Downfall of Gaia - Suffocating in the Swarm of Cranes
Vannak olyan műfajok, ahol az ideiglenes fellángolásokon túl folyamatosan termelődnek ki az olyan együttesek, akik képesek értéket közvetíteni. Ezek közé tartozik nyilvánvalóan a poszt-metal is, amelynél folyton elhangzik a "divathullám" szó, ami azonban felettébb megalapozatlannak tűnik az előző mondatban leírtak miatt. Ugyanez igaz a poszt-rockra is: hiába jön évente 200 zenekar, a műfaj keretei, ha nem is végtelenek, de rendkívül tágasak, ebbe pedig beletartozik az egyéb műfajokkal való keveredés is. És valahol itt veszi fel a vonalat a Downfall of Gaia.
A kvartett még 2010-ben hívta fel magára a figyelmet Epos című művével, méghozzá olyan sikeresen, hogy egészen a Metal Blade-ig repültek, és ez az anyag már náluk jelent meg. A debüt anno egy, a poszt-metalos elszállásokat a honfitárs Alpinisthoz is hasonlítható neocrustos elemekkel keverő album volt, ami lehet, hogy nem a legeredetibb megoldás, de ott határozottan működött. Azonban a második nagylemezre valamelyest váltottak, mivel ezek a punkos elemek háttérbe kerültek, hogy átadják a helyüket - talán a kor szelleméhez igazodva - egy nagy adag black metalnak. Ezáltal pedig a németek zenéje egy csapásra a Tombs-hoz került közel, legalábbis ugyanazokból az elemekből építkeznek (jó, a Tombs egy kicsit atmoszférikusabb, de a hangzásbeli különbség csekély), annyiban azonban különböznek, hogy az amerikaiak nem szándékoznak 2-3 leállást írni minden dalukba, a DoG zenéje viszont erre épül, ezáltal hamar kiszámíthatóvá válik. Ez azonban nem válik hátrányává, mert így is nagyot ütnek az alaposan felvezetett csúcspontok, kiváltképp a lemez második felén vannak nagyon ügyes megoldások (a Beneath the Crown of Cranes kifejezetten erős ebben, de pl. a klipes In the River Bleak vége is nagyon szép). És miután végigpörög az 56 perc (ami azért elég emberes egy játékidő), még mindig inkább a kellemes íz marad meg az ember szájában, mert habár kétségtelen, hogy ezek a német arcok nem a spanyolviaszt találták fel, de a máshonnan összeszedett hatásokat rendkívül jól tudják hasznosítani, és a tripla énekkel (ami amúgy szintén igen jól működik) támadva helyenként igen komoly hatást tudnak gyakorolni az emberre. Habár néha ez az ének a háttérbe szorul, és néhol a dobok is túl hangosak, korántsem olyan elmosódott az összkép, mint a már sokat említett Tombsnál, vagy a This Gift is a Curse-nél (úgy tűnik elég nehéz belőni, hogy mennyire kell visszhangzania a gitároknak, itt viszont majdnem tökéletesen sikerült), ezáltal pedig jóval könnyebben befogadható is. A szövegek bár németül íródtak, azok is nyugodtan megpróbálkozhatnak a Suffocatinggel, akik amúgy ódzkodnak ettől a nyelvtől, egyrészt, mert nem tűnik fel, hogy nem angol, másrészt, mert tényleg remekül illeszkednek a zenéhez. A Downfall of Gaia tehát bebizonyította, hogy igenis rengeteg potenciál van bennük, és nem véletlenül vannak a Metal Blade-nél. A dalokon csiszolhattak volna még egy kicsit, bár egy lassan ötéves zenekartól azért ez a teljesítmény is szép. De a végére még így is nyitott marad egy kérdés: miért éppen darvak?
8/10
