2021. november 11.
Alig egy hét után megint itt az Aktuálista címen futó cikksorozatunk, az öt évvel ezelőtti Rejtett alkönyvtárak széria jogutódja, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all time favoritokról van szó, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról (ami persze nem zárja ki, hogy egy illetőnél előkerüljön egy imádott klasszikus a régmúltból), ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni.
Ezen a héten először szerepel egy dobos a sorozatban, mégpedig Potkovácz Márk. Egyrészt a Stabbed groove-jainak motorja a kezdetek óta, másrészt pedig az utóbbi években a Watch My Dyingnak is alapoz jellegzetesen masszív játékával, és nem mellesleg annyi indokolatlan (és annál királyabb) underground zenét láttam már nála a közösségi médiában, hogy lépést tartani is nehéz vele. Így hát kézenfekvő volt, hogy ő is megmutassa magát és az aktuális kedvenc cuccait a rovatban. Totális műfajkavalkád 10 dalban, jól ismert és ismeretlen nevekkel egyaránt. Márké a szó:
Életem az elfajzott zenei ízlésem habzó szájjal való prédikálása, ezt minden zenésztársam tudja és imádja bennem (NEM). Ezért különösen örültem ennek a felkérésnek egy olyan évben, amikor életemben először kb. alig hallgattam zenét, egyrészt mert manapság leginkább csendre vágyom, másrészt mert alig jött ki egy-két lemez amire felkaptam a fejem. A célközönség kedvéért mégiscsak a metálból indulok ki, aztán majd lehet rázni a fejeket, hogy ez meg mi a szar?
A Neurosis Locust Starja, majd a Cult of Luna Mariner albuma óta nem éreztem ilyen elsöprő, mindent felőrlő, keserű gyűlöletet és kiábrándultságot, mint az LLNN-nél. Régóta az a bajom a metállal, hogy nem hiszem el, nincsen valódi, megélt fájdalom, csak pózerkedés. Tőlük minden dal olyan, mintha kihajítanának a jéghideg űrbe és kérlelhetetlenül atomjaidra szaggatna egy fekete lyuk, imádnivaló!
Kezdődjék hát az agyfasz! Ezek a fazonok is olyasmit csinálnak, amit manapság kevesen mernek metálon belül, magasról leszarják a zsáner követelményeit és azt csinálnak, amit akarnak. Kinek jutna eszébe a Ocean Machine/Terria éra Devin Townsendjét Mastodonnal keverni és mindez alá a ’80-as évek legszebb gyerekkori Tears for Fears-dalait idéző éneket rakni? Kénytelen voltam személyes üzenetet küldeni neki Instán, hogy megköszönjem ezt a csodát, azóta tök jóban vagyunk, kaptam ajándék bakelitet is meg pólót, és ha vége ennek a Covid őrületnek, elvileg jönni is fognak errefelé!
A tavalyi év vége és átívelően az idei év lemeze volt nekem. Puciato az Istenem most, leváltva Trent Reznor kb. 20 éve tartó egyeduralmát nálam. Míg utóbbi elfáradt, önismétlésbe fulladt (annak ellenére, hogy a filmzenéit imádom és jól is áll neki), addig Greg képes volt folytatni azt az esztétikát ugyanolyan érzelmi és stílusbeli sokszínűséggel, és ember, kiráz a hideg, amikor énekel. Soha jobb nem történhetett volna a Dillinger feloszlásánál, néhány magyar zenekar igazán példát vehetne arról, mikor kéne abbahagyni.
Na és innentől felejtsük is el a metált meg a rockot és lehet botránkozni. Idén fedeztem fel magamnak a PVRIS-t és teljesen hanyattdobtam magam. Imádom a jó popzenét és ebben minden benne van amit szeretek. Ízléses, kompakt dalszerzés, slágeres persze, de ott vannak az élő hangszerek, ott a dinamika, a húzás és megintcsak a lényeg, hogy elhiszem az énekesnőt, szétfeszíti az érzelem. Arra meg végképp nem számítottam, hogy egy pop videóban Jodorowsky: Holy Mountain referenciát fogok látni, ízlésből 5-ös.
Egyeduralkodó számomra elektronikus zenében. Rájöttem, hogy azért olyan fura, mert a hangszínek és a dallamvezetés is olyan sokszor, mintha modulált fúvós hangszerek adnák elő, pl. egy szaxofon. Ez a dal pedig az egyik all time kedvencem, képtelen vagyok megunni.
Kedvenc női hip-hop előadóm, úgy mainstream, hogy közben underground. Jobb híján fétis rapnek kezdték hívni amit csinál, ezért rendre rátesz még egy lapáttal és hülyére röhögöd magad a szövegein. Erre a dalra sokat szoktam improvizálni dobon, a beat kész Meshuggah. A Stabbedbe rengeteg trapet meg hip-hopot lopok, de ez senkinek nem tűnik fel, mert kit érdekelnek a dobosok.
Róla is mit mondhatnék, példakép, zseni, ahogy öregszem a zenéjével együtt, annál jobban értékelem. Ez a lemez is életem végéig fog szerintem forogni, nagyon meditatív, lenyugtat, el tudja velem fogadtatni az élet összes megpróbáltatását.
Ha arra vágysz, hogy a gyönyör és a szomorúság egyszerre facsarja ki életed vizét, akkor hallgass Sufjan Stevenst. Ennek a lemeznek kifejezetten jót tett a kollaboráció, talán egy hangyányit kevésbé epikusan merítkezik a fatalitásban, többször kandikál ki a napfénybe, és én már erre is nyitottabb vagyok így a 37-hez közeledve.
Ez a csávó az r’n’b eltitkolt atomfegyvere. Eszméletlen tehetséges énekes, Justin Timberlake-et leénekli bármikor, emellet zseniális dalszerző, minden egyes hangszeren ő játszik, a saját cuccait keveri. Megint csak egy előadó, akinek világhírűnek kéne lennie, de leszarja.
Újabb iskolapéldája, mennyi jó dolog történik az „underground” popzenében. Persze rámegy a mostanság divatos ’80-as évek feelingre, de ha ez azt jelenti, hogy visszatér a funky ilyen groovy slap bass futamokkal, akkor ide vele még többet! A csaj hangja meg libabőr.
Ezerszer szembe jött már közvetve, a Völgyesi hülye dobolós videóját is láttam elvileg, a Stabbedben többen is hallgatták, mégsem vettem tudomást róla egészen addig amíg a Zenész, Zenekar Shitposting csoportban meg nem láttam ennek a videónak a thumbnailjét és gyanútlanul rá nem kattintottam. Azóta szállóigévé vált a zenekaron belül az „áksön”.
Márk az év végén a Watch My Dyinggal járja az országot a metal.hu turnéján, a dátumok a következők:
Fotó: Bende Csaba / Zenefestő
