2012. február 1.
Az első cikk végén azt írtuk, hogy a folytatás a kommentek és az olvasottság feltétele, és ha úgy találjuk, hogy magas az érdeklődés a téma iránt, akkor egy kicsit a metal felé eltolva folytatjuk azon bandák felemlegetését, akiket szívesen viszontlátnánk. A feltételek most is ugyanazok voltak: olyan zenekarokat kerestünk, akik bebizonyították, hogy nem egylemezes csodák (a Reflux szereplése kivétel, de azért az Abasi-Brewer páros önmagában feltételezi, hogy a későbbi kiadványok is jók lettek volna), nem játszották végig "szerepüket" - olyanokat, amelyek életművét nem éreztük kereknek és amelyekről úgy gondoltuk, hogy a hangzásukban még lett volna kiaknázható lehetőség.
Kik voltak: egy 2002-ben alakult, mára már elfeledett progresszív metalcore banda elképesztő gitárjátékkal és egy előremutató, egyedi hangzásvilággal. Négy srác, akik ott voltak a technikai ámokfutás kezdetén.
Miért fontosak: erre egész egyszerű a válasz. Ismeritek Tosin Abasi nevét? Feltehetőleg igen. Ismeritek Evan Brewer nevét? Bizonyára. Na és ismeritek Ash Avildsent? Szintúgy reménykedem. A Reflux, ahogy arra már az első bekezdésben is utaltam rá a tipikus ezredfordulós metalcore hangzások felől gyakorlatilag pionírként lépett tovább a technikai megoldásokban gazdag útkeresés szakaszába és ezzel gyakorlatilag – mindezt nem is sejtve – pár kortárs csapat mellett ott voltak az irányzat alapjainak lefektetésénél. Noha ismeretségük hagy némi kívánnivalót maga után, de a zene minősége akár 2012-ben is képes lehet arra, hogy meggyőzze az arra érdeklődőket. Kevesen tudják, de az annak idején két énekessel indult csapat (John Mehoves) Tim Walls basszusgitárossal és Steve Clifford dobossal nem érte el azt az áttörést, amiről áhítozott, így az utóbb két tagcserén (Evan Brewer, Vinny Vinh) és egy énekes vesztésen átesett (állítólag John hangszálai tönkre mentek) zenekar megmaradt négy tagja rögzítette és adta ki 2004-ben Prosthetic Records gondozásában megjelent The Illusions of Democracy névre hallgató erősen politika orientált dalszövegekkel rendelkező bemutatkozó nagylemezét. A korabeli vélemények megoszlottak, főleg, ami a csapat élő teljesítményét és Ash már, akkor mindenhova elérő kezeit illeti, ám utólag, a lemezen hallható megoldások és dalok előtt szerintem minden hozzáértő egyként hajt fejet. Nem műfajteremtő, nem világmegváltó, de egyetlen lemezük igazi kuriózum és egy esetleges folytatás több mint kívánatos volna. Olyan csapatokkal osztották meg egyébként akkoriban a színpadot, mint a Hatebreed, a Glass Casket, a Misery Signals, a Strapping Young Lad vagy a Dying Fetus.
Mit csináltak azóta a tagok: nem gondolom, hogy sokatoknak be kéne mutatni őket, de azért nézzük csak: Tosin Abasi ugye mára elsőszámú gitáros ikonná nőtte ki magát az Animals as Leaders arcaként, de kisegítette már a Born of Osirist és jelenleg legújabb T.R.A.M. fedőnév alatt működő projektjére koncentrál, akiktől hamarosan érkezik is az első hangzóanyag. Evan Brewer hasonló utat járt be. Tavaly jelent meg első szólólemeze (Alone), ami igazi ínyencség volt az arra nyitottaknak, de ő volt a deathcore alapbanda Animosity pengetőse is, mindamellett, hogy az A Life Once Lostban és a Terrorban is segédkezett egy-egy turné erejéig. Legújabban pedig a Look What I Did énekessel közös Climaxes nevű projektjén munkálkodik, arról nem is beszélve, hogy ő a The Faceless új basszusgitárosa. Ash Avildsen a Reflux feloszlása után 2006-ban alapította meg korunk leginkább közkedvelt metal kiadóját, a Sumerian Records-ot és jelenleg is vezeti, irányítja azt. Énekesi karrierjével felhagyott. Vinny Vinh dobosról nincs tudomásunk.
Az újjáalakulás esélye: valljuk be nem sok. Miért? Olvasd el a fenti bekezdést. Mindenkinek nagyon jól megy a szekere a volt tagok közül. Az újjáalakulás persze nem kizárt, mert az érdeklődés biztos megvolna rá, elvégre a kiadó adott és két ilyen név és egy ilyen kiadói hátszél mellett még a homokot is el lehetne adni a sivatagban. Egy biztos: ha lesz, az nem mostanság lesz, de mi lankadatlanul várni fogjuk. 30% (Buzás Krisztián)
Kik voltak: egy ohiói zenekar, akik már akkor „progresszív deathcore”-ban utaztak, mikor még Ash Avildsen a barkóját növesztette a Sumerian terelgetése helyett. 2000-től nyolc éven voltak aktívak, és zenéjüket (egy EP-t és két albumot) a figyelemhiányosoknak ajánlották.
Miért fontosak: egyetlen prózai okból. Sorold fel azokat a bandákat, akik a death metalból kiindulva, más műfajokat is bevonva több igazán kiemelkedő albumot is össze tudtak hozni a 2000-es években! The Red Chord. Despised Icon. Animosity. Glass Casket. Elakadtál? Ha nem, akkor pár név múlva el fogsz. Nem a te hibád, tényleg nagyon kevés olyan zenekar létezik, akik a közutálat deathcore nevű tárgyát választották mesterségük címeréül, és érdemes lesz rájuk emlékezni. A From A Second Story Window fontosságát pont az adja, hogy bizony vastagon tagjai az elitnek (az idén érkező deathcore toplistánk pedig majd megmutatja, hogy szó sincs arról, hogy rovarok közt lennének istenek). Megalakulásuk után három évet kellett várni a bemutatkozásra (meg a névváltásra, azelőtt a borzasztó Aphasia in Ohio név alatt futottak), és a 2003-as Cassandra Complex EP meg is győzte a Red Chord énekesét, Kozowykot, hogy ezt a zenekart szerződtetni kell. Ne feledjük, hogy 2003-at írunk, ekkor még az egész deathcore hullám a pelenkás éveit élte: a Fused Together in Revolving Doors alig egy éve jelent meg, és ekkortájt mutatkozott be az Animosity, az Acacia Strain, a Glass Casket és a Black Dahlia Murder is. Egy évvel később a Black Market Activities újra kiadta az EP-et, majd egy énekescsere után érkezhetett is a Delenda, amely korának egyik csúcsteljesítménye volt: műfaji keveredések, koncepció, egyszerre technikás és progresszív hangvétel, erőteljes megszólalás, minden összeállt egy lemezre. Kicsit megnyirbálták a dalok hosszát a debütáláshoz képest, és máris az egész olyan tömény lett, hogy egy rossz szavunk nem lehetett a tiszta énektémák beemelése kapcsán, sokszor kínáltak hasznos kapaszkodókat a 40 perc alatt. Sajnos az album után a fő dalszerző, Derek Vasconi gitáros kilépett, de pótolni tudták „Fat Paul” Miskoval, ám a rajongók részét így is elvesztették, mikor megjelent a 2008-as Conversations. A szintén erősen tematizált lemezen Will Jackson énekes már szinte minden dalban énekel, és a tiszta ének térnyerésével párhuzamosan a dalok is fogósabbak lettek, csökkent a death elemek mennyisége, de a korong a különbségek ellenére is pont ugyanolyan hibátlan lett, mint elődje, csupán más érdemekkel. Pár hónappal a megjelenése után azonban a zenekar bejelentette, hogy feloszlik (a Myspace üzenet meglehetősen ködös az okokat illetően).
Mit csináltak azóta a tagok: már majdnem négy év eltelt a feloszlás óta, de nem érkeznek különösebb hírek arról, hogy mégis milyen formációkban lehet megtalálni a tagokat. Joe Sudrovic basszusgitáros a napokban csatlakozott egy DAGGRS nevű bandához, Paul Misko pedig még 2008-ban alapított egy stoner rockban utazó bandát Thunder Rider néven Nick Huffman dobossal, ahonnan azóta távozott, helyére pedig a FASSW másik gitárosa, Rob Hileman került. Az énekes Will Jacksonról nincsenek infóink, viszont a korábbi tagok közül a második énekes (az EP-en éneklő) Sean Vandegrift neve eleinte a Vehemence kapcsán merült fel, majd Alcmaeon néven zenekart alapított, de nem jutottak sokáig. A Delenda dalszerző gitárosa, Derek Vasconi viszont egy jelenleg is aktív banda tagja: ő az Aldous-ban játszik.
Az újjáalakulás esélye: egyik új zenekar se mondható túlságosan komolynak, és talán elég idő eltelt ahhoz, hogy újra kedvet kapjanak a zenéléshez, így gyakorlatilag minden adott lenne az újrakezdéshez. Az Aldous mellett akár Derek Vasconival egy Delenda-felállás is összejöhetne, de ha nem ér rá, akkor sincs nagy gond, hiszen a Conversations-ös tagság is zseniális volt. 80% (Jávorkúti)
Kik voltak: egy 1999-ben megalakult, kanadai mathcore zenekar, akik fontos szereplői voltak az új évezred progresszív metalszínterének, és akik egy sokadik Dillinger Escape Plan/Botch utánérzésből egy igazán különleges bandává nőtték ki magukat feloszlásuk évében.
Miért fontosak: ha „csupán” maradtak volna első kaptafájuknál, a Ben Weinman-féle matekos metalcore-nál, már akkor se lehetett volna egy rossz szavunk, hiszen már a debütáló EP, a Transfer Trachea Reverberations from Point: False Omniscient is volt olyan jó, hogy levegye a lábáról a Relapse vezetőségét. Ugyanakkor hiába volt kaotikus és durva, az EP nem volt több olyan kortársainál, mint az Uphill Battle vagy a Car Bomb: dalaikból pont annyira hiányoztak a kiemelkedő pillanatok, mint mondjuk a Tony Danza Tapdance Extravaganza vagy épp a Some Girls munkáiból (és még hozhatnék példákat a „matekmetal” másodvonalából). Első albumuk, a Within Dividia már emlékezetesebb lett, nem tudni, hogy ehhez a fejlődéshez az új énekes mennyivel járult hozzá, mindenesetre több lett a marandó megoldás, ám még így sem tudnám azt mondani, hogy ebből még egy már elég lett volna ahhoz, hogy visszasírjuk a zenekart. Az encore kérésének oka sokkal inkább az volt, ahogy ebből az erős-közepes mathcore-ból három év alatt egy teljesen új hangzássá alakult át a zenéjük. Ez persze csak részben igaz: az Elementary dalaiban jelen volt még a tördeltség, ám albérlőnek beköltözött a progresszív metal egy másik ága is, amelyet leginkább a Toolhoz hasonlított a világ, de egy egyszerű hasonlattal élve nem voltak olyan „toolosak” 2007-ben, mint amilyen „dillingeresek” voltak korábban. A kaotikus agyontördeltség hívői megköveznének, ha felnövésként kezelném ezt a váltást, pedig valami ilyesmiről van szó, hiszen korábbi egyhangúságukat egy sokszínűbb, tiszta vokállal, izgalmas váltásokkal teli zenei világ váltotta fel, ami jelentősen könnyedebb lett, de hangzása cserébe gazdagodott. Ugyan kellően sokat meghagytak múltbéli stílusukból, de ez nem volt elég a rajongóknak, sokan keveselték a vadságot, az erőt, a brutalitást a dalokból, és a banda így a rajongók terén valamelyest két szék közé esett: a Converge és az Isis, a Dillinger Escape Plan és a Mastodon, a Botch és a Tool közé. Ha viszont kizárólag a zenére fókuszálunk (illik élni ezzel a hallgatói luxussal), akkor mi nagyon is jól jártunk ezzel, hiszen kitörtek a középszerű mathcore-ból, és új színt köptek a progmetal palettára.
Mit csináltak azóta a tagok: a zenekar feloszlását Andrew Hercules gitáros távozásának köszönhetjük, aki áprilisig egy Waif & the Spade nevű zenekarban volt énekes-gitáros, azóta pedig nincs sok információ róla. 2007 után az énekes Aaron Wolff és a bőgős Sean Dooley egy Solitary Sun nevű kocsmarock formációhoz éreztek kedvet, a többiekről viszont nem tudunk semmit sem.
Az újjáalakulás esélye: ahogy a From A Second Story Window esetében, úgy náluk sincs igazán semmi sem, ami akadályozná az együttzenélést, bár Hercules távozás minden bizonnyal nem lehetett legbékésebb, elvégre egy turné kellős közepén történt. Sajnos nem érezni azt, hogy minimálisan is kötődnének még a hardcore/metal zenékhez, de azért reménykedjünk, hogy egyszer majd ráébrednek arra, hogy az Elementaryt folytatni kellett volna. 60% (Jávorkúti)
Kik voltak: egy Seattle-beli melodikus hardcore zenekar, egyike az ezredforduló legnagyobb pionírjainak, és az a zenekar, amelyik nélkül ma biztosan nem lenne hiszti a hardcore-ban, holott csak egyetlen nagylemezük volt a tengernyi kislemez és gyűjteményes kiadvány mellett.
Miért fontosak: mert a Revelation Records kötelékét is megjárt banda igen nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a melodikus hardcore fogalma gyakorlatilag újjászülethessen a nyolcvanas évek első szárnycsapásait (Dag Nasty, na meg a Turning Point és a Gorilla Biscuits hathatós jelenléte), valamint a kilencvenes évek hagyománykiteljesítését (Strech Armstrong, Lifetime) követően. A Sinking Ships ugyanis szinte teljes mértékben elrugaszkodott az irányzat punkba ágyazottságától, a közösségi értékektől pedig (ők is) végképp elfordultak a személyi küzdelmek és problémák felé, zeneileg pedig mindezt egy olyan modern felfogású hardcore-közeg jellemezte, ahol a dallamok állandó kölcsönhatásban állnak a disszonanciával és a tempóváltásokkal. Ennek mérföldköve mindenképp a bemutatkozó nagylemez, a Disconnecting volt, amely első pillanatától az utolsóig egy tökéletes és előremutató dalcsokorként vonult be a műfaj történetébe. Hiszen a 2004-ben alakult zenekar lényegében épp akkor lépett színre, mikor már kialakulóban volt az új hullám természete és belső hierarchiája (élén a Comeback Kiddel), és ennek kínált új utat a banda közvetlenül semmi máshoz nem hasonlítható hangzása, amihez nagyban hozzájárultak a dallamíveken túl a dalszövegek előadásmódja is. Ma ennek közvetlen továbbélését a Defeater pátoszos, retorikai modellekbe ágyazott kiállásaiban, az újjáalakult Verse kvázi-refrénjeiben, na meg a hisztiző hardcore azon paneljeiben figyelhetjük meg, ahol a világfájdalom megtisztító kiordítása a tét. A Sinking Ships útja azonban ennél sokkal feszültebb és érzelemgazdagabb volt, épp azért, mert ott mindig csak a lehetőség volt fenntartva a hasonló kinyilatkoztatásokra – amit a hallgató és a koncertlátogató személye egészített ki –, ezzel is elkerülve a giccs és az önsajnálat lehetőségeit. A későbbi kislemezek már ezt, a kilencvenes évek újsulis vonalából táplálkozó irányt helyezték előtérbe, ahol természetesen megmaradtak a dallamok és a személyes problémakörök is – alkalmasint visszahozva a punkot –, ám a zenekar karaktere épp ettől nyert állandóságot, minden mástól elvonatkoztatott teljességet. A banda eljött a Revelation Recordstól, majd szerzői kiadásban is kiadtak kislemezeket, továbbá Japánban is megjelentettek egy háromutas splitet a méltán hírhedt helyi monopol-kiadó, az Alliance Trax gondozásában, ám bárhogy is haladt látszólag előre a zenekar útja, valahogy sosem jött létre a Disconnecting teljes értékű folytatása. Idővel persze kiderült, hogy a bandán belüli légkör nem az igazi, így hosszas hánykolódás után 2008-ban végleg feloszlott a zenekar, előtte pedig 2007-ben a Ruiner társaságában még eljutottak a Kultiplexbe is.
Mit csináltak azóta a tagok: Paul Betinson egy turné erejéig beszállt kisegíteni a Stay Goldba, Danny Hesketh megalapította a React! kötelékébe szegődő Gone But Not Forgottent, a basszer Roger Kilburn előbb a Wait In Vainben, utóbb a Trialben kapott fontos szerepet, a dobos Andy Rice pedig nemcsak a Deathwish Inc. turnészervezője és menedzsere lett, hanem ugyanígy belépett előbb az egykor szépreményű bostoni metalos hardcore-banda Meltdownba, majd az A Storm Of Lightba, amely zenekar a Dürer Kertben is fellépett három évvel ezelőtt.
Az újjáalakulás esélye: lehet, hogy a Verse példáján megtáltosodik ez a banda is, hiszen Andy még elfoglaltságai ellenére sem zárkózott el attól, hogy ismét színpadra állhasson a Sinking Shipsszel, ahogy Paul sem idegenkedett a gondolattól, sőt, olyan kijelentése is volt, hogy a zenekar nem oszlott fel, csak szünetel. Ettől függetlenül lehet, hogy túl mély sebeket tépne fel az, hogy miért nem jöhetett létre évekkel ezelőtt az a rég várt második nagylemez, és lehet, hogy ettől a tagok még egy ideig akkor is szeretnék megkímélni magukat, ha a színtérnek jelenleg (is) hatalmas szüksége lenne a zenekarra. 40% (Bali Dávid)
Kik voltak: egy chicagói srác, Jonathan Hunt zenekara, amely négy nagylemezen nyolc gitárost, három basszert és három dobost fogyasztott el annak szellemében, hogy a metalcore-t is bele lehet ültetni a (svéd dallamos death) metalba, és nem csak fordítva.
Miért fontosak: sajnos a metalcore második hulláma az előző évtized végére már megkapta mindazon stigmákat, amelyek tükrében nem feltétlenül lehetett nem szkeptikusan közelíteni egy-egy új megjelenéshez, ám még ebben a felhozatalban is az utolsó pionírok egyike volt a kilencvenes évek végén alakult zenekar. Ennek okát abban kell keresni, hogy zenéjük eleinte magán viselte azt a kettősséget, amelyben a kaotikus és disszonáns zenei alapok svédelt csontdallamokkal kerülnek elegyítésre – számottevő különbség csupán az arányban volt, ugyanis a Dead To Fall mindig metalosabb volt kortársainál, hiszen az egyes dalokban elfértek blastbeatek, thrash metalos kiállások, az utolsó lemeztől pedig a Meshuggah-áthallások sem voltak idegenek. A Darkest Hour testvérzenekaraként számon tartott banda legnagyobb fegyverténye az időtlenség élménye volt, hogy úgy tartoztak egy hullámhoz, hogy mindeközben más nézőpontot képviseltek: itt a breakdownoknak még (eleinte) valós funkciója volt, a riffek tartása a hagyományőrzés agressziójából fakadt, és mindennek jegyében is egy olyan thrash/death metal bandaként tekinthetett rájuk saját kiadójuk, a Victory is, aki előszeretettel nyúl dallamos gitártémákhoz és ütemes tördelésekhez. Ez a fejlődés végigkísérte az egyes albumokat is, noha egyik sem volt tökéletes, és egyik sem került rögzítésre ugyanazzal a felállással. Míg a 2002-es lemezértékű bemutatkozásra valódi elveszett lemezként tekinthetünk komplex szerkezeténél és komolyzenei utalásainál fogva, addig a 2004-es Villainy and Virtue direktebb összképet sugallt a zenekar irányáról. Metal és metalcore színtézise végképp összeforrni látszott közel összemérhető arányban, amit a két évvel későbbi The Phoenix Throne tolt el a metalközpontúság felé, ezzel is egy olyan elegyet alkotva, amire azóta sem feltétlenül volt példa. Ennek okát abban az „megkésettségben” kereshetjük, hogy amíg a metalcore színtere folyamatában is változott, a Dead To Fall csupán belső tengelyében mutatott elmozdulást a két végpont, blastbeatek és breakdownok között, egészen utolsó nagylemezéig, a 2008-as Are You Serious?-ig, amely a teljes komolytalanság jegyében íródott. Paul Romano (Mastodon, Trivium, Death By Stereo) érthetetlenül ronda borítója ugyanis egy leegyszerűsített és végképp elmetalosodott összhatást sugallt, aminek izgalmi faktora erősen közelített a nullához, még úgy is, hogy a zenekar a theremin-betétekkel és a dalszövegek csillagközi témáival merőben új utakat nyitott még saját magának is. Azaz csak nyitott volna, ha anyagi és személyes okok miatt fel nem oszlanak nem sokkal a lemez megjelenését követően.
Mit csináltak azóta a tagok: a legkomolyabb zenei karriert Timothy Java (ex-With Dead Hands Rising) dobos futotta be, aki jelenleg Ryan Parrisht pótolja előre meghatározatlan ideig a Darkest Hour dobosaként, akit barátként hívtak meg a bandába, hiszen már közel nyolc éve ismerik egymást, és legutóbb is őt láthattuk a Dürer Kertben játszani. Logan Kelly gitáros és Chad Fjerstad a Nehemiah soraiban folytatták a zenélést.
Az újjáalakulás esélye: erre az egytényezős kérdésre egyetlen válasz adható, mégpedig ha Jonathan Hurt felülkerekedik saját sértettségén, és újra zenélni szeretne. Ha pedig így alakulna, akkor úgyis találna maga köré új zenészeket Minnesotában is, ennek jegyében pedig folytathatná ziltoidi komolyságú csillaghajkurászós egyperceseit (nevezzük dalszövegnek), zeneileg pedig vagy egy még ennél is metalosabb zenekarral térne vissza, vagy megidézné saját múltjukat, amivel biztosan nagyot robbantanának, elvégre a retró mindig menő, és így talán újra kialakulna az a közvetett ráható kapcsolat a Darkest Hourrel, ami Mike Schleibaum produceri közreműködésén keresztül csak tovább erősödött az Eternal Return írása során. 60% (Bali Dávid)
Ahogy az előzőnél, úgy itt is a kommentek számától és az olvasottságtól tesszük függővé, hogy érkezik-e folytatás.
