, az album egyszerűen egy hangyafasznyi üresjáratot sem tartalmazott, hol egy velős breakdown, hol egy gyönyörű gitárfutam, hol pedig Winston McCall vérfagyasztó előadásmódja gondoskodott arról, hogy egy percre se kalandozzon el a figyelmünk a 40 perces játékidő alatt. A változatosságra szintén ügyeltek a srácok, mindig tudták hol kell egy parasztabb, hol pedig egy mélázósabb nótát bedobniuk, hogy kialakulhasson a tökéletes ív, amely mentén haladva kerek egésszé vált a Horizons. Volt itt minden: az évtized legnagyobb metalcore-balladája (Carrion), az első albumot megidéző gitármaszturbálás (Breaking Point), a Parkway Drive történetének legsuttyóbb dala (Dead Man’s Chest), ahogyan vérprofi koncerthimnusz is (Boneyards), hogy aztán a címadó személyében egy olyan kaliberű albumzárást lökjenek bele az arcunkba, mely után könnyes szemmel csapkodtuk azt a fránya replay gombot. Akárhogy is nézzük, a Parkway Drive egyszerűen a lehető legjobbkor volt a lehető legjobb helyen, a Horizons-szel pedig a kétezres évek egyik legszerethetőbb metalcore-albumát kaptuk meg a srácoktól. Ha pedig mindehhez hozzá vesszük a frenetikus élő teljesítményt és Winstonék legendás közvetlenségét, abszolút érthető, hogy sokunk rajongása miért avanzsálódott határtalan szerelemmé a zenekar irányába.
Sajnos a Parkway Drive további útja sem volt teljesen akadálymentes: a 3 évvel később érkező Deep Blue még csak rendesen megosztotta a rajongókat (míg egyesek erős visszalépésként élték meg, mások egyenesen a zenekar hangzásának definitívvé válását látták bele), azonban az ezt követő 2 nagylemez már egyértelmű hanyatlást mutatott a zenekar virágkorához képest. Nem voltak hosszan ragyogó csillag a metalcore horizontján, fényük azonban annál erősebben ragyogta be az akkori színteret.
