From Autumn To Ashes – Too Bad You’re Beautiful

A PROLÓGUS

A Thursday esetében már tudjuk, hogy a rántott hús nem hullt csak úgy az égből, de ez mindenféleképpen érvényes a From Autum To Ashes legénységére is, hiszen hiába is jöttek Long Islandről, a világ egyik legfantasztikusabb színteréről, még nekik is egy szerencsés véletlennek – pontosabban egy koncertnek – köszönhetően jött össze a lemezszerződés, de erről egy kicsit később. A legenda ezen kívül még azt mondja, hogy a szerencsétlen srácok (Francis Mark, Benjamin Perri, Scott Gross, Stephen Salvio, Mike Pilato) annyira szegények voltak, hogy a 2000-es alakulást követően turnézó zenekarként el kellett adniuk a felszerelésük felét, sőt egy kocsit is ahhoz, hogy felvehessék első demoikat, valamint később a hardcore mezején születő Sin, Sorrow and Sadness debütáló EP-t, ahol már kezdtek kirajzolódni a FATA erényei. Nem is véletlen emeltek át róla egy dalt a Reflections of Anguish on a Face So Innocent képében, Reflections névre rövidítve és egy intróval megtoldva. Természetesen a turnézásnak következményei is voltak, így a Tribunal gondozásában megjelent dalcsokrot meg kellett támogatni egy erőteljesebb koncertkörúttal, azonban különböző magánéleti teendők – iskola/meló – közbeszóltak, így mindenki otthagyta a saját dolgát csakhogy a zenekarra koncentrálhasson, az egyetlen kivétel Stephen volt, aki amúgy is egy fejjel feljebb járt életkorban, mint a csapat fiatal tagjai, ő a munkát választotta. Az új srác Brian Deneeve lett, aki már gitározott is a Too Bad You’re Beautiful tételeiben, valamint nagyon fontos szerepet töltött be a zenekar későbbi életében. A történet szépsége, hogy a 2001-es nagy debüt produceri székébe sikerült megnyerni Adam Dutkiewicz urat is – feltehetően azért, mert a Ferret adta ki a KSE első lemezét, de erről egy fejezettel lejjebb -, aki még abban az évben olyan zenekarok kiadványainál segédkezett, mint az Unearth, az Every Time I Die, valamint a Pete Wentzet is soraiban tudó Arma Angelus. Ez idő tájt a srácok amúgy imádtak hülyéskedni, bár ennek volt egy-két árnyoldala is, pl. így tört ki egy pár fog, jutott Scott börtönbe lopott hajfesték miatt (amit még csak nem is ő lopott el, hanem a turné-technikusuk). Így rúgatták ki a Skycamefalling csapatát a Hellfest-i hotelszobájukból – akik alhattak kint az utcán -, mert felgyújtották azt egy bedobott gyújtóbombához hasonlító valamivel (cserébe ’Skycame tagjai is „lemészárolták” őket egy-két tűzoltó készülékkel), valamint indult egy érdekesnek mondható „bandaháború”-szerű történetük is a Poison The Wellel, amikor is egymás turnébuszát próbálták minél több szeméttel teletömni…

A KIADÓ

Ahogy már az első fejezetben említettem a srácok egy szerencsés véletlennek köszönhetően jutottak az akkoriban emocore/metalcore fellegvárnak számító Ferret Music kötelékébe. Első körben természetesen kazettákkal és különböző demo felvételekkel bombázták a kiadókat, nem beszélve a folyamatos telefonon történő „zaklatásokról”. Természetesen ennek nem is lett meg az eredménye, így a sors igazsága volt, hogy pont egy Long Island-i show keretében sikerült olyan bandákkal megosztaniuk a színpadot, mint a Skycamefalling – akiket fentebb említettem – vagy a Martyr A.D., amelyek a Ferret Music családjához tartoztak. Carl Severson, a Nora nevű metalcore zenekar, valamint a Ferret Music társtulajdonosa pedig pont ott volt a koncertjük időpontjában a lelkesen bulizó fiatalok között, s annyira el volt ámulva a srácok teljesítményétől, hogy másnap már fel is hívta az elsőre megszeppent zenekart a közös munka reményében, ami pedig ezután következett, az pedig történelem. A Ferret jelentőségét mutatja, hogy itt indult hódító útjára a metalcore történelem legfontosabb zenekara a Killswitch Engage – Dutkiewicz ezért is segédkezett be olyan önzetlenül a Too Bad You’re Beautiful munkálataiba -, valamint rajtuk kívül olyan zenekarok alkották 2001-ben a rostert többek között, mint az Every Time I Die vagy a Blood Has Been Shed.  Csak ezután indult be a kiadó szekere igazán, hiszen köszönhetően az olyan kiadványoknak, mint a Last Night In Town, a Novella Of Uriel, a Too Bad You’re Beautiful, vagy a Killswitch Engane self-titlede mellet a To Forever Embrace the Sun, olyan minőségi képet tudtak magukról mutatni, amilyet csak nagyon kevesen. Így szerződött hozzájuk később az A Static Lullaby, a Boys Night Out, a FFAF, a Zao, a Remembering Never, valamint egy terjesztés erejére az In Flames is. A kiadónak egyébiránt egy Paul Conroy nevű úr volt a társtulajdonosa, s ő is Seversonnal tartott a 2010-es kiválás idején, amikor is Carl megalapította a Good Fight Entertainmentet, ahol jelenleg is olyan zenekarok vannak, mint  a Funeral For A Friend, a Madball, a The Chariot és még sorolhatnánk.

A LEMEZ

Ugyan a 2000-es évek elején hallható volt, hogy a hardcore dallamosítása a metalcore vénáin egy nagyon erős és kiegyensúlyozott alapot tud szolgáltatni a mondanivaló megfelelő közegbe történő helyezéséhez, viszont a szenvedély mindenek fölé történő állításához ennél sokkal többet kellett letenni az asztalra. Olyan műfaji határokat kellett súrolni, amelyek ehhez táptalajt szolgáltattak, kiegészülve a szövegkörnyezet érzelmes, sokszor andalító betéteivel. Nem beszélve arról a tényről sem, hogy ha fiatal őrültek csoportosulnak egy zenekarban, akkor ott bizony meg kell, hogy jelenjenek a bátor, kísérletezgetős elemek is, így nem szabadott és nem is lehetett megmaradni a sztenderd panelek medrében.  A From Autumn To Ashes (mostantól FATA) mindig is gondban volt önmaga címkézésével, s ez nem másból fakadt, mint a megjelenő műfajok tengerének sokszínűségével. Az elsősorban hardcore-ba temetkező dalok szinte vénásan kapták a metalcore tölteteket, s a hangulat ennek ellenére mégis egy teljesen más dimenzióba költözött, hiszen a lemez visszanyúlt a ’90-es évek emo színterére is, és egy olyan érzelmi lélekvihart hozott létre, amelynek szívében megszületett „az emocore lemez”, s egyben az elmúlt évtized egyik legnagyobb – a teljes emocore színtérre – hatással rendelkező dalcsokra, valamint egyik legjobb albuma is egyben.

A lemez felütéseként szolgáló The Crown Royal vs Blue Duchess egyértelműen a dalcsokor leginkább hardcore hatásokkal megáldott tétele, ahol a metalcore beágyazta kemény, szaggatott gitárfutamokat screamora – elsősorban pl. You And I-ra – emlékeztető elemek kísérik. Így szólalnak meg ezen kívül az ezredfordulót megelőző évtized emo színterének hatásai is: „In its wake your standing in… / As these waves break, there is things i’ll miss, things i miss / And i’m feeling fake, with my whole life on your lips.” – a hasonlóan tudatosuló intermezzokat nekik sikerült beágyazni a színtér hatásai közé, s ezeket a „színjátékokat” azóta is hallhatjuk az elmúlt évtized emocore csodáin, nem beszélve a többi műfajról. Az egész dalcsokor Benjamin Perri egy elmúlt, fájdalmas kapcsolatát tárgyalja, s ennek következtében sorakoznak a lemezen az érzelmesebbnél érzelmesebb emocore/metalcore tételek, mint a folytatásként érkező Cherry Kiss, amelyben a fülbemászó – majd visszatérő – intró olyan hangulati töltettel rendelkezik, amely teljesen végigfut a dalon, s kiemeli stilisztikai sokszínűségét. Itt arra gondolok, hogy a később UnderOath által sikerre vitt duálvokálok már a FATA esetében teljes pompájukban gyönyörködtek a mikrofonforgató Benjamin Perri és a tiszta részeket szolgáltató, dobfelelős Francis Mark által. „Could you and your swollen ego fit into my master plan for failure? /  I take the shame to heart and lock it away in a place thats sees not the light of day / I will use it when i see your face again.” – a dalszövegekben olvasható keserűség már-már sztenderdnek mondható, azonban az előadásmód kísértetiesen hasonlít az UO-ra emlékeztető dalszerkezetekre, legalábbis, ami az éneket illeti, hiszen ezek a stílusjegyek a 2002-es The Changing of Timeson kezdtek el felszínesen megjelenni, majd teljesedtek ki a They’re Only Chasing Safety dalcsokrán.

A harmadik tételként érkező Chloroform Perfume a végső érzelmi katarzist leszámítva egy teljesen akusztikus dal, amelyben Francis Mark hangja teljesedik ki a tiszta ének harmóniáinak szempontjából, ezen kívül az egyetlen dal, ahol Brian Deneeve is bekapcsolódik az ordításos betétek érzelmi tudatosításának szolgálatára. Egyfajta kapocs ez a tétel a lemez szinte levélolvasatú, egyben interlude szerepkört betöltő dalához, a Mercury Risinghoz, amelyben a: „Hello my first name is distance and I really don’t care if I never wake up again.” – elbeszélések egyre intenzívebb megjelenése előkészíti a hallgatót a Capeside Rock keményvonalas metalcore rigmusaira. A FATA hardcore vénái ebben a dalban újra jelentkeznek, s csak a tétel közepén törik meg az amúgy is nagyon koherensnek mondható összképet egy akusztikus betéttel. A Take Her To The Music Store egy sorozatos kikacsintás a lemez közepén, hiszen a: „You break my heart into a thousand pieces and you say it’s because I deserve better?” – idézet az akkor negyedik évadát befejező Dawson’s Creekből származik, amikor is Perri kapcsolatát párosították a sorozatban szereplő szerelmespár, Joey és Pacey szakításához. Talán nem is véletlen, hogy a korong egyik legviszontagságosabb tétele, hiszen nem elég, hogy folytatja a Capeside Rock által megkezdett utat, de még az akusztikus betétet is lecseréli egy teljesen emo eredetű átvezetőre. „Alone in thought, shaking / Biting tongues of lead at unfit moments / Screaming disbelief with no faith in site.” – a dal ezen kívül a bandánál egy hivatkozás arra, amikor valakit akarata ellenére erőszakolnak meg, ugyanis egy szerencsétlen barátjuk is így járt, neki állítottak ezzel egy emléket. Ennek a pontos jelentését évekkel később a Looney Tunes fesztiválon ecsetelték, ahol is azzal magyarázták ezt az őrült metaforát, hogy a srácoknál a „taken to the music store” egy szlenggé alakult, a „getting owned”-re, méghozzá annak köszönhetően, hogy az erőszakos tett pont azon a tönkrement felszerelésen történt, amit Scott Gross gitáros vitt be a Long Island-i Murphy Music üzletbe javításra…

Az ezt követő The Switch a korong egyik legjobb metalcore tétele, ahol egy nagyon dallamorientált riffelés folyik, s talán ennek a kicsit monotonnak mondható lefolyását a dal végén állítja meg egy hihetetlenül földbe döngölő lezárással, amelyet hirtelen egy emo betétre cserél – kifinomultan cserélve a témákat -, hogy átvezethessen bennünket a Too Bad You’re Beautiful egyik legemlékezetesebb és legfontosabb tételéhez a Reflectionshöz. A Sin, Sorrow and Sadness EP-n már szerepelt dal került átdolgozásra, pontosabban megtoldották egy érzelmes, erőteljesen a dobokra koncentráló intróval, amely egy nagyon kemény tételben tör ki: „I … felt… you… SLIP AWAY / Far away from me / Further from me.” A majdnem nyolc és fél perces tétel még így sem a leghosszabb dal a lemezen, de hosszúsága így is lehetővé teszi a különböző – emocore, illetve metalcore – témák váltakozását, illetve egybejátszását a néhol dallamosabb, néhol akusztikusabb részek használatával. Végtére is ezért tartják a lemez egyik legkidolgozottabb dalának magával ragadó formai sajátosságai miatt, sőt a tétel végén egy újabb Dawson’s Creek idézettel lep meg minket, már második alkalommal: „”I can’t stand it anymore. When I’m with you I feel like I’m nothing. I feel like am nothing. Thats why I flinch when you touch me, Why I never touch you why I don’t even think of it ’cause when I do it only reminds me I am not good enough.” Még a rendkívül epikus lezárást megelőzően érkezik a sorban az Eulogy For An Angel, amelyben tovább erősödik Benjamin Perri szenvelgős énektémáinak a szerepe, miközben a lemez próbálja tartani az eddig középtempónak kimért sebességet.

Amely olykor úgy felgyorsul ebben a dalban, mint a lemez közepén található metalcore tételekben, de elsősorban mindenképpen a hardcore témák uralma figyelhető meg, néhol visszatérő screamo elemekkel, precízen ügyelve a pontosan kiszámolt dallamvonalra, amely uralma alá hajtja az egész tételt és a kicsengését. Elég, ha csak a tétel utolsó szakaszkezdésére gondolunk, ahol a Cherry Kissre hajazó metalcore téma vezeti fel a végső hardcore témákba torkolló döngölést, ezzel felvezetve a Too Bad You’re Beautiful legepikusabb tételét, a majdnem tíz perces remekművet, a Short Stories With Tragic Endingset. A dal egy rendkívül szenvedélyes kollaboráció Melanie Willsel (One True Thing), aki a 2003-ban megjelent The Fiction We Live egyik tételében, az azóta kultikussá váló Autumns Monologue-ban vállalt teljes vokalista szerepkört, amellett a tény mellett, hogy a szövegét is ő írta. A ’Short Stories-ban ő énekli a verzék többségét, s ezzel hozzájárult az emocore kultúrtörténetének egyik legfontosabb dalának a megszületéséhez, hiszen a tétel egyesíti önmagában a ’90-es évekre jellemző lágy emo vonásokat: „Cry for you. Shed tears. Mourn. Wish the end.”, s a kétezres évek elején felszínre törő metalcore stílusjegyeket, mint katartikus élményt szolgáló szaggatásokat. Ami pedig még fontosabbá teszi ezt a dalt, az pedig az a tény, hogy maga Adam Dutkiewicz is mellszélességgel besegédkezett benne, így ő jegyzi a gitárok és a basszusgitárok felvételének egy részét, sőt egy nagyon tehetséges hölgy, Victoria Pilato is hegedült ebben a színtérhatározó tételben.

AZ EPILÓGUS

A Too Bad You’re Beautiful megjelenésének évében révbe ért, 50.000 eladott kópiával a Ferret legsikeresebb zenekarává avanzsálódtak. A kritika imádta őket, ugyanakkor volt egy két „die hard” hardcore fan, akik túlságosan érzelgős zenei megszólalásuk miatt erősen támadták őket és mindenféle mocskosabbnál mocskosabb kijelentésekkel mentek szembe a zenekarral a lehető legtöbb fórumon. Persze ez nem szegte a srácok kedvét, és már a 2002-es Warped Touron történő megjelenésük mellett nekiláttak az új dalok munkálatainak, sőt egy turnédobos felvételével Markot otthon is hagyták dolgozni a dalokon, amelyeket egymaga kezdett el írni. Talán ennek a döntésnek is volt az a következménye a 2003-ban már a Vagrant Recordsnál megjelent, ugyancsak remekmű The Fiction We Live dalcsokrán négy dal (No Trivia, Autumns Monologue, The Fiction We Live, I’m the Best At Ruining My Life) csak tiszta éneket tartalmazott, erőteljesen érezni lehetett Mark befolyását. A baj ez után kezdődött, Scott Gross és Mike Pilato kiléptek a bandából, s ez olyan minőségbeli romlást idézett elő, hogy a tagcseréket követően a 2005-ben megjelent Abandon Your Friends és a 2007-ben érkezett Holding A Wolf By The Ears meg sem közelítették az első két nagylemez minőségét, sőt. Ennek a gyengébb érának az egyetlen pozitívuma az volt, hogy újra kiadták az első nagylemezt, a Too Bad You’re Beautifult új borítóval, bónuszdalokkal megspékelve, amelyek az első EP-ről származtak. A banda és az album újra a középpontba került, egy olyan közegbe, ahová mindig is való volt. S ami a legfurcsább, hogy azóta is sokan az újrakiadás borítójával azonosítják a lemezt, hiszen akkor kerülhetett igazán révbe, amikor az UnderOath végérvényesen kirobbantotta az akkor ismert, sztereotípiák nélküli emocore hullámot. Talán azt is mondhatnánk költőien, hogy a tékozló fiú hazatért.