2020. január 28.
Idén 25 éves a metalcore egyik megkerülhetetlen zenekara, a Darkest Hour, akik egyébként épp most szerdán tartják budapesti születésnapi bulijukat a Dürer Kertben. A Washington DC-ből származó zenekarra gyakran mondják, hogy ha Amerika helyett valahova Svédországba születnek, akkor valószínűleg soha senki nem is skatulyázta volna be őket metalcore-bandának. Igaz ugyan, hogy a zenekar (és főleg az alapító John Henry énekes) attitúdje tényleg a hardcore sajátja, de zeneileg mégis jóformán vegytiszta dallamos death metalt játszottak mindig is. Ez a másik alapító, Mike Schleibaum gitáros számlájára írható, aki meg gyakorlatilag annyira tökéletes és tévedhetetlen dalszerző, hogy az egyszeri zenehallgató egy nap alatt simán végig is darálja a zenekar fél életművét anélkül, hogy ráunna. De még ennek a 25 év alatt 9 lemeznyire bővült életműnek is megvannak a maga legszebben csillogó drágakövei – ezekből jön most egy tízes válogatás, szigorúan szubjektív alapon, időrendi sorrendben.
Ha egyetlen dalban kellene összefoglalni a Darkest Hour lényegét, az biztosan a The Sadist Nation lenne. Egy féktelen dühbomba, amiben egyszerre megvan a korai anyagok hardcore-közeli, nyers lüktetése és a későbbi albumok kiforrottabb, rétegzettebb, egyre inkább nettó metalba hajló megszólalása is (utóbbiért egyébként producerként a svéd melodeath-pápa, Fredrik Nordström felelt). A dal tetőpontján még az At the Gatesből maga Tompa Lindberg is odalép a mikrofonhoz, hogy maró hangján ő is hozzávágjon a világ – és persze főleg Amerika – fejéhez pár kellemetlen dolgot. Az azóta eltelt 17 év alatt a Darkest Hour írt ennél sokkal nagyobb slágereket is, de fontosabb kinyilatkoztatást soha.
Ami a slágereket illeti, azokat a 2005-ös Undoing Ruinon kezdte el gyártani a banda. Az agresszió és az intenzitás a régi, de az egész album sokkal fülbemászóbb lett az elődeinél, és az olyan dalok, mint a nyitó With a Thousand Words to Say But One vagy a Convalescence, azóta is kötelező kellékei minden koncertnek. A legnagyobb adu mégis a Sound the Surrender, egy tökéletes formagyakorlat a göteborgi hatású metalcore-dalszerzésben, parádés riffekkel, meg egy még parádésabb szólóval Kris Norris kezéből.
A Darkest Hournek már a debütálásától kezdve remek érzéke volt a lemezek igazán epikus lezárásához, amit szintén az Undoing Ruinon fejlesztettek tökélyre. A Tranquil egészen hasonlóan indít, mint mondjuk a Surrender, ez is egy kalapálós energiabomba, óriási témákkal (a tappinges középrész konkrétan hidegrázós), de aztán a végére kap egy csavart, és átfordul egy lassabb tempójú, egyre csak építkező, szinte a végtelenségig nyújtott hangulatfokozásba, szinte úszunk a dallamokban. Ez egyébként élőben még a lemeznél is jobban behúzza az embert, legutóbb a tavalyi hajós bulin is isteni finálé volt.
A 2007-es Deliver Us a zenekar másik nagy sláger- és sikerlemeze, az addigi legletisztultabb hangzással (kösz, Devin Townsend!), ráadásul még az addig szigorúan csak kiabáló John Henry is éneklésre adta a fejét. A recept pedig bejött, innen került ki a banda két legsikeresebb dala, a Doomsayer, meg a Guitar Heróba is bekerült Demon(s). Viszont még náluk is tökéletesebb A Paradox With Flies, egy nyugodtnak tűnő, de hamar bedurvuló kezdéssel, néhány szokás szerint elsöprő tukatukás témával (Schleibaum riffjeit és Ryan Parrish dobolását tényleg nem lehet eleget dicsérni), meg az egész lemez legdallamosabb refrénjével.
Egy újabb hatalmas záródal, ami leginkább a világvége-hangulatával tűnik ki az összes többi dal közül. Az alapriff megint ellenállhatatlan, a refrén ordítanivalóan drámai, Kris Norris tekerős szólója itt is kész agymenés, de az egész dalra a 3 perc körül kezdődő visszafogottabb, elszállósabb, a Tranquilhez hasonlóan építkezős rész teszi fel a koronát, ami után a visszahozott refrén még kétszer nagyobbat üt, mint előtte. Ha csak egyetlen dalt mondhatnék, amit mindenképp hallani akarok a szülinapi koncerten, az biztosan a Deliver Us lenne.
A The Eternal Return album több szempontból is változásokat hozott a banda életútjában: egyrészt a banda alaposan összerúgta a port a Victory Recordsszel, ami jól rányomta a bélyegét az akkori dalok hangzására, és az előző két, könnyebben befogadható lemez után egy sokkal sötétebb, tüskésebb anyag született. Plusz itt debütált Mike “Lonestar” Carrigan szólógitáros, aki kapásból megmutatta, hogy legalább akkora zseni a hangszerén, mint Norris volt. Amit meg a The Tides című remekben ketten összevirgáznak Schleibaummal, arra nem lehet mást mondani, mint hogy minden idők egyik legnagyobb szólója. Persze a dal többi része is hibátlan, de még ha nem is lenne, a szólók miatt még akkor is itt lenne a helye a besztofban.
Kevés zenekar képes arra, hogy a nyolcadik lemezén gyakorlatilag újra feltalálja saját magát, de a Darkest Hour mégis megcsinálta ezt a 2014-es self-titled albumon. Úgy vették elő újra a Deliver Us slágeres megközelítését, sőt, emelték azt négyzetre, hogy az egyáltalán nem következett az előzményekből, ellenben konkrétan a banda legjobb lemeze lett belőle. Annyira jó, hogy gyakorlatilag bármelyik dalát ide lehetne pakolni a listába, és tényleg rendesen vissza is kellett fognom magam, hogy leszűkítsem a kört 3 darabra. A Futurist pedig azért lett ezek közül az első, mert konkrétan egy zseniális popdal, csak éppen dallamos death metalnak hangszerelve. Ja, Lonestar meg itt is olyat szólózik, hogy az ég leszakad.
Volt már arra példa, hogy Schleibaum eléggé lehangolta a gitárját (a beszédes című Low az Undoing Ruinon), de itt még mélyebbre ment. A Wasteland egy Drop G-re hangolt, középtempón zakatoló úthenger, tökéletes nyitás a lemezre, és itt is ki kell emelni Lonestar szólóját, amiben meg egy az egyben életre kel a néhai Dimebag Darrell szelleme.
Szintén a self-titled albumról való a zenekar leginkább kísérletezős dala, amiben John Henry egy német énekesnővel, a darkpopos DRÆMINGS-szel énekel duettet. A hangszerelés itt egészen visszafogott, a dallamok viszont így is magukkal ragadóak, a dal végére pedig a katarzisélmény is megvan.
Kicsit kilóg a sorból ez a szintén 2014-es darab, ami nem az akkori sorlemezen jelent meg, hanem egy szintén a Sumerian által gondozott Florence + the Machine tribute albumon. Alighanem a banda valaha volt legdallamosabb felvétele, de persze zeneileg teljesen a saját képükre formálták, az eredmény pedig pont annyira imádnivalóan zseniális, mint amennyire méltatlanul kevesen ismerik. Ha csak egy embernek is sikerült most felhívnom rá a figyelmét, már megérte megírni a cikket!
A Darkest Hour 25. születésnapi turnéja január 28-án érkezik a Dürer Kertbe, az előzenekarok a Fallujah, a Bloodlet, az Une Misère és a Lowest Creature.
