Supertouch @ Dürer Kert

Amíg az egyetemen több csoporttársamnak is az volt a legfontosabb – amellett, hogy mindennap betekintést nyújthasson ismerőseinek a Facebook csatornáján keresztül tulajdon szenvedéseibe –, hogy a vizsgaidőszakban a kötelező körökként feltüntetendő ünnepekre tudjon készülni, számomra csak egy biztos, háboríthatatlan pont kívánkozott. Az, hogy január 17-én én élőben fogom látni az ismét összeállt Supertouchot, és ezt senki és semmi sem veheti el tőlem. Elvégre gondoljunk csak vele: a The Earth is a Flat nélkül gyakorlatilag nem is épülhetett volna ki a post-hardcore fogalma, lévén a Supertouch félúton a Moondog és a Quicksand között is képes volt oly mértékben elrugaszkodni a hardcore hangzásának keretei közül – természetesen megőrizve és személyessé avanzsálva a műfaj értékeit –, hogy az módszeresen felforgasson mindent, amivel csak kapcsolatba kerülhet. Ezt pedig nem csupán feleleveníteni illik, hanem a Lost My Way címmel nemrég kiadott, ám már évek óta megírt dalokat tartalmazó kislemez tükrében alázatosan átélni is, hiszen a Supertouch a jelenünkben is maradéktalanul képes közvetíteni saját értékeit.

Az este ugyan egy nem kívánt csúszással vette kezdetét, ám a Fuseism így is ugyanazzal a lendülettel állt színpadra, amit már a tavalyi demófelvételükön is megtapasztalhattunk. Némiképp talán éppen ez a kissé blődre vett leszaromság az, ami miatt nem tudok teljes lelkületemmel a zenekar mellé állni, mert én tényleg értem, hogy a banda tagjai ennyire élik azt, amit közvetítenek, de számomra így is néha nagyobb hangsúlyt kapott a színpadon a póz, mint a valódi előadás. Rádi teljes testfelületén kívánta közvetíteni saját dalait, így aktív rázkódással és pszichotikus tünetekkel énekelte ki magából gondolatait, amik egyébként jól álltak azoknak a szerzeményeknek is, amik a demón nem kaptak helyet – kár, hogy a többieknél a színpadi aktivitás kevésbé volt jellemző. Talán éppen ezért is tűnt számomra egy kicsivel hosszabbnak a koncert annál, mint amennyit eleve élveztem belőle, mindazonáltal így is kíváncsian várom a bemutatkozó nagylemezt, mert a Fuseism zenéjével tényleg nincsen semmi probléma – csak a kiállás tud néha bicskanyitogató lenni, de ez nyilván egyénfüggő, én meg mindig is nyárspolgár voltam a punkhoz.

Ám még ettől elvonatkoztatva is jobban tudtam értékelni a már második (1, 2) demójánál tartó Ninpulators programját, akik nemcsak játékidejüket telítették jobban, hanem nagyobb közönséget is ragadtak magukkal, ami két dolognak köszönhető: egyfelől annak, hogy amibe Pándi Balázs beleteszi a kezét, az egyből tököt növeszt, másfelől annak, hogy az énekesük, Vargyai Viktor konkrétan egy állat. Tényleg így érdemes ezt csinálni: pőre lelkesedéssel és mérhetetlen öniróniával. A dalok közötti átkötések épp annyira komolyan vehetetlenek voltak, mint ő maga, ám mégis épp ettől vált élvezhetővé, kedvderítővé a produkció, mivel a színpadon tapasztalt hülyeség nem egyfajta enervált modellkövetés volt, hanem színtiszta és velejéig elfajzott emberi származék. Ilyen hatással rám utoljára a hazai színtérről a Something Against You volt (ami az utódlás joga miatt tán nem is véletlen), és azt hiszem, ennél jobb referencia nem is szükséges ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam, mennyire kell nekünk egy Ninpulators-kaliberű zenekar.
A punkos attitűddel bíró nyitást követően azonban végre felhangzott az a kétségkívül retrospektív intró, amire a lényegében teljesen megtelt kisterem közönsége a legjobban várt – színpadra lépett a Supertouch, és ha Mark Ryan torokbetegsége miatt félóránál nem sokkal bírta tovább az éneklést, mégis szívét-lelkét beleadta az előadásba. A műsor gerincét természetesen az ’Earth nagylemez domináns tételei szolgáltatták (Engine, How Do You Feel?, What If), de a korábbi szerzemények is (élükön a Searching For The Lighttal) hasonló üdvrivalgást váltottak ki az egyébként tényleg lelkes publikumból, akik ha korukat tekintve többségében főként családapák lehettek, mégis visszarepültek az időben durván húsz évet a Supertouch hatására. Mark egyébként – több, korábban már megfordult előadóval egyetemben – nehezményezte a Dürer Kert világítását, mondván nem lát semmit, ám a hangtechnikus (ismételten) nem tudott segíteni, úgyhogy hősünk a koncertet inkább az első sorok között töltötte. És azt hiszem, ezt egyikünk sem bánta meg, hiszen épp ez a gesztus sugározta leginkább azt a tiszta őszinteséget, amiről a Supertouch és egyáltalán ez az egész szól, azaz szólnia kellene. Azt pedig külön öröm volt megtapasztalni, hogy Mark hangszíne mennyivel tisztább, szerethetőbb élőben, mint az ’Earth-felvételén. Ez persze a Lost My Way dalaiban is visszaköszön (amiről egyébként a Get On, Get On és a Just These Days került terítékre), ám ekkor vált igazán biztossá az, hogy amit látunk és átélhetünk, épp annyira időtálló, értékes és őszinte, mint akkor, amikor én még – néhány sorstársammal egyetemben – úgy általában a sikeres felüléssel küzdöttem. Számomra a csúcspont mindenképp a korábban említett Searching For The Light volt, ám a koncert mind kisugárzásában, mind közvetlenségében, mind hangulatában is olyan egységes, magas színvonalú és emlékezetes élmény volt, mint ahogy maga a Supertouch munkássága, jelensége is.
És ahogy a promóciós szövegben állt, a Supertouch tényleg megváltoztatta a New York Hardcore fogalmi keretét, hiszen kitágította és személyessé tette azt a meglévő értékek megtartása mellett. Éppen ezért lesz az is további sarokpontja 2011-nek (a szintén idénre várható Slip-újrakiadás mellett), hogy a madarak csiripelése szerint az 1996-ban felvett, ám soha ki nem adott második Supertouch-nagylemez, a Guide To The Stars is hamarosan hozzáférhetővé válik. Én pedig nem is kívánhatnék mást, minthogy legyen így, hiszen a Supertouch működése által nemcsak enyhül néhány fogalomzavar, hanem úgy általánosságban is gazdagabbak leszünk azzal az élménnyel, amit más nem nagyon közvetíthetne ilyen repertoárral.

A videókat köszönjük Csiga Úrnak és a ConcertPhotos.hunak.