2012. július 9.
Az ezredforduló környéke volt talán az utolsó igazán nagy, kísérletezős gócpontja a hardcore alapú zenéknek, hiszen az utána következő pár év az ott kialakult új hangzások feldolgozásán ügyködött, jelenleg pedig mindezt próbálják a zenekarok lefordítani egy közérthetőbb, egyénközpontúbb nyelvre. Akkor olyan csapatok forradalmasították félig-meddig, és akarva-akaratlanul a hardcore punkot, mint a Hopesfall és a Poison the Well, de mindőjük közül a Glassjaw hatása volt a legerősebb, és az ő örökségük tűnik a legnagyobbnak. A megemlékezés apropóját az adja, hogy a mai napon lett tízéves a 2000-es évek egyik legfontosabb albuma, a Worship & Tribute, de ha már belekezdünk Long Island legkultikusabb bandájának elemzésébe, akkor még véletlenül sem lehet csak erre a lemezre koncentrálni. Következzen hát tíz ok, hogy miért kell ma Glassjaw-t hallgatnod (az első négy ok a képekre kattintva érhető el olvashatósági okokból).
Ahhoz képest, hogy a Glassjaw jövőre már húszéves fennállását ünnepelheti, eddig mindössze két nagylemezt adott ki – 1993-ban alakult például a máig aktív Electric Wizard és Hot Water Music is, és előbbi ennyi idő alatt hét albumot írt meg, utóbbinak pedig nyolc lemeze mellé még két feloszlásra is volt ideje. Más kérdés, hogy a Glassjaw hozzáállása magához a zenéléshez is egészen másmilyen, ők allergiásak az önismétlésre és nem fognak könnyes szemmel hálálkodni egy koncert után a rajongóiknak, ami valahol így is van jól. Tizenkilenc év alatt két album azonban mégiscsak nagyon kevés lenne, még akkor is, ha bőven voltak inaktív éveik, ám a két évtized alatt nem korlátozták magukat kizárólag a nagylemezes formátumra, és ilyen kevés albumnál érdemes előkapni a kisebb anyagokat is. Első jelentős megjelenésük a The Impossible Shot demo volt 1996-ban, ami egy játékos, progresszív hardcore zenekar képét mutatta pár kiforratlan, nyers dalban, amelyek nagyjából a Burn-Stillsuit tengelyen keresték azt, hogy milyen irányba mozduljanak a tradicionális hardcore punktól (érdekes, hogy az egy évvel korábbi, ki nem adott Our Colour Green in 6-8 Time jobb volt ennél). A banda első igazi kiadványa a Kiss Kiss Bang Bang EP volt egy évvel később, amit már egy jóval határozottabb, összecsiszolódott banda írt, és ennek megfelelően nagyon erős is lett, bőven volt olyan jó, mint az akkoriban kiadott EP-ek (A Penny for Your Confessions, Martyr, TDEP, stb.), és felvette a versenyt, a Stillsuit és Handsome albumokkal is. A nagylemezek között nem érkezett tőlük új kiadvány, a Worship & Tribute után három évvel jelent meg 2011-ig az utolsó EP-jük, az El Mark, mely csak iTunes-on át volt megvásárolható. Ezen két B-oldal kapott helyet, melyeket már hallhatott az, aki az Egyesült Királyságban vette meg a Cosmopolitan Bloodloss kislemezt (a zongorás The Number No Good Things Can Come From a Midwestern Stylings-hoz hasonlóan eredetileg egy Beat Scientific dal volt, ld. lentebb), így a legérdekesebb az Oxycodone nevű, kissé nu-jazzes darab volt, amiről utólag megállapítható, hogy a Worship & Tribute néhány dalához hasonlóan a Coloring Book vonalával játszadozott. Ezek után bő öt év csönd következett, és a visszafogott, lágy El Mark után talán meglepetés lett volna az Our Color Green (The Singles) által összefogott kislemez-sorozat hangzása, ha a dalok nagy részét nem játszották volna a megjelenés előtt éveken át – így 2011-re már szinte mindenki ismerte a Natural Born Farmert, a Jesus Glue-t, a You Think You’re (John Fucking Lennon)-t és a Star Above My Bed új változatát. Ezek a gazdagon effektezett dalok leginkább a Worship & Tribute kreatív agresszióját vitték tovább, a fent említett halkabb, könnyedebb irány az új dalokra, a Coloring Book EP-re maradt, amely a mai napig a csapat legmerészebb, legsokoldalúbb dalait tartalmazza – ezekben a GJ a Rival Schools-hoz hasonlóan elhagyta a hardcore gyökereit, de egy egyénibb, öntörvényűbb úton indultak el, meglehetősen sokat kockáztatva. A nagy lutrinak azonban nagy nyeremény lett a vége, és az hatdalos lemez a mai napig talán a Glassjaw legtöbb hallgatást, legnagyobb kihívást kínáló kiadványa.
Bár egy-egy személy kultuszára nincs bevezetett SI mértékegység, Daryl Palumbo imádata talán még olyan kollégáiét is felülmúlja, mint Jesse Lacey, Dustin Kensrue vagy Geoff Rickly, és minden bizonnyal egyiküknek sem volt annyira bizonyítható méretű hatása, mint neki. Az, hogy mennyire lehet eredetinek mondani a stílusát, valamelyest vitatható, hiszen apránként össze lehet rakni Elvis Costellóból, Mike Pattonból, Chino Morenóból, Tommy Corriganből és Julian Vasquezből, mégis az, ahogy ezeket a hatásokat egybeolvasztotta, valami egészen újat eredményezett. Ahogy azt maga Geoff fogalmazta meg még a War All the Time előtt egy Punknews-nak adott interjúban, Daryl a hozzávalókból egy teljesen friss stílust hozott össze, amit aztán a később zenekarok szépen átvettek egy az egyben (ahhoz képest, hogy milyen kritikus volt ezekkel a bandákkal, azért lazán szerződtette az Astro Magnetics-gez a Secret Lives of the Freemasons-t) – más kérdés, hogy a hatásokat elemző cikkben egyik említett zenekar sem tudott olyan énektémákat, olyan énekesi játékot és üvöltéseket produkálni, mint amilyenek miatt Daryl korunk egyik legtiszteltebb frontembere (ráadásul nem áll rosszul a szlogenszerű szövegekkel sem). Hogy mennyire nyúlnak messze ezek a hatások, azt nehéz megmondani, de mindenképp elérnek a „mainstreamig”: Adam Lazzara (Taking Back Sunday) példaképe volt, Nate Barcalow-nak (Finch) számos tanácsot adott, és bizonyára nem véletlenül bukkan fel a Lostprophets egyik klipjében. Ráadásul nem csak a Glassjaw élén áll, hanem Head Automatica néven egy rendkívül seggrázós pop-rock bandája is van, ami közel olyan sikeres lett, mint főzenekara (és aminek harmadik, már címmel is bíró albumára már kb. három-négy éve várunk).
Érdekes, hogy a nagylemezek ritkasága mellett Palumbo is egy igazi „nyughatatlan” zenész: számos közreműködése volt az utóbbi évtizedekben, olyan bandák dalaiban bukkant fel, mint a Brand New (The Shower Scene), a Finch (Project Mayhem és Grey Matter), a This Is Hell (Procession Commence és When Death Closes Your Eyes), a Christiansen (Dead Celebrities Are Amusing és More Saints Less Musicians), és a Movielife (Another Friend), de a lista sokáig folytatható (és rajta van a Silent Majority-tól a Popular Opinion, ami kb. olyan, mintha James Carroll egy Hot Water Music számban szerepelne). Emellett például ő producelte a Give Up the Ghost/American Nightmare énekes Wesley Eisold új bandájának, a Cold Cave-nek a második albumát, és közben kismillió projektje is volt: a Brand New dobosával, Brian Lane-nel közös Beat Scientific, a hatebreedes Sean Martin oldalán a House of Blow, tagja volt a Cardboard City kollektívának (utóbbi kettővel kapcsolatos fényképek elsősorban a bizonyítékai annak, hogy DP szakított a straight edge életvitellel), és még szólhatnánk a Geometry-ről, a Debracadabráról, vagy arról, hogy pontosan hol is hallani őt egyértelműen a United Nations anyagain. Az utóbbi években főleg hip-hop és elektronikus irányba mozdult az érdeklődése, közreműködött Camu Tao, El-P, Cage és Handsome Boy Modeling School dalokban is, jelenleg pedig olyan gyakran lóg F. Seannal (ő ugye már három éve nem játszik bandanás karatemetalt) és Cage-dzsel, hogy állítólag albumuk is lesz (egy Rick Penzone-nal közös lemez is kész van már elvileg, és végre befejeződtek a harmadik Head Automatica lemez felvételei is).
Ugyan a legtöbb figyelem Darylre hárul, mégis talán még nála is nagyobb szerepet játszik a Glassjaw zenéjében és sikerében az utóbbi időben a koncerteken bakancs-camo-pulcsi-fullcap szerelésben egy helyben álldogáló gitároszseni, Justin Beck. Mivel a jelenleg aktív magyar zenekarok közül egyértelműen a Shell Beach-re volt a legnagyobb hatással a long islandi zenekar, ezért a gitárosukat, Somló Palit kérdeztük, szerinte mi Beck jelentősége a bandában és általánosságban: „Justin Beck gitárjátéka teszi és tette egyedivé a Glassjaw hangzását, ő volt mindig is a fő dalszerző, különös stílusával új utat mutatott a poszt-hardcore szerelmeseinek, így nekünk is. Engem is, úgy, mint sok zenészt is inspirál az egyedi akkordhasználata és hangzása – überlaza, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. A Ross Robinson álltal producált lemezeken pedig pont ez a sajátos hangulatvilág emelkedik ki, és egy nem megszokott, új perspektívába helyezi a zenéjüket. Az általam is használt „drop hangolás“ mára már elterjedt hangolási technika lett a fiatal gitárosok köreiben, de a Glassjaw indultakor még elég kevesen próbálkoztak hasonlóval. Beck emellett az újvonalas, New York-i poszt-hardcore egyik legikonikusabb alakja, hatalmas energiákat szabadított fel a színpadon, ami persze méginkább elvarázsolta a koncertre látogatókat. Bár mára ez már szinte teljesen átváltozott és lenyugodott, mégis olyan hatást tud elérni, ami felér bármelyik hőskorszaki Glassjaw koncert energiáival, sőt – mondom ezt azért, mert volt szerencsém elkapni őket Párizsban 2010-ben a háromállomásos reunion turnéjukon. Felejthetetlen élmény volt.” Külön érdekesség emellett, hogy Beck több hangszeren is játszik, amit szépen hallani is a Coloring Book EP billentyűtémáin, de persze rá mindig is az effektekkel bőszen megpakolt gitártémái miatt fogunk emlékezni – pedig a Glassjaw-ban előforduló összes hangszerre írt témákat, hiszen 1999 előtt a banda dobosa volt, a második albumra pedig ő írta a basszustémákat.
Egyszer sem oszlottak fel, mégis csupán két albumot adtak ki húsz év alatt (ezt még a számos tagcserére se tudják ráfogni), az utóbbi időben ráadásul szinte egyáltalán nem kommunikálnak a rajongóikkal, a tábor mégis egyre nő, ahelyett, hogy csökkenne. Nehéz kiállni a csapat mellett abból a szempontból, hogy mégis hova tűnt belőlük az alázatnak az a formája, ami megvolt az „albumos-kiadós” időkben, de talán mégsem csupán az történt, hogy felnőtt az arcuk a kultuszukhoz, egyszerűen „megöregedtek”, illetve a végletekbe nyúlóan maximalisták lettek. Ők már kvázi bizonyítottak, és ha nem is nüanszok nélkül, de túlélték azt a periódust, mikor az albumgyártás-turnézás körforgás olyan népszerűnek tűnhet az érdeklődés és a pénz miatt, miközben az inkább csak felőrli a csapat összhangját. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy nincs szükségük kiadóra, nem kell nekik Warped turnés headliner hely, klipek és marketinghadjárat, és a „kevesebb néha több” be is jött nekik, mivel az állandóan éhesen tartott rajongótábor minden apróságra rárepült, percek alatt elfogytak a 7”-ek, vagy a limitált belépők. Ők már nem az a zenekar, akiknek terelgetésre, beleszólásra van szüksége (kétlem, hogy Jonathan Florencio sok szót kapott volna az utóbbi kiadványokon), és azért közel sem vonultak vissza a zenéléstől, hiszen mindig van olyan koncert, amire lehet várni, csaképp ezek mennyiségét az egyéb elfoglaltságaikhoz igazították, ahelyett, hogy elvitték volna addig a pontig, ahol már csak a feloszlás lett volna a megoldás. Eközben pedig – ha nagyon lassan is, de – az új dalokat sem hanyagolták, bár az már egy ideje világos, hogy nagylemezben felesleges reménykedni, hiszen sokkal szimpatikusabb nekik az EP forma, és az, hogy tényleg csak akkor adjanak ki valamit, ha van „zenélnivalójuk”, és ha úgy érzik, hogy fellépőként utolérték aktuális dalírói formájukat.
Ahogy fentebb láthatjátok, a bandát körülvevő kultikus imádat elképesztő, ehhez elég megnézni a legnagyobb rajongói oldalt, a glassjaw.netet, tényleg szinte minden demót, bootleget összegyűjtöttek, megvan minden újságkivágás, poszter, interjú, flyer, pedig ez közel sem egy helyi kezdeményezés, a rajongók többsége nem long islandi veterán, hanem az albumok valamelyikével kapcsolódott be. A Glassjaw pedig minden, zenén túl-, vagy alulmutató szempontból ideális banda ahhoz, hogy kultusz épülhessen köré: ott van először is a fent említett titokzatosság, az állandó információhiány. Emellé még van egy nagy adag öntörvényűség is bennük, pl. az, ahogy az Our Colour Green dalait bemutatták, vagy hogy nem nyomnak új példányokat a bakelitsorozatukból (amely csak speciális adapterrel lejátszható lemezekből áll), de ha ránézünk a barátok közt is legfeljebb minimalistának nevezhető borítókra (persze a tematikusság mindig vonzó, ld. Thrice), vagy megtudjuk, hogy egyáltalán nem tartanak lépést a modern hardcore-alapú zenékkel (az Enter Shikarira azt hitték, hogy egy indiai étterem), akkor egy rakás sznob képe rajzolódhat ki, és ez így is van. Ez a sznobizmus azonban kétségtelenül szerethető, amelyről az egyes mikroblogok alapján főleg a különleges zenekari termékek (jól kitalált logo, saját zászló, sok New York, sok Afrika, némi erőszak), az idézhető szövegek és persze Daryl, a szexszimbólum tehet. Különös, de Palumbo nem a pop-rock zenekarával, hanem a Glassjaw-val lett ikon a másik nem körében, ráadásul úgy, hogy az első lemez kedvenc szava a „whore”, és olyan sorok vannak rajta, mint a „why don’t you suck on the end of this dick that cums lead”. A kultusz mindenesetre töretlen, minden nap gyarapodik a rajongók száma, és annak ellenére, hogy minden okuk meglenne rá, nagyon kevesen fordulnak el a csapattól, hiszen ezen a téren is megtalálták a tökéletes arányokat.
A zenekartól öt éven át vártak a rajongók új kiadványra, és ugyan az El Mark EP óta minden évben elindult egy pletyka, hogy készül a harmadik album, az máig nem érkezett meg, azonban a koncerten előkerült, új dalokat megkaptuk egy-egy 7” formájában, és ezzel a zenekar úgy tűnik, hogy le is zárt egy fejezetet a történetében, mivel nem sokkal az öt dal után érkezett egy új EP, ami merőben más oldalát mutatta a csapatnak. Jelenleg az tűnik a leglogikusabbnak, hogy maradnak ezen a vonalon, és 1) nem térnek vissza a régebbi, agresszívebb irányhoz 2) nem találnak ki valami még újabb stílust, ám semmi ötletünk nincs arról, hogy mikor lesznek ismét új dalok, mennyi, és milyen formában, ráadásul a fenti találgatás is erősen függ attól, hogy a Coloring Book dalai mikor születtek (sovány vigasz, de Darylnek három új albuma is elkészült, vagy épp készül, lásd fentebb). Az azonban talán egyetlen aktív zenekarnál sem olyan valószínű, mint náluk, hogy a végeredmény kiváló lesz, és ez az, ami a jövőt képes egy önálló érvvé alakítani, hiszen a Glassjaw a legmegbízhatóbb zenekar jelenleg. Sajnos ez nem vigasztal minket, hiszen az bizonyosnak tűnik, hogy európai klubturnéra felesleges számítani, aki látni akarja őket, annak legalább Angliáig vagy Franciaországig kell utaznia, de sovány vigaszként egy új kiadvány körvonalazódni látszik: elvileg a banda kiadja első DVD-jét, mely a csapat egyik londoni koncertjét örökíti majd meg. Természetesen a megjelenés dátuma: bizonytalan.
Köszönet a cikkhez nyújtott segítségért Somló Palinak, Lengyel Zsoltnak, a To Live And Die On Long Island blognak, a Long Island Music Scene Wikinek, és a Glassjaw.net fórumozóinak. Több mint 7000 leírt szó, és több mint 100 megemlített zenekar után a zenekar New Yorkban adott, már-már tökéletes dallistájú évfordulós koncertjének nyitódalával búcsúznék.
