This Gift Is A Curse – I, Guilt Bearer

Jelen cikkünk tárgya például 2008-ban kezdett zajongani, és többnyire lelkes fiatalokról van szó, az egyetlen ismertebb figura Johan Nordlund dobos, aki a Seven Nautical Miles nevű post-metal bandában is tevékenykedik. Első pár évükben fű alatt zenéltek, jómagam nem is hallottam felőlük, egészen addig, amíg a Hexisszel együtt szét nem szedték a Szabad az Á-t, ekkor lettem kíváncsi rájuk, mert bár a koncerten nem voltam ott, de az YouTube-on is átjött, hogy nagyon nyomasztó légkört tudnak teremteni a blacket sötét, crustos hardcore-ral és sludge-dzsal ötvöző dalaikban. Most, hogy kijött a lemez, még inkább azt mondom, hogy nem árt odafigyelni erre a brigádra, mert van bennük tehetség bőven. Az I, Guilt Bearer (hivatalosan I, Gvilt Bearer, de én még mindíg cikinek érzem a trve írásmódot) dalainak folyamatos kicsapongása a műfajok között, a zajos átkötések, a két énekes üvöltőpárbaja pont azt az örvénylést hozzák létre, ami egy ilyen lemeznél szükséges (és amit a tavalyi Tombs lemez is hozott), és ugyan a black metallal példálóztam a bevezetőben, azért a klasszikus black felfogással nagyon keveset találkozunk, tehát aki blastbeat-hegyeket akar, az ne itt keresse. Ennek ellenére tud igen lendületes is lenni a korong, a nyitó The Swarm, vagy a The Crossing például elég húzós témákkal rendelkeznek, utóbbi olyan vad, hogy nem lehet nem egy tengeren hánykódó hajóra gondolni a hallgatása közben.

Az I, Guilt Bearer legnagyobb erőssége, hogy a lehetőségekhez képest leginkább változatos akar, és tud is lenni. Az alapot mindig a black-sludge-hardcore háromszög csúcsai közötti ingadozás jelenti, de ezt képesek izgalmasan megoldani, és nem riadnak vissza az egyéb megoldásoktól sem, legyen az ambientes/post-metalos gitármaszatolás (Att Hata Alt Mänskligt Liv), vagy betorzított dobolás (Deceiver). Arról nem is beszélve, hogy néhány helyre sikerült kellemesen bólogatható témákat elhelyezni, a Head and Arms, vagy a már említett The Swarm kifejezetten erősek ebben, kár hogy az ilyenek nincsenek nagyobb számban. Unalmassá tehát nem igazán válik a svédek debütje, azonban van egy terület, ahol nem szerepelnek olyan erősen, mégpedig a megszólalás. Már tavaly a Tombsnál is húztam a számat, mert szerintem elszaladt velük az atmoszférikus ló, és a gitárok csaknem teljesen elnyelték a többi hangszert. Nos, itt ez sajnos ugyanúgy igaz, a dobok és az ének sokszor teljesen eltűnnek a gitár mögött, és ez elég sokat ront az összképen. Kár érte, de ettől függetlenül egy nagyon ígéretes bemutatkozást tett le az asztalra a This Gift is a Curse, bizakodva várjuk a folytatást, ha így folytatják, akkor elérik azt a helyet a szívemben, amit a Clinging to the Trees of a Forest Fire-nek tartok fenn. Addig is, ez egy hetes.

7/10