Az év eseménye: 25 éves a Revelation Records

Ha a hardcore elkötelezett híveinek csupán egyetlen kiadót kellene kiemelniük azzal a rangos jelzővel, hogy az adott intézmény maga A Hardcore Kiadója, biztosan ringbe szállhatna több kezdeményezés is a nyolcvanas és a kilencvenes évekből egyaránt, de azt senki sem vitathatja el, hogy a Revelation Records mind a mai napig olyan emberfeletti erőket összpontosít, hogy azzal jócskán kiveszi a részét a műfaj életben maradásában. Persze a kaliforniai színtér összeköttetésére létrehozott kiadó látszólag tetszhalott állapotban van, ezt a koncentráltságot inkább írjuk annak a számlájára, hogy egy ilyen repertoárban minden újabb kiadvány számít. Hiszen a REV-kezdettel számozott bakelitek kivétel nélkül meghatározók a műfaj történelmében, ez pedig felelősséggel jár: így hát az alábbi cikkel ünnepeljük az idén 25 éve alapított intézményt, amelynek tíz olyan zenekarát ajánljuk a figyelmetekbe, akik fellépnek a kiadó keleti parton megrendezendő ünnepi eseménysorozatán.

CHAIN OF STRENGTH

A nyolcvanas évek közepén tetőző youth crew-hullám nem csupán azért válhatott ikonikus jelenségként, mert egységbe tudta szervezni a fiatalságot, hanem azért is, mert a jobbára szűk műfaji lehetőségek mellett is képesek voltak az egyes zenekarok megtalálni a saját hangjukat. Azt azonban csak mai fejjel tudjuk igazán értékelni, hogy a Chain of Strength mennyire megelőzte a saját korát, hiszen ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor sem tagadhatnánk, hogy a teljes második youth crew-hullám, és úgy általában a modern értelemben vett hardcore is az ő életművükből definiálja magát. Hogy a sok általánosítás mellett egy látható példa is legyen, a Champion szimbolikus értékű nagylemeze, a Promises Kept sem feltétlenül létezne a What Holds Us Apart 7″ nélkül. A Chain of Strength ugyanis a pozitív üzenet megtartása mellett igen sajátosan tudta adagolni az addigra egyre inkább elterjedő metalos behatásokat, és ennek következtében a ritmikai, dalkonstruáló szerkezetek is merőben elkülönültek a sebességhajhász dühkitörésektől. Persze oda lehet vetni, hogy az egész életmű nincs fél óra (lényegében két 7”-et adott ki a zenekar egész fennállása alatt), viszont bármelyik mai zenekar összetehetné a két kezét, ha csak fele ennyire nagy hatású, értékálló és természetéből fakadóan őszinte zenét játszhatna, amit akár tudatosan, akár tudattalanul ennyien hasznosítanak újra mind a mai napig. Aki pedig képtelen ezzel megelégedni, kenje a hajára Alex Barreto Alien Ant Farmos tagságát, meg Chris Bratton Drive Like Jehus szereplését. (BD)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=nTYQ0lcEG8E

DAMNATION A.D.

Az idén húsz éve alapított Damnation A.D. az egyik legizgalmasabb színfoltja a washingtoni színtérnek, hiszen a csupán három nagylemezt megélt zenekar egyedül a hathatós baráti segítségnek köszönhette, hogy az egyes lemezek és turnék létrejöhettek. Mindennek az az oka, hogy a Battery, a Youth of Today és a Shelter sorait is megjárt Ken Olden gitáros, valamint a frontember Mike McTernan mindig ketten dolgoztak a teljes lemezanyagon, és a köréjük csoportosult zenészek segítették elő, hogy az adott felvétel végleges formát ölthessen. Mindettől függetlenül a Jade Tree szárnyai alól indult ’Damnation mind a mai napig az egyik legsajátosabb metalcore-banda, hiszen hangzása már az 1995-ös bemutatkozó nagylemezen sem ismert kompromisszumokat: a halotti induló akusztikus átirata éppúgy belefért, mint olyan torzítójátékok, amelyek csak kiemelték az összhatás metalos (alkalmasint doomos) riffeléseit, valamint Supertouch-osan rockos groove-jait. A zenekar csúcslemeze kétségkívül a Revelationnél megjelent Kingdom of Lost Souls, hiszen mind hangzását, mind a dalok és riffek minőségét tekintve itt csúcsosodhatott ki az a megfoghatatlanul sajátos atmoszféra, amellyel mind a mai napig csak az utód, a When Tigers Fight tud némileg kacérkodni. Ez a szabad megszólalásmód, amely minden értelemben közelebb hozta egymáshoz a hardcore-arcokat és a metalfejeket, jobbára az Ignite, az Earth Crisis, a Give Up The Ghost, a Most Precious Blood és a Fall Out Boy segítségével valósulhatott meg: és a zenekar ugyan még egy, felemás harmadik nagylemez erejéig visszatért az előző évtizedben (amelyre már visszahatottak a megihletettek is), egyértelmű, hogy a ’Damnation az első két lemezéig bezárólag tekinthető tökéletesen formabontó zenekarnak. (BD)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=7BmJpXNJh7I

ICEBURN

A Revelation nem feltétlenül a „csodabogár” jelzőt kiérdemlő formációiról volt híres, de azért ilyen is akadt náluk a 25 év alatt, méghozzá a szinte megfoghatatlan Iceburn, talán az egyetlen zenekar, amelyik miatt a „progresszív hardcore” szóösszetétel életképes. A Salt Lake City-ből származó csapat kilenc évének állandó eposzi jelzője csupán a „kísérletező” lehet, így egyszerűbb őket kiadványonként leírni, főleg mivel a tagság is állandóan cserélődött az egyfős agytröszt Gentry Densley körül. 1992-ben adták ki első nagylemezüket Firon címmel még a Victory-nál, és az öt darab, hét perc feletti dalból már akkor is érződött, hogy nem kívánnak ragaszkodni bármilyen bevált formához: ekkor még leginkább valamilyen elvont, kísérletezős hardcore hangzást képviseltek, de a jazz és progresszív rock hatásai már ekkor is megvoltak a gitártémáikban. A Revelationnél a könnyed, közel nyolcvan perces Hephaestus-szal mutatkoztak be, ami már közelebb állt a Melvins-hez, mint a Quicksandhez, de ezzel együtt még különlegesebb lett, mint az elődje, igazi műfaj-, és hangzáskavalkáddal. Az, hogy a teljesen egyedi zenéjükkel nem lettek sztárok, annak köszönhető, hogy sokkal összetettebbek voltak, mintsem hogy az könnyen befogadható legyen, így aztán maradtak nekik a progresszív zenék rajongói. Egy évvel később, 1994-ben a Poetry of Fire már tíz perc körüli, ill. feletti dalokban gondolkodott, de még elődjéhez hasonló hangzást képviselt, ám az 1996-os Meditavolutions már visszafogottabb, és jazzesebb lett, ami előrevetítette a jövőt is: The Iceburn Collective név alatt 1997-től húszperces free jazz alapú dalokat játszottak egészen 2000-ben bekövetkezett feloszlásukig. Densley az előző évtized második felében Ascend név alatt összeállt Greg Andersonnal, a Southern Lord tulajával, aki egyben a Goatsnake gitárosa is, hogy az egyik legjobb sludge metal lemezt írják meg 2008-ban (Ample Fire Within). Ahogy ez a projekt sem az Iceburn utolsó korszakát idézi meg (inkább a középsőt), úgy mi az újjáalakulós koncerten is inkább a korai dalokra számítanánk – egy ideális világban a Hephaestus-t játszanák el az elejetől a végéig. (Jávorkúti)

INTO ANOTHER

Számtalanszor írtunk már arról, hogy milyen jó albumok szoktak abból kisülni, ha hardcore punk bandák tagjai rájönnek, hogy annál jobban érdekli őket a rockzene, hogy csupán hallgassák, és erre a ’90-es évekből jónéhány példát kínált a Revelation, többek közt az Into Anothert. Az énekes Richie Birkenhead két éven át volt a Youth of Today gitárosa, miközben az Underdog frontembereként is tevékenykedett, Drew Thomas dobos a Boldban játszott, Tony Bono basszusgitáros pedig a thrash metalban utazó Whiplash tagja volt. A rendkívül tehetséges gitárossal, Peter Moses-szal kiegészülve olyan különleges hangzást alakítottak ki, amin tisztán érződtek a hatásaik, miközben mégis borzasztóan egyedi és progresszív volt minden daluk egészen pazar basszusjátékkal, és a metal és rock egy különleges, de mégis közelinek ható ötvözetével, amit lehetett a Supertouch-hoz vagy a Faith No More-hoz is hasonlítani. Igazi kvintesszenciája volt ez a projekt az 1990-es évtized New Yorkjának, hiszen két hardcore punk arc, egy thrash metalos és egy funk/prog gitáros játszott olyan dalokat, amelyek utat törtek az Only Living Witness és a Life of Agony számára – mindezt úgy, hogy az első koncertjüket a White Zombie(!) előtt adták. Két hibátlan album után őket is megkörnyékezte egy nagyobb kiadó (később ez történt a Shifttel, Orange 9MM-rel, stb.), és a Pearl Jam csúcslemezét producelő Rick Parasharral kiadtak egy harmadik, az előzőeknél gyengébb lemezt a Hollywoodnál, ami után feloszlottak a belső feszültségek és a kiadóval való összeférhetetlenség miatt (ismerős, ugye?). Tony 2002-es, tragikus halála miatt az újjáalakulás nem jött szóba, Peter visszavonult, Drew a fenti New Rising Sons-ban zenélt, majd idén Brian Balchack az Ignite-ból a fejébe vette, hogy összehozza a Revelation fesztiválos koncertet, amin ő fog majd játszani (beugró tag még Reid Black is az Innaway-ből). Igazi különlegesség az Into Another teljes életműve, igazán kár, hogy a történetük ennyire tipikusan alakult. (Jávorkúti)

MOUTHPIECE

A kilencvenes évek beköszöntése gyökeres változásokat hozott a hardcore világában: a New York-i hangzás bekebelezett mindent, a crossover előretörése a thrash metalos riffeket legitimálta, míg idő közben azon kaphatta magát mindenki, hogy a straight edge és a hardcore már nem jelent 100%-os átfedést. Az ilyen értelemben vett szétcsúszásra a grunge megjelenése szintúgy rátett egy lapáttal, azonban a második youth crew hullám megjelenéséig a metalos hardcore világában is volt egy banda, amely hídként kapcsolta össze a nyolcvanas évek végét a kilencvenes évek közepével. Ez volt a New Jersey-beli Mouthpiece, és a Floorpunch, valamint a Lifetime otthonából származó zenekart egyszerre tekinthetjük a Chain of Strength által megihletett vonal utolsó képviselőjének, valamint annak a primer hatásnak, amelynek köszönhetően a Ten Yard Fight, az In My Eyes és a Bane is új alapokra helyezhette a vérfrissítésen átment hangzást. A három nagylemezt megélt zenekar belső fejlődése az üzenet konstans súlya mellett is sugall némi változást, hiszen az iskolaértékű crucial-riffek éppoly könnyed eleganciával tetszelegnek a vérbeli hardcore/punk-dalszerkezetekben, mint a modernebb hangvételű, keményebb megszólalású tételekben. Ez az átmeneti jelleg pedig esszenciális erővel ruházza fel a Mouthpiece teljes életművét (nem is véletlen, hogy a Revelation évekkel ezelőtt egyben is kiadta az összes albumukat), hiszen a formáció munkássága épp annyiban illeszkedik egy hagyományba, amennyiben képes is volt azt annyira megújítani, hogy az azt követő generáció újult erővel tekerhesse fel az erősítők hangerejét. (BD)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=zk0qSIhSVcE

PROJECT X

Manapság már annyira bevett szokássá vált, hogy ismert zenészek összeálljanak közösen játszani, hogy talán nem is lehet igazán értékelni minden hasonszőrű próbálkozást. Viszont húsz évvel ezelőtt még mindig kiugróan üdítő volt egy ilyen gesztus, a hardcore világában pedig a Project X megalakulása alapozta meg az ismert színtérarcok szimpátiára épülő bandázását. A tagság és a névválasztás alapjaiban határozza meg az elvárható irányt is: Kid Hard (Alex Brown – Side By Side) gitáros, Slam (John Porcelly – Youth of Today) énekes, N.D. (Walter Schreifels – Gorilla Biscuits, ekkor már Moondog is) basszer és The Youth (Sammy Siegler – Judge) dobos csupán öt dalt hagyott az utókorra kilenc percben, viszont az általuk feljátszott és életre hívott nyers hardcore-megszólalás mindmáig a műfaj egyik legszebben ragyogó ékköve. A formáció, amelynek egyetlen lemezét a Bridge Nine újra kiadta 2005-ben, még Európába is eljutott a Youth of Today oldalán, a mostani visszatérés alkalmából pedig az a méltán hírhedt szerzemény is előkerülhet majd, amely a banda második fellépésén Can’t Keep My Down címmel hangzott fel, majd a projekt bedőlését követően a Youth of Todaybe mentődött át a Live Free formájában. De hát ettől szép az átjárás szabadsága, nem? (BD)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=9aZmmzlRPTY

SENSE FIELD

A Sense Field a Texas Is the Reasonhöz hasonlóan olyan zenekara volt a Revelationnek, ami komoly érdeklődést váltott ki a nagykiadókból: ugyan nem volt az első Sunny Day Real Estate lemez sikere olyan egetrengető, de érezni lehetett egy új hullám kialakulását, amelyből nem akartak kimaradni a nagyok sem (később ennek legsikeresebb megnyilvánulása a Jimmy Eat World szerződtetése és felfutása volt). A Sense Field ráadásul azon kevés csapatok (Braid, Boys Life, Knapsack, stb.) közé tartozik, amelyekre nem hatott, nem hathatott olyan meghatározóan a SDRE: már 1994-ben kiadtak két(!) albumot is, amelyeken a korábban egy Reason to Believe nevű „DC emocore” csapatban megfordult tagok már egy nyers, helyenként punkos, néhol indie rockos emót játszottak. Harmadik lemezük, a kiváló és kiforrott Building után a Warner szerződtette őket, ám beindult egy olyan huzavona, amely miatt végül csak a szerződés lejártakor, 2001-ben adhatták ki a Tonight & Forevert, ami markáns változásokat is hozott: korábbi splitpartnereikhez és „tanítványaikhoz”, a Jimmy Eat Worldhöz hasonlóan ők is egy rockosabb, mainstreamebb indie felé mozdultak, a Save Yourself kapott is némi figyelmet a rádióktól (érdekes, hogy pont a hasonló hangzású Bleed American nyomta el az albumot). Ahogy a JEW esetében, úgy náluk is a lejtőt jelezte egy ilyen váltás, így a 2003-as Living Outside után feloszlottak, a tagok pedig szétszéledtek: a legnagyobb figyelmet Jon Bunch kapta, hiszen ő lett a Further Seems Forever harmadik(lemezes) énekese, illetve idén nyáron járt Budapesten is az Ignite beugró énekeseként. (Jávorkúti)

SHAI HULUD

A melodikus hardcore terminusával kiváltképp sokat foglalkoztunk az utóbbi két évben, ennek okát pedig az adta, hogy a műfaj a saját belső evolúciója miatt nem azt jelenti már, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt. És ha kommentelőként akkor fel is húztad a szemöldököd, hogy miért nem tudunk értékelni rommá vart, húsz kilós hisztiző hülyegyerekeket, akkor arra – és minden kapcsolódó elégedetlenségünkre – a Shai Hulud életműve ad választ, ugyanis a kilencvenes évek közepén alakult zenekar kis túlzással mindent elmondott ebben a hangzásvilágban, amit csak lehet. Persze a sikertörténetnek, amely a metalos hátszelű, ám mégis dallamközpontú (és haraggal, csalódottsággal, mizantrópiával teli) hardcore egyik legnagyobb hatású bandájává emelte a Dűnéből elnevezett formációt, majdnem egy focicsapatnyi áldozata volt, ha a kirúgott-kilépett tagokat nézzük, ám idővel mindenki feltalálta magát (jelenleg a Hollow Earth és az On Bodies a két legmeghatározóbb volt tagból verbuvált banda). És hogy mégis miért fontos mindez? Mert a 14 évesen bevett Chad Gilbert másfél évre rá olyan erővel ordította fel a műfaj máig legmeghatározóbb bemutatkozását, ami megtermett férfiakat szégyenít meg mind a mai napig, ám ez is csak egyetlen szelete annak a szenvedélynek, amely  érzelmessé, és nem érzelgőssé tette a műfaj modern megszólaltatását. Emiatt biztosak lehetünk abban, hogy Matt Fox és Matt Fletcher, a zenekar két agya és magva az utóbbi húsz év egyik legnagyobb dalszerzőpárosa, amit a kimért munkatempó mellett maximális minőség kísér. Ennek legközelebb jövőre lehetünk fültanúi, mikor a zenekar új lemezzel jelentkezik, amit – a rajongók legnagyobb örömére – ismét Chad fog felénekelni. (BD)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=Lf8vrXVowRU

SUPERTOUCH

Általánosságban vagy a Fugazit, vagy a Quicksandet szokás a poszt-hardcore megteremtőjeként elkönyvelni (feltéve, hogy különbséget teszünk a poszt-hardcore és a Rites of Spring/Embrace-féle korai emo(core) között), pedig 1985-ben, évekkel a fenti csapatok előtt alakult meg New Yorkban a Supertouch. A Bad Brains dala után elnevezett csapat felállása Mike „Judge” Ferrarót leszámítva eleinte megegyezett a Death Before Dishonor nevű, csupán egy demót megérő zenekarral, tehát itt is adott volt az, hogy a tagok korábban hardcore punkot játszottak. Az új formációban olyan hatások jelentek meg a hangzásukban, amit sokan és sokféleképpen próbáltak meg körülírni: tekinthető az egész életmű egyfajta hídnak a NYHC és a ’90-es évek rockos poszt-hardcore-ja közt, de akár az első grunge-os hardcore zenekarnak is lehet őket nevezni, vagy egyszerűen csak „newyorkosított” dallamos DC hardcore-nak (Swiz, Bad Brains, Dag Nasty, stb.). Később értelemszerűen olyan nevekkel azonosították őket, mint a Burn vagy a Quicksand, de akkoriban leginkább a szintén rövid életű Underdogot kapcsolták hozzájuk Mark Ryan énekes különleges stílusa miatt (Richie később az Into Anotherben kamatoztatta képességeit, ld. fentebb). Jon Biviano gitáros mellett ő az, akit mindenképp húzóemberként kell kiemelni, hiszen sajátos hozzáállása az énekléshez vagy épp a straight edge-hez (akkoriban a virágkorát élte a mozgalom, Ryannek viszont semmi köze nem volt hozzá, és ezt nem is palástolta) önmagában kiemelte a Supertouch-ot az akkori színtérből. 1989-es EP-jük (What Did We Learn) és egyetlen nagylemezük (The Earth Is Flat) mellett ’88-as bootlegjük is hatalmas hatású felvételnek számít, ami ha nem is rázta fel a színteret, de kicsit kitaposta az ösvényt Schreifelséknek és Malikéknak. A zenekar 1996-ban oszlott fel, második nagylemezük befejezése előtt, ám pár éve újjáalakultak, kiadtak egy háromdalos EP-t és jártak Budapesten is. (Jávorkúti)

TEXAS IS THE REASON

A Revelation rengeteg zenekart futtatott fel 25 éve alatt, ugyanakkor sok olyan csapat is volt, akik számára a kiadó kialakult hallgatóbázisa futóhomoknak (haha) bizonyult, és meglepő módon nem tudtak áttörni: ilyen volt a Texas Is The Reason is, akik ezen a halmazon olyan nevekkel osztoztak, mint a tavaly általunk agyondicsért By A Thread, az On the Might of Princes egyik tagjával felálló Gracer, vagy a The Twilight Transmission (az Ignite-os Brian egyik bandája a sok közül). Egy fontos részlet azonban igen szigorúan elhatárolja Garrettéket a többiektől: őket, ha évekkel később is, de felfedezte magának a közönsége, és manapság már a legmeghatározóbb emo zenekarok közt vannak számontartva (arról nem is beszélve, hogy majdnem az összes nagykiadó szerződtetni akarta őket, hiába voltak ismeretlen banda). Ennek kevesebbet nyomó oka az, hogy a második emo hullám szempontjából meglehetősen korán, 1996-ban jelent meg a nagylemezük, mindössze két évvel a pionírnak tekintett Sunny Day Real Estate debütlemez után (ráadásul első, és sokak szerint legjobb kiadványuk, egy háromdalos, self-titled EP mindössze egy évvel követte a Diary-t). Ami sokkal fontosabb, hogy a Misfits dalszöveg után elnevezett csapat úgy lett emo, hogy ők csak egy dallamosabb hardcore projektet akartak összehozni, amiből aztán egy rendkívül erős emo ízekkel teli poszt-hardcore lemez lett, amit nyugodt szívvel lehetett volna rocknak nevezni, csak olyan rock még nem volt korábban – ez a különleges hangzás és az ezt beborító slágeresség volt az, ami miatt a kiadók olyan vérmesen keresték a kegyeiket, hiszen a következő alternatív rockcsodát hallották bennük. Sajnos csak egyetlen, J. Robbins által producelt és a mainstream körökben igen magasan jegyzett Vlado Meller által maszterelt lemezt tudtak felvenni (Do You Know Who You Are?), mielőtt még a turnézás és a nagykiadós szerződés okozta változások megrontották a viszonyt a tagok közt, és feloszlottak. A tagok szétszéledtek, de a zenélést nem hagyták abba: Klahn a New Rising Sons-ban, majd a Soleában játszott, jelenleg pedig az Atlantic/Pacific fő dalszerzője, Daly a Jets to Brazilhoz csatlakozott (olyan zenészekhez, mint Blake Schwarzenbach a Jawbreakerből, és Jeremy Chatelain a Handsome-ból, aki majdnem a Texas’ énekese lett anno), Winegard és Arenas pedig a Far frontemberével, Jonah Matrangával és a chamberlaines Charlie Walkerrel megalapították a New End Originalt (Winegard nevét az I Hate Our Freedom kapcsán már olvashattátok nálunk). Szerencsére az ellentéteket hamar megoldották, így pedig semmi sem állt néhány későbbi koncert útjába: először az album 10. évfordulóján játszottak együtt, majd kiderült, hogy mindkét Revelation minifesztiválon fellépnek, és nem zárkóznak el a folytatástól sem. (Jávorkúti)