A nap hősei - a Faith No More visszatérő lemeze minket is rendesen megosztott
Mennyire kell tökösnek lenni ahhoz, hogy valaki 18 év után új lemezt készítsen egy olyan bandával, amelynek a diszkográfiáját az idő olyannyira patinássá tette, hogy józan ember azt többet már nem is bolygatná? A Faith No More erre adott választ, amikor az 1997-es Album of the Year után most új sorlemezt adott ki. Egy esetleges új album elkészítésének ötlete már a 2009-es újjáalakulás óta ott lógott a levegőben (még ha eleinte tagadták is ezt), így talán nem is kapott senki azonnal szívrohamot, amikor tavaly bejelentették, hogy tényleg megcsinálják. Az első single a lassan építkező és elvont Motherfucker lett, a „miért pont ez?” kérdésre a választ pedig egy egyszerű egyenlettel levezethetjük: a Faith No More következő lépése nem lehet meglepetés, mivel mindig valami furcsával rukkolnak elő, ha meg nem sokkolnak, akkor az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. Igazi 22-es csapdája, ami anno közre is játszott a feloszlásukban, de akkor meg mégis mi a francért akartak új dalokat kiadni ennyi idő után? Egy blöff a Sol Invictus? Vagy a bravúros visszatérés, amire 18 éve vártak a rajongók? Hálátlan feladat erről írni.
Jaj, ez a lemez. Csak úgy süt róla a felsőbbrendűség, a rideg profizmus, a megfelelni nem akarás, a tiszteletparancsolás, meg az ilyen nagyon-nagyon elidegenítő dolgok. Mégis mi a helyzet? Az, hogy elkezded hallgatni, már az első hangok után ráül a képedre egy ösztönös, levakarhatatlan vigyor, és mikor megszólal egy rém cinikus, összetéveszthetetlen orgánum, akkor már rögtön el is döntöd, hogy te Mike Patton akarsz lenni másnap, mikor felkelsz. A fickó ugyanis a dalban megénekelt szuperhős, de az a tisztességesen kiégett fajta, amelyiken már látszik, hogy a karizmája ugyan megmaradt, de pocakot eresztett, a haját is másképp kell már belőni, mióta ritkul, mégis ha nagyon nagy szar van a müzliben, vagy ha csak simán kedve tartja, akkor felveszi a gúnyát és az orrod alá dörgöli stílusosan, hogy képességei még mindig csalhatatlanok. Az teljesen mindegy, hogy most a Faith No More, a Mr. Bungle, a Tomahawk, vagy a nagyon sok satöbbinek az élén teszi ezt, hiszen egytől egyig kiváló zenészekről, dalszerzőkről van minden esetben szó, rajtad áll, hogy melyik (Patton entitás) áll legközelebb hozzád. Egyértelműen a legelsőnek van a legnagyobb kultusza a sok közül, ezért is kapott sokkal nagyobb érdeklődést most ez a lemez, mint például a két évvel ezelőtti (egyébként valamivel jobb) Oddfellows a Tomahawktól. Nincs is ezzel semmi gond, az életműbe tökéletesen beilleszthető művet kaptunk az anyag képében. A Faith No More 2015-ös megszólalása ez. Most aztán lesz honnan merítenie az elkövetkezendő x évre Greg Puciato-nak például, ezáltal a Dillingeres kölykök pedig talán a hype-nak köszönhetően felfedezik ezt a bandát, netalántán jobban beleássák magukat az elmúlt évtizedek legihletettebb zenekarának munkásságába. Aztán az ősrajongóknak is lesz alkalmuk a sokadik temetés után újra színpadon csodálni a produkciót, ahogyan a Patton komótos cammogással indítva a szettek végére kócosan, önmagából kivetkőzve, mikrofonnal a szájüregében szórja az áldást, szóval tényleg mindenki tök jól jár azzal, hogy a Faith No More nem csak néha van, néha nincs, hanem teremt is valami kézzelfoghatót, amikor kedvük tartja. 8/10 (Tóth Martin)
Ám bármennyire is jó, hogy Pattonék szültek egy a lemezt, mégsem mehetünk el szó nélkül ama tény mellett, hogy maga a lemez bizony sokkal jobb is lehetne. Mert igen, a kvázi introként funkcionáló címadó tétel hallatán valóban elégedett vigyorra húzódhat az ember szája, a másodikként berobbanó sláger Superhero-ra meg már az önkéntelen bólogatás is indulhat, utána viszont sajnálatosan hamar el is veszíti a varázsát az album. Nem azért, mert összességében a zenekar eddigi legvisszafogottabb, legkevésbé súlyos anyaga lett, hiszen ezzel önmagában még semmi gond nincs, így 50 körül nem is nagyon róhatnánk már fel nekik a Cuckoo for Caca-szerű elborulások hiányát. Azt viszont annál inkább, hogy a dalok nagy része egyszerűen elmegy az ember mellett. Hiába illenek tökéletesen a banda hangzásvilágba, hiába vágnánk rá bármelyikre látatlanban is, hogy ezen garantáltan Bordin és Gould játszanak, ha egyszer a sokadik végighallgatás után is csak kósza dallamfoszlányokat sikerül felidézni a lemezből. Egyszerűen fantáziátlanok és érdektelenek az elhangzó témák, és ha van olyan dolog a világon, ami teljességgel összeférhetetlen a Faith No More névvel, akkor ez az. Persze azért találni pár meglehetősen ragadós mozzanatot az első két dalon túl is, a Sunny Side Up refrénje, vagy a fentebb emlegetett Motherfucker például már-már kellemetlenül azok (bár azt fenntartom, hogy utóbbi teljes értékű dalként nemigen működik, koncertfelvezetésnek viszont remek, lásd a beágyazott videót), és a hatperces Matadornak is akadnak jól eltalált részei, de itt nagyjából ki is merül a dolog. Rise of the Fall? Black Friday? Jó tíz hallgatás után sem maradt meg belőlük az égvilágon semmi. Ezen a ponton pedig fel is adtam a forszírozást, és beletörődtem, hogy a Sol Invictus bizony csalódás lett. Kár érte. 5/10 (Völgyesi Ádám)
0%