Nem túlzás azt állítani, hogy napjaink egyik legsikeresebb metalcore zenekara az August Burns Red, akiket ma már boldog-boldogtalan zenei hatásként említ, ha véletlenül breakdownnal, és/vagy szólóval színesíti muzsikáját. Azonban a Texas In July két évvel ezelőtt kiadott I Am-je tipikus példája volt annak, amikor egy banda bármiféle egyediség nélkül, egy-az-egyben lemásolja kedvence hangzását és ezzel be is fut. Persze ez nem csak a véletlennek köszönhető, hiszen a feszített tempós gitárok, és a súlyos hangzás mellet a lemez is nagyon egyben volt, így sokan zárták szívükbe a pennsylvaniai srácokat.
Tavaly augusztusban azonban Logan Maurer gitáros otthagyta a bandát, előrevetítve ezzel azt a változást, amely a One Reality-t uralja: belassult döngölés, középtempós dalok sorozata, unalom. Az ABR hatásokat - félig - levetkőzték, amit ha a One Reality megjelenése előtt mondtak volna nekem, pozitívumként számítottam volna be, ám a végeredmény tudatában ez csak egy újabb ok, amiért ilyen semmilyen lett az új anyag. Bár nem volt eredeti az előző album sem, saját
ötleteik és dallamaik megmentették a lemezt az elhullástól, a One Reality viszont fuldoklik az ötlettelenségtől. Az előre beharangozott Magnolia például kis túlzással egy négy perces breakdown, amiben két dallamból facsarnak ki mindent és az ember nem is tudja a végére, hogy itt most minek is kellett volna megragadnia? Bár talán az egyik legrosszabb dal is ebből a szempontból, azonban igazi parádét az album hátralevő része sem tartogat. Minden dal ugyanabban a tempóban íródott, aminek köszönhetően egy egybefüggő masszán kívül nem marad meg sok az első pár hallgatás után, de utána se sokat javul a helyzet. Az akusztikus átvezetőt leszámítva nincs olyan szám, aminek a fele ne breakdown, vagy ötlettelen groove-riffsorozat lenne. Egy post-metal bandánál elfogadott az ilyen tempó, itt viszont megbocsáthatatlan, hogy a leghosszabb "felpörgés" sem tart fél percnél tovább. Így a lendület körülbelül olyan szintre redukálódik, mint amikor egy halálán levő sánta öregúr sétál a szembeszéllel. Bár a recept a régi, a címadó dal talán mégis kiemelkedik a többi közül: megvan benne az a világvége hangulat, ami esetleg megmenthette volna az albumot. A záró breakdown-ra és gitárdallamra érkező csordavokál pedig a lemez legjobb pillanata (kár, hogy ez sem tart tovább 25 másodpercnél).
(Magnolia)
Hasonló érzésekkel fejeztem be az album hallgatását, mint a legutóbbi Parkway Drive-ot. Vártam egy kőkemény, pörgős metalcore lemezt, helyette kaptam egy semmitmondó, önismétlő albumot a rosszabb fajtából, amin ha nem a Texas In July neve lenne, talán soha meg sem hallgatom. Kicsit fáj is a szívem érte, mert a jó hangzás és a pillanatokig tartó fogós témák miatt néha az az érzés kap el, hogy ez egy progresszívre sikerült metállemez, hogy aztán a végére érve szomorúan valljam be magamnak is: ez egy közepesnél is gyengébb próbálkozás, ami az előzmények, és a felfokozott várakozás tudatában több, mint csalódás.
3,5/10.
