20 gyertya: Pantera – Vulgar Display of Power

Megfogadtam, hogy nem lesz a végtelenségig nosztalgikus ez a cikk… de a francba is: csak húsz évről van szó. Már a Tinédzserkorban rovatnál is megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy ezek a CD-k, amiket nem is olyan régen határtalan kíváncsisággal vettünk kézbe (vagy épp húztuk be playlistre), immáron kanonizált, elismert klasszikusokként kerülnek terítékre. Na és akkor mit is mondhatnék egy olyan albumról, amelynek a megszületésekor sokan még nem is éltek azok közül, akik ma feltétel nélkül imádják, vagy ha igen, akkor hozzám hasonlóan maximum a Turbo rágó gyűjteményük körül forgott a világ. Mint azt mondani szokták, a kor az nem érdem, hanem állapot. Így hát erre nem is fecsérelnék több karaktert, hanem arról szeretnék szólni, ami a napra pontosan húsz éve napvilágot látott Vulgar Display of Power valódi érdeme: vagyis hogy ennyi év után még mindig akkorát üt, mint 1992-ben. Ez teszi olyan maradandóvá, mi több, az egyik leghatalmasabb metal koronggá.

Nem mehetek el szó nélkül a lemez keletkezésének körülményei mellett. A ’90-es évek elején ugyanis gyökeresen megváltoztak a játékszabályok a kemény zenék világában: mivel előzőleg elég nagy népszerűségnek örvendett a hard rock és a heavy metal számos ága, a hatalmas arénák megtöltése sem bizonyult lehetetlennek a legnagyobb nevek számára. Ezzel szemben az elkövetkezendő évtizedben folyamatosan a kisebb klubokba szorult vissza a műfaj. Az alternatív muzsikára szakosodott médiában a tradicionális heavy metal már cikinek számított, a tarkabarka ruhák és a hatalmas hajak pedig közröhej tárgyává váltak. A metal mezőny nagy része a komorabb, karcosabb vonal fele fordult, ki így, ki úgy. A thrash metal, vagyis a ’80-as évek vezető extrém stílusa, 1992-re többnyire halott volt, helyét mindinkább a jóval keményebb death és black metal vette át. A vegytiszta heavy metal helyett pedig az akkoriban színre lépő zenekarok egyfajta átmenetiséget képviseltek. Volt, aki az alternatív zenék agyasságát vegyítette a fémes hangzásokkal (Alice in Chains, Tool, Faith No More, Soundgarden), és volt, akinek a thrashhez hasonlóan a keményvonalas punk és hardcore (vagy épp a hip hop, lásd Rage Against the Machine) dühe, őszinte egyszerűsége jelentett inspirációt a metal mellett. Így jött létre egy új, modern metal sound: a korabeli Prong, Suicidal Tendencies (mindketten a hardcore színtérről érkeztek), majd pár évvel későbbi Biohazard, Sepultura, Machine Head korongok egytől egyig úttörő produktumok voltak, azonban mind közül kiemelkedik a Pantera életműve.

Mindezt azért is tartottam fontosnak elmondani, mert a zenekar pályája egymagában alkalmas arra, hogy ezt az ívet szemléltesse. A korai, Van Halen és Def Leppard inspirálta bulizós glam metaltól eljutottak 1988-ra egy karcosabb, tradicionálisabb metal soundig (Power Metal album, immáron Anselmóval, de még sok hajlakkal). Két évvel később már egy sajátos, heavy metalból, thrashből és punkos/hc-s attitűdből egyaránt merítő fúziót játszottak (Cowboys From Hell). Ezen a lemezen már bebetonozódott a klasszikus felállás, amely hallhatóan a következő, 1992-ben napvilágot látott Vulgaron tudott maximálisan összerázódni. Ez volt az a korong, ahol már nem ilyen vagy olyan metal volt a gyerek neve, hanem csak és kizárólag modern, dühös, agresszív, Pantera metal. És valljuk be: nagyon nagy szükség volt erre, hiszen a thrash leáldozásával azok, akiknek a death metal már túl durva volt, azonnal új kedvencet avathattak. A később groove metalnak is elkeresztelt modern stílus valóban hiánypótló volt, hiszen megvolt benne mindaz, ami ezt megelőzően is naggyá tette a vezető metal előadókat: őrületes dinamizmus. Először is adott volt egy fantasztikus ritmusszekció: Rex Brown basszusgitáros és Vinnie Paul dobos iszonyatosan ráérzett arra, amin sok banda elvérzett akkoriban: a dögös alapokra. Nem szálltak be a sebesség ániás versenybe, tudták jól, hogy egy húzós groove többet ér, mint ha megpróbálnának a színtér leggyorsabbjai lenni. Emellett hatalmas erőfölényre tett szert a zenekar Phil Anselmo által. Az ő képében egy olyan karakteres frontemberrel rendelkeztek, akire csak rá kellett nézni, és egyből tudta az ember, hogy színpadra termett. Mindez persze nem sokat ért volna hang nélkül, ami szerencsére szintén adva volt. Na és ott volt Dimebag Darrell, akinél szeretnivalóbb, karakteresebb metalgitárost azóta sem hordott hátán a Föld (nyugodjék békében). Játéka, szólói ezer közül is felismerhetőek, soundja pedig kétségkívül utánozhatatlan. Ami azonban igazán verhetetlenné tette a Panterát, az nem más, mint hogy ez a négy, egyenként is kiválóan teljesítő zenész képes volt páratlan összhangba kerülni. Az egyéni teljesítmény ugyanis könnyen az összhatás kárára megy, ha ilyen kaliberű tehetségek kerülnek össze. Ahol viszont nem, ott nagy valószínűséggel az évtized vezető zenekara bukkant fel (lásd még: Black Sabbath, Metallica, Slayer).

Ennyi általánosság után a konkrét zeneanyagról is illene írni valamit. Megpróbálok nem szuperlatívuszokban beszélni, de nem lesz könnyű. A Vulgar Display of Power felépítése nem sokban különbözik elődjétől: okosan előre pakolták a direktebb, azonnal ható szerzeményeket (Mouth for War, Walk, Fucking Hostile), majd a kevésbé egyértelmű, ám szintén nagyon nagy témákat rejtő dalok (Live in a Hole, By Demons Be Driven) után egy újabb vérbeli klasszikussal zártak (Hollow). A producer újból a Cowboysnál is segédkező Terry Date volt (későbbiekben Deftones, White Zombie, Limp Bizkit, Handsome), a hangzás viszont ezúttal agresszívabb, arcba mászóbb lett. Nagyban különbözött ez a fajta karcos, mai szemmel némileg száraz (főleg a dobok) megszólalás az akkoriban népszerű metalbandák teltebb, puhább soundjától (a Metallica fekete lemeze, a Megadeth végletekig csiszolt Countdownja), amitől még egyedibb lett a végeredmény. A dalokba szintén lehetetlen belekötni. A lemezen inkább a húzós középtempók dominálnak, amelyek hol hatalmas (thrash közeli) zúzásba torkollnak (Mouth for War), hol pedig fejletépő módon betonoznak (Walk, This Love). Aztán ott a háromperces punkos dühkitörés, a Fucking Hostile, vagy a power ballada Hollow, mint a lemez két végpontja, bár az is elég szélsőséges, ahogy a Rise bekezd. A szövegekre a pőre, őszinte megfogalmazás jellemző végig, a sorok jelentős hányadával szinte mindenki könnyen azonosulhat, vagy legalábbis teli torokból üvöltheti azokat. Most őszintén, milyen after party az, ahol nem csendül fel a Walk?

A lemez meghozta a zenekar számára az áttörést, ami persze az előző évtized nagy neveinek sikereihez mérten jóval szerényebb volt. Ezt ők a kommerszebbé válás helyett három még fémesebb koronggal háláltak meg: a kissé tüskés, ám szintén roppant közkedvelt Far Beyond Drivennel, az ars poeticának is beillő The Great Southern Trendkill-lel (szerintem minden idők „legmetalabb” albuma) és a rendkívül dalcentrikus Reinventing the Steellel. Zeneileg ezek némelyike érettebb is, mint a Vulgar, mégis mind a mai napig ez a legtöbbet hivatkozott lemezük, mivel ez hozta meg számukra a kívánt áttörést. Húsz év távlatából már jól látszik az is, hogy hasonlóan emblematikus klasszikusává nőtte ki magát, mint egy évtizeddel korábban a Number of the Beast (Iron Maiden), vagy még egy tízessel korábban a Paranoid (Black Sabbath). Biztos vagyok benne, hogy lesznek akik túlzásnak érzik egy-két kijelentésemet, de a Pantera szerintem az a banda, amit nem lehet eleget magasztalni, már csak azért sem, mert egy olyan időszakban voltak hajlandóak kompromisszumoktól mentes, őszinte és direkt metalzenét játszani, amikor ez abszolút ellene ment a trendeknek. Egy olyan korból visszanézve, ahol a műfaj határok egyre inkább leomlanak és összemosódnak, talán nehezen felfogható ennek a jelentősége, de elég ha annyit tudunk, hogy a Pantera nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ez így legyen. Aki a metalzene történetének egyik legfontosabb fejezetére kíváncsi, az nem engedheti meg magának, hogy ne ismerje a Vulgar Display of Powert!