Bár a While She Sleeps már több, mint hat éve megalakult, csak 2009-ben döntöttek úgy a srácok, hogy "komolyan veszik" a zenélést, melynek eredményeként a következő évben napvilágot látott első lemezük, a The North Stands For Nothing. Talán ők sem gondolták volna, hogy akkora sikere lesz az albumnak, hogy már a következő évben megéljen egy újrakiadást egy bónusz nóta kíséretében, így a hirtelen jött népszerűséget meglovagolva olyan bandák mellett turnéztak, mint a Bury Tomorrow vagy épp a Bring Me The Horizon, akik érezhetően hatással voltak rájuk az új lemez készültekor.
A debütalbumuk megszólalását sokszor hasonlították a Counterparts zenéjéhez, ami jókora túlzás, hiszen a dallamos hardcore-ba inkább csak belekóstoló banda főként a dinamizmusra helyezte a hangsúlyt és a korai For The Fallen Dreams "bunkóbb" hardcore stílusát próbálta magára venni, metalcore témákkal színesítve azt. Ezek voltak azok a pillanatok, amelyek a színtér fölé emelték őket és elvitték a hátukon az egész albumot, kár, hogy a kicsit gyengébb lemezhangzás elvett abból az átütő energiából, amit a dalok sugároztak. A The North Stands For Nothingon hallható táncot a metalcore és hardcore témák között úgy néz ki eldönteni látszott a turnétársak zeneisége, mivel az új lemez hangzását főként az előbbi határozza meg. Ez persze nem jelent rosszat, hiszen a Bury Tomorrow-val ellentétben ők képesek voltak változatos dalokat írni, amiknek a lendülete a lemez végéig kitart. Sajnos a stílus sajátossága, hogy minden ötletességet bevetve se lehet igazán átütő albumot írni, ha csak nincs valami olyan plusz a zenében – itt pedig sajnos nincs –, ami segítene nekünk átsurranni ama tény felett, hogy ezeket a témákat már más is eljátszotta. Sajnos teljesen elhagyták azokat a finom dallamos megoldásokat a hardcore témák mellől, amik ha nem is egyedivé, de mindenképp kiemelkedővé tették őket, helyette több metalcore-os szaggatást és riffet kapunk. A kicsit egyszerűbb, kevésbé technikás kezdő nóták – amelyek legfeljebb élőben lehetnek hatásosak – elijeszthetik a rajongókat, de a remekül megszólaló Seven Hillstől magukra találnak, és felveszi a megfelelő ritmust az album. Persze az üresjáratok így is végigkísérik az lemezt, de nem olyan mértékben, hogy az esetleg bántaná bárki fülét. Talán jobb lett volna a lemez, ha a "dara" helyett a technikát választják és tényleg a Counterpartshoz hasonló muzsikát raktak volna össze, ám a végeredmény így is kellemes. A kicsit pörgősebb dalok élőben valószínű jobban fognak ülni, amelyről október 27-én mindenki meg is győződhet, hiszen a csapat a Dürer Kertbe látogat az Architects és a Heights oldalán, így talán még azok is megszeretik a This Is The Sixet, akik esetleg fanyalognak az újítások hallatán.
