Make Do And Mend: interjú James Carroll-lal

AKKOR ÉS MOST: ISMERD MEG A ZENEKART

Az első kérdésem még az egyszerűbbek közé tartozna: milyen érzés a Hot Water Music oldalán turnézni?

Fantasztikus, és bárhogy is próbálnám kifejteni, mindig oda jutnék, hogy egy álom vált ezzel valóra. Tudod, a Hot Water Music nemcsak a saját kedvenc bandám, hanem a zenekaré is, gyakorlatilag nekik is köszönhetjük, hogy hangszert ragadtunk, és amikor elkezdtük ezt az egészet, még azzal is viccelődtünk, hogy „hú, és mi lenne, ha majd egyszer olyan bandákkal léphetnénk fel, mint a Hot Water Music?”, és még mindig nem hisszük el, hogy ez valóban megtörténik. Nagyon-nagyon szerencsések vagyunk.

És mit gondolsz azokról a felületes véleményekről, akik letudják annyival a zenéteket, hogy igazából őket másoljátok?

Szerintem nem tudunk hasonlítások nélkül létezni. Tudod, erre szükségünk van a mindennapi életben. Ha beszélsz bármelyik barátoddal, mondjuk arról, hogy éppen találtál magadnak egy zenekart, ami nagyon tetszik, nem tudsz elvonatkoztatni attól, hogy ne hasonlítsd valamihez. Ez természetes dolog. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom, hiszen én is ugyanígy érzek, és ugyanezt teszem. És lehet, hogy kívülről úgy tűnhet, hogy nem örülünk az ilyesminek, de valójában az, hogy a Hot Water Musichoz hasonlítanak minket, büszkeséggel tölt el minket, hiszen a világ egyik legjobb zenekaráról van szó.

Az új kislemezüket egyébként hallottad? Mit gondolsz róla?

Baromi jó lett, de hát nem is mondhatnék mást, hiszen valóban nagy rajongója vagyok a zenekarnak. Még az utolsó lemezüket is imádom, ami azért kapott hideget-meleget egyaránt, holott nekem a kedvenc ’Hot Water-lemezeim között van. Így amikor meghallottam az új dalokat, egyből kapcsoltam is, hogy igen, ez megint tökéletes. Nagyon jó látni a zenéjük változását, és ennek egy újabb lépcsője ez a két nóta is.

És így, hogy a ti új lemezetek már tényleg egy csomó nyomást élt meg, és egyértelmű sikereket vitt véghez az undergroundban, ezzel is rátok irányítva az emberek figyelmét, szerintetek mi állhat mindennek a háta mögött azon túl, hogy jó dalokat írtok? A zenekaron belülről hogy látod, minek köszönhető a sikeretek?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, amelynek megválaszolására nem is érzem magam sem méltónak, sem képesnek, mivel tényleg nem tudom, mi lehet ennek az oka. Nehéz madártávlatból figyelni a saját zenekarodat, hogy mégis hogyan hatnak az emberekre a dalaid és a gondolataid. Nagyon meglepett, hogy hirtelen egyre többen járnak le a koncertjeinkre, és egyre több pozitív visszajelzést kapunk az új lemezre is. És hogy miért kapunk ilyen pozitív visszacsatolásokat, hát igazán nem tudom. Remélem, hogy azért, mert az emberek látják, hogy egy őszinte, tisztelettudó zenekar vagyunk, akikre személyes indíttatásból is könnyű lehet ráhangolódni, már ami a dalszövegeket illeti. De abban sem vagyok biztos, hogy ez egy helyes válasz lehet.

Azért szeretném azt is megkérdezni, hogy mai fejjel hogyan tekintesz vissza a banda első napjaira, megalakulására és névválasztására?

Ez nagyon vicces dolog, mert amikor elkezdődött az egész, felvettünk egy demót 2005 végén, vagy 2006 elején, és ez épp akkortájt történt, amikor főiskolára mentem, a dalokat pedig a saját szobámban írtam, és eléggé rosszul éreztem magam abban a közegben, mert utáltam az egészet, és végül nem is szereztem meg a diplomát, mert egyrészt nagyon nehéz volt, másrészt tényleg nem szerettem ott lenni.

Ez köszön vissza a Winter Wastelandben is, ugye?

Pontosan. A dalok ekkoriban szinte kivétel nélkül arról szóltak, hogy mennyire nem találom a helyem, és mennyire máshol szeretnék lenni. Mikor elkészültek a dalok, szóltam a testvéremnek, Mattnek, hogy mi lenne, ha zenekart alapítanánk. Tudod, megvoltak a dalok, hát csináljunk bandát, bár már korábban is zenéltünk együtt, sőt, abban már Mike is benne volt. A banda neve Short on Breath volt, tudod, ilyen kis szaros középiskolás pop-punk zenekar volt, és amikor ez feloszlott, akkor döntöttük el, hogy más irányba haladunk, és új bandát fogunk csinálni. Bár ez számomra merőben új helyzet volt, hiszen korábban nem énekeltem, csak gitároztam, ahogy korábban Matt sem dobolt. Szóval megpróbáltuk, hogy miért ne, és őszintén mondom, hogy borzalmasak voltunk (nevet). Nagyon, nagyon rosszak voltunk, haver, olyan bulikat nyomtunk, hogy az emberek csak akkor jöttek be a terembe, amikor már befejeztük a zajongást. Túlzás nélkül, mindenki kinn állt, mi meg magunknak játszottunk. Szóval kellett egy kis idő ahhoz, hogy kitaláljuk, mit és hogyan akarunk csinálni.

És a neveteket is ekkor vettétek fel?

Igen, mert még a középiskolában az egyik osztályteremben volt fenn ez a brit háborús poszter, amin a Make Do And Mend-felirat volt látható, nekünk pedig az első koncertre gyorsan kellett egy név, így a banda megszavazta ezt, holott én utáltam. De tényleg, ugyanakkor annyira közel volt a buli, hogy muszáj volt hirtelen dönteni. Szóval megmaradtunk ennél, és azóta sem változtattunk, mert már megszerettük, megszoktuk.

Ekkor már kapcsolatba kerültetek a Panic Recordsszal?

Az első EP-nket, a Bodies of Watert ingyen letölthetővé tettük, és egy srác, aki akkor még nem volt a barátunk, de felfigyelt ránk, Nick hallotta ezt, és továbbította Timnek a Panic Recordshoz, hogy márpedig erre a lemezre figyelnie kell, és nem szeretné-e kiadni. Ő pedig meghallgatta a lemezt, és megkeresett bennünket.

A kiadó egyébként mennyiben segítette a koncertezéseteket, a turnékat?

Ezt saját magunknak csináltuk, szóval ebben magunkra is voltunk utalva, de azért többnyire fel is találtuk magunkat. Egy csomó turnét csináltunk, számtalan zenekarral vettük fel a kapcsolatot az ország különböző pontjairól, és amennyit csak tudtunk, mindenhová mentünk, vagy épp ők jöttek hozzánk. Nagyon zúzós körök voltak ezek, de tanultunk belőlük, és idővel megtanultuk kezelni is ezeket, másrészt olyan barátságok szövődtek ekkor, amelyek a mai napig kitartanak. Ekkor ismertük meg a Touché Amorét, a Fireworksöt – bár előttük nagyon rossz koncertet adtunk (mosolyogva) –, a Title Fightot, a Tiger’s Jaw-t is, akikkel tényleg a legjobb barátságot ápoljuk.

Gondolom, a Defeaterrel való kapcsolatra is hasonlóképp lett volna lehetőségetek, ha épp nem osztanátok meg a basszusgitárosotokat Mike Poulin személyében. Hogy tudja kezelni a két bandát az életében?

Ő egy elfoglalt és lelkes srác, aki baromira motivált, és gyakorlatilag nem is nagyon van otthon, mert amikor épp nem velünk turnézik, akkor a Defeater tagjaként járja a klubokat. Ám ez szerencsére nem megy egyik banda rovására sem, hiszen mindig maximálisan odateszi magát, másrészt olyan erős barátságok kötik mindkét zenekarhoz, hogy ezzel nem is lehetne problémája.

_

És ha már a barátságoknál tartunk, te hogy látod: egy zenekart lehet úgy is működtetni és fenntartani, hogy a zenészek jóformán csak partnerek, és nem fűzi őket össze baráti szál?

Úgy gondolom, ha állandóan turnézó zenekarról van szó, főleg, ha punk-bandáról, akkor lehetetlen barátság nélkül egy zenekar részesének lenni. Máskülönben nincs is értelme. Persze aláírom, hogy néha így is nagyon stresszes tud lenni egy-egy döntés vagy nem várt probléma, mert eléggé meg tudja viselni az embert, ha sokáig kell távol maradnia az otthonától, de ilyenkor csak barátsággal lehet kibírni ezt úgy, hogy támogassuk is a másikat, és azzal, hogy jól érezzük magunkat a turnékon, eltereljük a figyelmünket a honvágyról. Szerintem csak így lehet csinálni ezt. Persze nálunk is megesik, hogy dühösek vagyunk valamiért a másikra, de efelett el lehet siklani, mindenkinek lehet rossz napja, rossz pillanata. Viszont így, hogy körülöttem vannak a legjobb barátaim és a testvérem, bátran mondhatom nekik, hogy basszák meg, úgysem veszik magukra (nevet). A lényeg, hogy együtt játszhatunk.

END MEASURED MILE: A KULISSZÁK MÖGÖTT

Most pedig szeretnék rátérni a legutóbbi lemezetekre, az End Measured Mile-ra, azon belül pedig a dalszövegekre, mert úgy látom, hogy szövegíróként egy olyan érzékeny ember lehetsz, aki egyből reagál minden élményére azzal, hogy dalba foglalja őket, ezzel is átörökítve a fontos pillanatokat és érzéseket. Ezzel kapcsolatban azt szeretném először megkérdezni, hogy volt olyan dalszöveged, amit végül nem foglaltatok dalba?

Persze, hiszen minden nap írok szövegeket: állandóan nálam van egy kis füzet, és amikor úgy érzem, írok bele valamit, esetleg egy kis töredéket, és abból építem fel magát a szöveget. Általában amikor egy dalt írok, mindig van mögötte egy koncepció vagy egy gondolat, függetlenül attól, hogy miről szól maga a dal: és mindemellett természetesen készült egy csomó olyan szöveg is, ami végül biccent, vagy csak nem ment a zenéhez, amit hozzá akartunk tenni.

És volt valaha olyan érzésed, hogy amit éppen átéltél, nem tudtad szövegszinten kifejezni, vagy nem azokkal a szavakkal, ahogy elképzelted magadban?

Igen, ezen szerintem minden dalszerző átesik. Ez is része a folyamatnak, még ha a legnehezebb feladat is, hogy a gondolataidat szövegben ragadd meg és fejezd ki. Igyekszem mindig a lehető legtöbbet kihozni magamból, hogy a szövegek egymás mellé illesztése is zenei lehessen, és ne csak monológnak hasson, mert bár nyilván sokkal könnyebb lenne úgy szöveget írni, hogy „bababababa babababa”, tudod, eldarálva, ez mégsem kihívás, és nem is illeszkedik a dalhoz. Ez egy igazi kihívás, amibe a zenekarnak is van beleszólása, és általában együtt oldunk meg minden ilyen kérdést.

Így végül is milyen ütemezésben születik egy Make Do And Mend-dal? Előbb van kész a szöveg, és utána a zenei alap, vagy a szöveget igazítjátok a zenéhez?

Többnyire mindkettőre volt már példa, és a legtöbbször a szavak és a gondolatok vannak meg, amiket tudom, milyen zenei közegbe szeretnék ágyazni. Látom magam előtt, hogy szeretném majd visszahallani, hogyan szólal meg, és milyen képet fog alkotni az egész. Ezt keresem az írás fázisában is, és persze így a dalok is átesnek pár változáson, módosításon, amiket mindig együtt beszélünk át, mert fontos, hogy mind szeressük a dalokat.

Ennek tudható be az is, hogy a For a Dreamer átkötésének ugyanaz a dalszövege, mint a Night’s the Only Time of Day kezdete?

Azért szerettük volna ezt tudatosan megcsinálni, hogy még jobban összefogja a dalcsokrot: az sem véletlen, hogy a For a Dreamer épp a lemez közepén van.

Ez azért is furcsa, mert ha belegondolunk, gyakorlatilag ugyanaz a szöveg teljesen más hangulatot ébreszthet a hallgatóban pusztán a zenei közeg miatt is: amíg a For a Dreamer talán a lemez legsötétebb pillanata, addig a Night’s the Only Time of Day mégis felszabadítóan hat.

Szerintem a For a Dreamer nemcsak sötétebb, hanem negatívabb is, bár nem szeretem ezt a szót használni, viszont valóban erről van szó. Ezzel szemben a Night’s the Only Time of Day az egész eredményét és következményét foglalja magában, azt, hogy mindez megváltoztatható, megértve azt, hogy a zenekarban való lét, és úgy általában az élet is fentekből és lentekből áll. Ezt tükrözi a két dal kapcsolata is. Ezzel gyakorlatilag a turnézást írtuk ki magunkból.

És honnan jött az az ötlet, hogy Jordan, a La Dispute énekese is felbukkanjon a lemezen?

Szerettük volna fenntartani azt a hagyományt, hogy minden kiadványunkon legalább egy barátunkat meghívjuk egy-egy betét erejéig, és így jött a gondolat, hogy a Ghostalban egy rész mintha üresen maradt volna. Ezzel pedig egyből meg is kerestük Jordant, hiszen nemcsak közeli barátunk, hanem tudtuk róla, hogy a hangszíne és az előadói stílusa tökéletesen illik a dalhoz. Ezt a részt gyakorlatilag neki tartottuk fenn, legalábbis amikor meghallottuk a végeredményt, nem is akartunk volna változtatni rajta, hiszen épp azt tette hozzá a dalhoz, amit hiányoltunk belőle. Ő teljes része lett a dalnak.

Ez azt jelenti, hogy az általa előadott szöveget is ő írta hozzá a dalhoz?

A felét én írtam, a felét pedig ő gondolta tovább, majd egyeztettünk, és igazából közös munka eredménye lett a végeredmény.

Emellett azt is szeretném megkérdezni, hogy az End Measured Mile időszakából maradt vissza olyan dalotok, amit megírtatok, de nem vettetek fel, esetleg felvettetek, de nem adtatok ki a dalcsokor részeként?

Nem, mert a nagylemez dalait is egy elég rövid periódusban írtuk meg. Ez azt jelenti, hogy csak pár hónapunk volt arra, hogy tíz dallal úgy vonulhassunk stúdióba, hogy azokkal maradéktalanul elégedettek vagyunk. Ebből a szempontból a Keep This története a legkalandosabb, mivel azt a stúdióba vonulás előtti napon írtuk meg arra gondolva, hogy nem vehetünk fel egy olyan nagylemezt, amin csak kilenc dal van, hiszen tíz dalt szerettünk volna, szóval ő a legfiatalabb mind közül.

Ennek tükrében beszélhetünk arról, hogy koncepciója is van a nagylemeznek?

Szerintem nem beszélhetünk koncepcióról, csupán természetes összetartozásról, épp azért is, mert a dalok gyakorlatilag nagyon hamar születtek egymás után, és a szövegeik is azonos gondolatokat közvetítenek. Úgy gondolom, az End Measured Mile egy pozitív lemez. Nagyon sok időt töltöttem el azzal, hogy mindent negatívan szemléltem, a saját helyzetünket, a jövőt, és szerettem volna írni egy lemezt, ami érzékelteti ennek a nehézségét. Mindannyiunknak vannak problémái és gondjai, de a nap végén minden rendbe jön. Rajtunk múlik, hogy tényleg mindent megteszünk-e azért, hogy boldogok lehessünk, és azon, hogy mennyi erőfeszítést ér meg nekünk a saját nyugalmunk.

És a borító ötlete honnan jött?

Az egészet szerettük volna az elszigetelődésre felépíteni. Arra, amit mindannyian átéltünk a zenekarban: az elválasztást és elhatárolódást mindentől és mindenkitől. A dalok többsége is ezt járja körbe, és ha ez nem is feltétlenül koncepciózus, mégis szerettük volna az emberi mindennapok elemeivel összefogni ezt a borítón: ezért vannak jelen az eldobált ruhák, mert azok is hozzánk tartoznak, a kerekek szintén a mindennapjaink részévé váltak, a nyitott, szabad és természetes tér pedig önmagában is szembe tud menni ezzel a bezárkózással. A kerekek is az emberek nélküli valóságot akarták megmutatni, legalábbis erre törekedtünk. Szóval a magány formálta az egészet.

Egyébként olvastál bármilyen kritikát is a lemezről?

Persze, szinte lehetetlen lenne nem is olvasni, főleg, mikor megjelent a lemez, hiszen kíváncsi voltam arra, hogy az emberek mit gondolnak a lemezről, mi az első benyomásuk úgy általában a lemezzel és a bandával kapcsolatban. Lehetetlen lett volna nem foglalkozni ezzel, máskülönben nem is zenélhetnénk. És meglepő módon nagyon pozitív visszacsatolásokat kaptunk, sőt, igazából az volt a furcsa, hogy senki sem húzott le minket. Pedig direkt azért keresgéltem egy idő után a kritikákat, hogy valami igazán lehúzót is láthassak, mert vártam rá, és végül egyszer láttam egy megjegyzést arra, hogy nem jó a hangom – na, akkor aztán megnyugodtam (nevet). Igen, végre, erre vártam (nevet)!

ÚJ HULLÁMOK HÁTÁN: A WAVE

Az utóbbi egy-két évben nagyon megerősödött az a színtér, aminek ti is részesei vagytok, gondolva itt a Touché Amoré és a La Dispute előretörésére. Te hogy látod, szerinted ez a hullám mennyire képes megmozgatni a fiatalságot?

Szerintem többnyire igen, és ez számomra nagyon fontos is, egyfelől azért, hogy olyan zenekarokkal, akik körülöttünk léteznek, szoros kapcsolatot ápolhassunk, segítve egymást és azt, amiért zenélünk, valamint azért, hogy ugyanígy igazi közösség alakulhasson ki a zenekart szerető fiúk-lányok között. A bandákkal ugye nagyon jóban vagyunk, hiszen láttuk egymást kiforrni, valamint annyit játszottunk már, hogy abból barátságok szövődtek, és úgy gondolom, mind ugyanabban a dologban hiszünk, úgy, hogy mind más témákat érintünk a szövegeinken belül, sőt, más zenét is játsszunk. Márpedig ennek az őszinteségről kell szólnia, és mind ezzel az elvvel zenélünk. Tudod, zeneileg azért eléggé mérhetőek a különbségek a Touché Amoré, a La Dispute, a Defeater, a Pianos Become The Teeth és mondjuk közöttünk, de ugyanannyira nyitott gondolkodású emberek vagyunk, azonos céllal és zenei motivációkkal. Ez tartja egyben az egész közeget, hiszen mind ugyanabban a világon élünk, és ugyanúgy látjuk a dolgokat. Márpedig ez csodás dolog, hogy így egymásra találtunk, és közös erővel tudunk egymásért is zenélni. Ez egy nagyon erőteljes dolog, ami a kezünkben van, a lehetőségről nem is beszélve, hogy pozitív változást eredményezhessünk a közönséggel szemben, és itt arra is gondolunk, hogy ez a fiatalabb srácoknak is identitást adhat. Mert ők tudják, hogy nem egy olyan zenekar koncertjére mennek, akik menők, jó a hajuk, jó a sminkjük, jó a ruhájuk és sok pirót használnak a koncerten, hanem egyszerű és őszinte srácok koncertjét látogatják, és ott érzik jól magukat, mert azonosulni tudnak az üzenetekkel. Ez pedig csodás érzés.

És belülről szemlélve milyen érzés látni azt, ahogy ez a közösség fejlődik, új lemezeket, új dalokat ad ki és oszt meg, valamint egyre több emberhez jut el?

Amikor lehetőségem van arra, hogy új témákat hallhassak ezektől a srácoktól, mindig izgatott leszek, és nem is szoktam csalódni, hiszen remek srácok csinálnak remek zenét. Mindemellett, hogy mennyire eldobom az agyam, kicsit azért féltékeny is vagyok, hogy mégis hogyan tudnak ennyire hihetetlen dalokat összerakni (mosolyogva). Amikor az új Touché Amoré-albumot hallottam, tönkrementem, hogy ez bizony valami teljesen más és teljesen új, mint amit eddig hallhattunk, és ez valami új kezdete lesz. Az új Defeater-lemez szintén ide tartozik, és az új La Dispute-ra is ez a szerep vár. Bár még nem hallottam az új nagylemezt, de élőben már két-három új dalt sikerült elcsípnem, mikor közösen játszottunk, és igazából náluk volt már akkor is a kész lemezanyag, csak nem voltak megelégedve a keveréssel, és ezért nemcsak visszaküldték az egészet, hanem azt is hozzátették, hogy ebben a formában nem szeretnék megmutatni nekem. Elég maximalisták, és ezt is nagyon tisztelem bennük, és őszintén szólva az ő lemezüket várom a legjobban az idei évben. Mindemellett a Balance & Composure is remek lemezt adott ki idén, a Title Fight is nagyon anyagot hozott össze, és még a Fireworks is tönkretett a Gospellel, szóval ez az év eszméletlen megjelenések terén is. Bármikor, mikor hallhatom a barátaim bandáit, mindig megbecsülöm a lehetőséget, hogy erre lehetőségem nyílik.

Mindemellett elképzelhetőnek tartod, hogy évek múltán egyes fiatalabb bandák számára a ti hangzásotok fog hivatkozási alapot jelenteni, és hogy a Wave formálhatja a színtér jövőjét is?

Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam, de remélem, hogy így lesz egyszer. Amikor én elkezdtem zenélni, engem is a kedvenc zenekaraim ihlettek meg és biztattak arra, hogy megpróbáljam, és gondolom, ha valaki igazán szeretni fogja a zenénket annyira, hogy ezért zenélni szeressen, akkor számunkra megtisztelő módon ez is bekövetkezhet majd valamikor. Az inspiráció nyilván sokrétű dolog, és hatalmas érték.

Kicsit eltérve a témától azt is szeretném megkérdezni, hogy az internetet igen hamar körbejárta az a rólad készült koncertfotó, ahol vérző arccal ordítasz a mikrofonba: mégis mi a története ennek a képnek, és hogy sikerült a koncert?

Ez nagyon furcsa, mert ezen a turnén elég sokszor megkapom ezt a kérdést, holott korábban nem igazán foglalkoztatott senkit (nevet). De tényleg! Szóval mikor játszottunk, éppen ráztam a fejem egy témánál, és a homlokommal nekimentem Mike gitárjának, ami felszakította azt, és a seb a mai napig meg is látszik (szerk.: meg is mutatta, és tényleg – d.). Nagyon fájt, de attól még helyben voltam és tudtam folytatni a játékot, szóval nem is várakoztattam meg a közönséget, csak közben mindenki szörnyülködve nézett rám, mintha valami undorító torzszülött lennék, vagy nem is tudom (nevet). Ekkor vettem észre, hogy vérzem is, de ez sem érdekelt (nevet). Aztán hirtelen elterjedt mindenhol ez a kép, de nem bánom, nincs vele semmi baj (mosolyogva).

Az élő előadásmód kapcsán megfogalmazódott bennem az a kérdés is, hogy nem gondoltál még arra, hogy bevegyetek egy új gitárost azzal a céllal, hogy énekesként a mikrofont megoszthasd a közönséggel, ezáltal is közelebbivé téve a dalokat?

Ez egy nehéz dolog, mivel egyedül képtelen vagyok énekelni. Hülyén érzem magam csak egy mikrofonnal a kezemben, és valójában mindezt a gitár leplezi és rejti el jó mélyen. Nagyon furán venné ki magát, ha állnék a színpadon, és csak egy mikrofon lehetne nálam, hiszen eredetileg gitáros voltam. Szóval nem tudom magam másképp elképzelni, és persze, néha átfut az agyamon, hogy jó lenne kitalálni valamit, de azt veszem észre, hogy aki igazán szeretne velünk énekelni, az úgyis megteszi, és így minden a helyére kerül, ami engem is boldoggá tesz.

És amikor csak úgy mész valahová, és dúdolsz valamit, megesik, hogy egy-egy saját dallamod jár a fejedben?

Egyedül akkor, mikor új szerzeményeket írunk, és új témákat próbálunk össze, mert ezzel is memorizálom azokat addig, amíg nem jegyzem le valahová. Így formálódnak a dalok szövegileg és akkordok terén egyaránt, és az elmúlt napokban is ezt csináltam, mert eszembe jutott egy dallam. Szóval élőben épp eleget hallom magamból ezeket a dalokat (mosolyogva).

AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN

A Run For Cover ötvenedik kiadványához Ti is hozzájárultok egy új szerzeménnyel. Mit várhatunk ettől a daltól, mire kell számítani?

A dal címe Coats lesz, és ez arról szól, hogy az End Measured Mile után nagyon jól éreztük magunkat: a kezünkben tarthattuk mindazt, amiért dolgoztunk az azt megelőző hónapokban, és azt az érzelmi állapotot hirtelen visszavette egyfajta üresség érzése, mintha nem lenne semmink. E köré szerveztük az új dalt, az érzelmi váltásra. És a jó érzést keressük most is, ezt pedig azzal érjük el, hogy magunkat találjuk meg a dalokban, és abban, amit ki akarunk fejezni. Az egyik kedvenc dalom lett, ami a zenészi létről szól, és élmény volt felvenni is.

És az év hátralevő részére milyen terveitek vannak?

Idén még amennyit lehet, turnézni szeretnénk, gyakorlatilag november végéig erre bizonyosan lesz is lehetőségünk. Aztán amikor végeztünk, mindenképp nekilátunk befejezni az új nagylemez dalait, ugyanis már most is íródnak a témáink, de szükségünk lesz a próbatermi közegre, ahol nyugodtan kiérlelhetjük mindazt, ami most még csak darabokban van meg. Ilyenkor, a turnén már van lehetőségünk egy-egy dallam és dalszöveg megírására, szóval most sem álltunk le, és ezeket majd otthon illesztjük össze a lehető legkoherensebb formában. A mostani dalok szilárdabb alapokon íródnak, mint az End Measured Mile dalai, más a metódusa a dalszerzésnek, és ezt a korábbi tapasztalatoknak köszönhetem. Szerettem az előző lemezen is dolgozni, de sokkal nehezebb volt a végeredményt összeilleszteni, most pedig – tanulva a legutóbbi esetből – könnyebben és rutinosabban állunk neki a dalírás folyamatának, és ezt már nagyon várom is.

Az interjú lehetőségét köszönjük a Skalar Music Hungarynek.