2012. február 5.
Tracklist:
01. Kill Me Quickly
02. A Subtle Dagger
03. See You in the Shallows
04. Betrayal is A Symptom
05. Deadbolt
06. In Years to Come
07. The Red Death
08. A Living Dance Upon Dead Minds
09. Where Idols Once Stood
10. Trust
11. To Awake and Avenge the Dead
12. So Strange I Remember You
13. The Beltsville Crucible
A tavalyi évben bevezetett „Tinédzserkorban” cikksorozatunkkal azt a célt kívántuk elérni, hogy felhívjuk a figyelmet a 2001-ben megjelent, kirívóan fontos kiadványok 10 éves évfordulójára, és ezzel is észben tartani azt a fontos tényt, hogy az említett lemezek mennyire voltak hatással az elmúlt évtized zenei fejlődésére. Megpróbáltuk fenntartani a műfaji sokszínűséget (melyet igazán majd a "2001: ami kimaradt" cikksorozatban tapasztalhattok), egyedül talán az oldal egyik legfontosabb védjegyének számító metalcore maradt ki a szórásból, azonban az „Elveszett Lemezek” cikksorozat segítségével több 2001-ben kiadott dalcsokrot is sikerült részletes tárgyalásban bemutatnunk, amelynek végén magyar lemezekkel, s hozzájuk kapcsolódó interjúkkal búcsúztunk. Ezúttal egy újabb cikksorozattal állunk elétek, amely a „10 Gyertya” (illetve néhány kivételes esetben a 15/20/stb. Gyetya) nevet viseli, s amelynek segítségével azt tűztük ki célunknak, hogy a 2002-ben megjelent abszolút színtérhatározó, hullámindító, fejlődési útvonalakat előremutató anyagokat mutassuk be megjelenésük napjának 10-ik évfordulóján. Az ötlet a szerkesztőség berkein belül már tavaly megfogalmazódott, azonban a megvalósításig egészen az idei év februárjáig várni kellett, hiszen a listánk is még összeállítás alatt áll, valamint lelki szemeink előtt még a 2001-es lista hiányosságai mellett sem tudunk elmenni, így ennek orvoslására is elindítunk egy háromrészes mixtape-szerű tényfeltáró cikksorozatot, amelyeknek részeiben tíz lemezes lebontásban megemlítjük a fontos, ám hely és idő hiánya miatt kimaradt dalcsokrokat. A „10 Gyertya” cikksorozat felütéseként - február hónapra tekintettel - a Thrice első mesterművét választottuk, amely már szerepet kapott egy bekezdésnyi tartalom erejéig a „Mesterhármas” cikksorozatban, azonban részletes cikket még nem kapott. Ráadásul a banda nemrég bekövetkezett feloszlása miatt egyfajta búcsúztató szerepkört is be tud tölteni ez az írás, de talán nem utoljára, mert ha a sorozat életben marad jövőre is, akkor mindenképpen számíthat az olvasó egy The Artist in the Ambulance-t tárgyaló irományra is.
A The Illusion of Safety zenei előtörténete azért is izgalmas, mert a helyi terjesztésű First Impressionsön – amelyet mindössze három hónap után vettek fel az alakulást követően – több esetben is egy dallamos hardcore punk zenekar képe rajzolódott ki szemeink előtt, amely mondanom sem kell, hogy mennyire statikus volt, ha figyelembe vesszük a ’90-es évek hasonló mozgalmait, de szerencsére ők nem hagyták ennyiben a dolgot. Dustinék ezért igyekeztek egy önmaguk képére formált, rendkívül karakteres zenei mixtúrát kialakítani, amely nemcsak magába foglalta önmaguk panelesítését – ne feledjük a melodic hardcore/punk alapokat, illetve a tempót (pl. Ultra Blue, Madman stb.), amelyekről Paul Miner (Death By Stereo) gondoskodott -, hanem magában hordozta árnyalt (poszt)-hardcore utánagondolások megjelenését, valamint Teppei Teranishi olyan riffeket kezdett el írni, amelyek gazdagon merítettek metál témákból. Ezekkel nem csak a kiállásokat tették hatásossá, hanem már egyben a verzéket kísérő zenei aláfestéseket is érdekesebbé, valamint technikásabbá tették. Az Identity Crisis ennek a zenei elgondolásnak lett az eredménye, a hangulat kezdett erőteljesen a korai Thrice formára (The Illusion of Safety/The Artist in the Ambulance) alakulni, valamint az egész kapott egy emocore-nak is értelmezhető érzelmi töltetet. Ne feledjük a millenniumot, valamint a jelenleg taposott évezredet, amely esetekben nagyon labilis lábakon állott az emocore értelmezése, így a dallamos területeken többször is az elsősorban 2003-ig tágan értelmezett emocore nemzedék áthallásait hallhatjuk. Természetesen a szakma azóta is szeret ezen elég harsányan vitázni, de a Thrice dinamikailag a második nagylemezéhez közeledve magában hordozott egyfajta korai emocore kiállást is, s akkortájt a kritikusok is előszeretettel aggatták a csapatra az emocore címkét, néhol jogosan, néhol kevésbé. Mindenesetre a vezérelvek a csapat számára változatlanok maradtak, s a két év múlva érkező The Illusion of Safety már egy rendkívül fiatalos és markáns zenekart körvonalazott.
Az előszobából a hálószobába érve, amikor magunkévá tesszük a lemezt egy apró déjá vu érzésünk is lehet. Nem, nem az, hogy az album nevét már hallhattuk a Fight Clubban (Tyler Durden), hanem az, hogy az a bizonyos előjáték, amely magába foglalja az Identity Crisist, a metálra – és így Teppei úrra – való fókuszt leszámítva, szinte teljes mértékben ugyanazt a jellemrajzot viseli magán, mint a The Illusion of Safety. A felütésben viszont gyökeres változással találkozhatunk, az IC precíz metálra hangolt témái helyett kapásból egy kibontott poszt-hardcore témával találjuk szembe magukat, kis metál fűszerrel (Kill Me Quickly), majd dinamikus váltások kíséretében hallhatunk hardcore/metal témákat a kaliforniai punk jellegzetességeit kompozícióba állítva (vokálok megosztottsága, a tiszta ének hangszínének dallamosságra hangolása). Ugyanakkor az első verzék tárgyalását akár értelmezhetjük műfajilag emocore-nak is, de a lényegen keveset változtat, noha a szövegből mintha konspirációs teóriák feszegetését olvashatjuk ki. Ez az egész belterjes keveredés zseniális precizitással áll össze, s ezt folytatva a rendkívül feszes A Subtle Daggerben kemény metálos hardcore témák variánsai kapcsolódnak egymásba a konszonancia jegyében, sőt még ’80s thrash metált is az arcunkba kapunk méhány ütem erejéig, nem beszélve a zseniális poszt-hardcore témákról, amelyek így összességében jól ellentéteznek a sokszor ellágyuló vokálokkal. A soron következő See You In The Shallows újra felszabadítja az ős-Thrice melodic hardcore/punk dallamvilágát, s eltűnnek a bejáratott metál témák. Valamennyire olyan érzésünk lehet, mint amikor újragondolták a First Impressions anyagról a T&C némi variállással az Identityn’. A Betrayal Is a Symptom basszus intróját követő hardcore punk téma azóta halomra lett lopva, talán minden harmadik hardcore punk csapat ellövi egyszer életműve során, amely elég élesen mutatja a Thrice létjogosultságát, s mint forrásanyag műfaj- és színtérfontosságát. A tétel lefolyása egyébként páratlanul sima és könnyed, a melodic hardcore/punk közegének remek kihasználása, egyszerűen olyan gyönyörűen illenek a képletbe a néha odaszúrt metál témázgatások, hogy öröm hallgatni.
„And she calls from the doorway: stolen water is so sweet, so lets drink in the darkness if you know what i mean.” – ismerős? Nem, ez bizony nem egy emocore zenekar valamely tételének verzéje, hanem az egyik legismertebb Thrice sláger, a Deadbolt poétikai szintre kiművelt sorai. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez rendkívül személyes, s egyben sötét hangvételű szövegkörnyezete amellett, hogy tanulságos, több esetben rendkívül gazdag képhasználattal él, könnyű azonosulási lehetőséget ad. Emellett gazdagon idéz mind lírai (A.E. Poe, E.E. Cummings), mind (kis)epikai (C.S. Lewis) oldalról, illetve az árnyalt fogalmazásoknak hála többen is keresztény jelentéstartalmat olvastak ki Dunstin vallomásaiból. A Deadbolt egyébként tökéletes modellje a korai Thrice munkásságának: feszes, dallamos riffek, hardcore punk tempó folyamatos fenntartása, a tiszta ének és az üvöltés egybejátszása, a kórusokba folyamatos építkezés, néhol crescendo-szerű megszólalással, valamint nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mennyire remek a metáltémák illeszkedése. Koncertklipet sem véletlen kapott, igaz a zongorás outro mindig pikáns ízvilágot kölcsönöz a dalnak. A Thrice emocore oldala a hatodik tételnél mutatkozik meg, amikor is felcsendül a csapat által valaha is írt legszebb szerelmes dal, az In Years To Come. A dal leltárt képez a cselekedetekből, s ahogy tornyosulnak egymásra az ígéretek, úgy a szavak súlya is nehezebb lesz: „I want to take the bullet, the one aimed straight for your heart”, „I want to lay on the tracks, feel hot steel screaming at me”. Zeneileg egy lágyabb, mégis határozott kiállást tanúsít, valahol érezhető a dalban, hogy rengeteg banda miért is nevezi meg a csapatot közvetlen forrásának, hiszen egy szerelmes dalt sem tudnak giccsesen megszemélyesíteni, nem beszélve az előadásról.
A lemez közepén elhelyezkedő két keményebb tétel, a The Red Death (A.E. Poe: The Masque of the Red Death című művére referencia), valamint a Where Idols One Shot hasonlóan kemény hardcore panelekkel és metálos szaggatásokkal rendelkeznek, illetve igyekeznek kihasználni a köztes A Living Dance Upon Dead Minds elmélkedős andalgását, amely „Who wields a poem huger than the grave?„ sorával idéz E.E. Cummings munkásságából. A lemez közepe így elég elmélkedősre, mégis pusztítóvá válik (főként a terjengő thrash metál elemeknek köszönhetően), a keményebb témák mintha akaratlanul is egymásba tömörültek volna. Az idealizálást követő Trust az emberek közti kémiai vonzalmat, a házasságot, valamint annak próbatételeit tárgyalja egy valamennyivel visszafogottabb zenei köntösben, a hardcore punk dinamika levetkőzik, s az andalgó elbeszélést, csak egy keményebb (poszt)-hardcore téma szakítja meg. A To Awake and Avenge the Dead akár elmehetne egy korai metalcore tételnek is, hiszen a metallic hardcore egyvelege valójában van olyan dallamos, hogy egy pre-metalcorehullám hangvilágát ismerhessük meg benne. Ehhez tárgyiasul a gazdag thrash riffhasználat, amely a tétel végén még breakdownokban (!) is kiéli magát, amely nagyon egyedi és különleges a Thrice munkásságában. Ezért is volt furcsa a lemez vége előtt egy kanyarral megszólaló, eléggé felkavaró sorokkal („Kneeling deep in Nietzsche’s lies”) ellátott So Strange I Remember You, amely behúzza a kéziféket. Statikus dobjáték, illetve kimért dallamvilág jellemzi, mégis a lemez egy olyan pontja, ahol az ember úgy gondolja, hogy ki lehetett volna hagyni a korongról, noha a dal közepén van egy-két olyan téma, amelyet számtalanszor visszahallott már más bandáktól, az epikus zárásról nem is beszélve. Az utolsó tétel (The Beltsville Crucible) egyből egy Oscar Wilde idézetet nyom az arcunkba („True friends stab you in the front.”), s az Identity Crisis legszebb punk pillanatait idézve, magas sebességfokozaton pörgeti a riffeket, majd egy belassítás után folyamatos építkezés útján visz el bennünket a katarzisig. Ezzel is megkoronázva a lemez páratlan szerkesztését, a dalok kilengéstelenségét, a minőség folyamatos megtartását, s ezzel egyben a figyelem permanens fenntartását. Amit az Identity Crisis definiált zeneileg a csapat számára, azt a The Illusion of Safety dalcsokrán végre kibontották, kihangsúlyozva az erényeket, s a beépített metál elemek is végre a helyükre kerültek, amelyek itt-ott szerkesztésbeli zavart keltettek az előző korongon.
A kevesebb, mint egy év múlva érkező The Artist in the Ambulance megtartotta a The Illusion of Safety erényeit, sőt már megindult egy letisztulási folyamat, amely magában hordozta a metál elemek újragondolását. A metál témák – igaz csekély – csökkenésével, egy sokkal letisztultabb koncepcióhoz jutott el a csapat, amelyben már ugyanolyan könnyedséggel jelentek meg a vonósok, mint későbbi kiadványaikban a progresszivitás. Az egészet még az a tény is átkarolta, hogy Dustin sokkal jobban preferálta a vokálok megírása során a tiszta éneket, mint az ordítást, ami rá is nyomta a bélyegét a későbbiekre, hiszen ezt az útvonalat folytatták. De azért összességében a The Artist in the Ambulance megtartotta a The Illusion of Safety velős, intenzív hardcore punk/melodic hardcore-ját, illetve annak több műfajjal tömött vázát, amely továbbra sem kacérkodott a gondolattal, hogy esetleg rossz lemez legyen, mert mikor a Thrice életművének csúcsát kívánjuk meghatározni, akkor előkelő helyen áll a The Illusion of Safety és a Vheissu között.
Mivel a Thrice az elmúlt évtized egyik legfontosabb zenekara volt, ezért kötelességemnek érzem, hogy a cikk végén elbúcsúzzam a zenekartól, hiszen tavaly egy másik rendkívül fontos csapat, a Thursday társaságában helyezték nyugovóra a lantot (igaz a feloszlás szó használatát elutasítják). Szóval, én személy szerint köszönök mindent nektek. Remélem, magánéletetek keretein beleül, a család ölelésében, illetve egyéb új elfoglaltságotok által is legalább annyira megtaláljátok a számításotok, mint amennyire befolyásoltátok fél emberöltőnyi ember zenei ízlését, jellemfejlődését. Köszönöm, és minden jót kívánok nektek, valamint várlak titeket vissza!
