2017. június 14.
![mastodon_20161101[1]](http://nuskull.hu/wp-content/uploads/2017/06/mastodon_201611011.jpg)
Nyilván senkinek nem kell már elmondanunk, hogy ma este Budapesten, a Barba Negra Trackben játszik korunk egyik legmeghatározóbb metálbandája, a Mastodon. Az atlantai csapat koncertje nem csak azért lesz történelmi jelentőségű, mert eddig soha nem játszottak a fővárosban (és az utolsó hegyaljás bulinak is már 6 éve), hanem mert hiába jó pár évvel a csúcsra törésük után érnek csak ide, de igazából azóta is aranykorukat élik. Lassan egy évtizede gyakorlatilag két fejjel mindenki más fölött röhögnek a markukba, a szakma meg minden egyes új lemezük megjelenésekor nem győzi agyondícsérni őket, hogy mennyire öntörvényű, mennyire előremutató, mennyire különleges, mégis mennyire fogós és mennyire működik, amit csinálnak. Nem volt ez másképp az Emperor of Sand márciusi kiadásakor sem, mi is tökéletes Mastodon-esszenciának tartjuk az anyagot, és tényleg még csak át sem futott az agyunkon olyasmi a lemezbemutató koncert bejelentésekor, hogy „na, azért mennyivel jobb lett volna ezt 2007-ben, a régi lemezekkel…” Nem, a Mastodon egyszerűen nem tud mellényúlni – oké, élőben kicsit melléénekelni azért sikerül néha, de mégis akkora zenészek és egyáltalán arcok a tagok, hogy haragudni emiatt sem lehet rájuk.
A ma esti bulin az Ørdøg felvezetése után Brent Hindsék a tengerentúli setlisteket alapul véve egy legalább 20 számos, a teljes életművüket lefedő programmal készülnek – az egész napos ráhangolódás jegyében most összeválogattam 5 darabot, ami alighanem különösen nagyot fog szólni a koncerten.
Ha hinni lehet a feltöltött setlisteknek, akkor az aktuális programban az új lemez mellett a 2006-os Blood Mountain album kapja a legnagyobb hangsúlyt. A rajta hallható dalok közül elsőnek pont a lemezt is nyitó The Wolf Is Loose fog előkerülni, ami az egész zenekar egyik leginkább hiperaktív műve: Brann Dailor örvénylő felpörgetése rögtön előrevetíti, hogy itt bizony nem lesz láblógatás, és tényleg, a nyughatatlan dobos a dal felénél hallható ereszkedő, kissé schuldineri izű riffen kívül jóformán nem is bírja ki egyszer sem, hogy ne pörköljön alá valamit az aktuális témának. Mint ahogy igazából sokszor az összes többi dalban, az összes többi lemezen sem. De épp ezt szeretjük benne.
Na meg azt, amikor a serény dobos a nagy csépelés közepette egyszer csak fogja magát, és csak úgy brahiból beénekel valami óriási refrént is a dal közepébe. Kitűnő példa erre a Once More ‘Round the Sun lemez Ember City című darabja, ami Brent Hinds és Bill Kelliher parádés gitárjátékával a tarsolyában még azt is kikezdhetetlenül bizonyítja, hogy a közhiedelemmel ellentétben a ’14-es albumnak bizony nem a The Motherload a legkirályabb dala.
A Crack the Skye közmegegyezésesen a zenekar legkevésbé karcos, ugyanakkor mégis a legnehezebben emészthető lemeze, de a srácoknak még erre is sikerült összehozniuk egy kivédhetetlen slágert. Elég csak arra a refrénre gondolni: aki egyszer hallotta a „Fallen from grace cause I been away too long / Leaving you behind with my lonesome song” sorokat, soha többé nem szabadul tőlük. Kezdő mastodonos koromban egyébként szentül meg voltam győződve arról, hogy a Brent és Troy által énekelt kórus szerint a daluk egy „awesome song”, pedig nem. Pedig de.
Az új lemez Steambreather című tételét azon egyszerű ok miatt hozom most fel, hogy a Mastodonnak a kitekert riffek és dalszerkezetek, a sokszínű vokálok és a szétjátszott dobtémák mellett legalább ugyanennyire védjegye az a bizonyos tuskó A hangolás is, ami az Emperoron csak itt, a negyedik dalnál kerül elő végre, de akkor aztán az első hallgatáskor olyan vigyort húzott a számra, hogy azóta is ez az egyik kedvenc tételem az albumról. Mint az előjáték után a lényegre térés.
Ha már az A hangolásnál tartunk, mindenképp vissza kell nyúlnunk az első nagylemezhez, a Remissionhöz is, ami azóta is a zenekar legaljasabb számainak lelőhelye. Ugye az ősalap March of the Fire Ants végtelenül tapló főtémáját mindenki kívülről fújja, de az abszolút csúcs nálam mégis a Mother Puncher, egy igazi kérlelhetetlen riffszörnyeteg: elindul azzal a veszett feszültségkeltő reszeléssel, ami több mint egy percig táncol az ember idegein, majd átfordul egy még inkább felhúzós agyfasz riffbe, amivel már matematikailag lépést tartani sem könnyű, aztán a dal a felénél úgy dönt, hogy oké, elég volt az üres keménykedésből, ideje kiütni a hallgatót a picsába. És akkor hirtelen földhöz vág minket, és onnantól csak tapos és tapos és tapos rajtunk, egészen a legvégéig. Este ez a szám után fog megfájdulni a nyakunk. Nagyon.
És ha már a cikk azokról a dalokról szól, amiket a leginkább várok, hát muszáj ideraknom a 2011-es Curl of the Burlt is. Jóllehet ezt, meg úgy egyáltalán a The Hunter lemezt eléggé elhanyagolták Sandersék az utóbbi időben, de akkor is ez az egyik legnagyobb daluk, a kapanyél egyszerűségű és ütőerejű főtémától a már szinte nevetségesen fogós és fülbemászó refrénig minden egyes hangja tökéletes. És ha ezen a turnén sem játsszák, hát akkor nincs mit tenni, várom tovább, hogy egyszer végre mégis láthassam élőben.
