2022. július 5.
Az év elején röppentek fel az első hírek arról, hogy a budapesti Omega Diatribe gitárosa, Hájer Gergő összehozott egy másik zenekart is, amiben a kétezres évek amerikai metalszínterének több fontos alakja is érintett. A Vented néven futó bandának eredetileg nem kisebb név lett volna a dobosa, mint Joey Jordison (Slipknot, Sinsaenum, Vimic stb.), aki viszont tavaly nyári váratlan halála miatt már nem érhette meg a projekt beteljesülését. Így a lineup végül a gitáros mellett Sean Zatorsky énekesből (Dååth, Sinsaenum, Chimaira), Austin D’Amond dobosból (DevilDriver, Chimaira, Bleed the Sky) és Simon Bondar sampleresből (Sexual Education) állt össze. A zenekar idén tervezi kiadni az első albumát Cruelty and Corruption címmel, amiről júniusban már meg is jelent az első dal, a Requiem for Myself.
Zatorsky májusban el is jött Budapestre, hogy leforgassák a zenekar első klipjét, ekkor ültünk le vele és Hájerrel, hogy többet tudjunk meg a Vented elindulásáról, a debütlemezről és a későbbi tervekről. Ebből egy több mint egyórás beszélgetés kerekedett, amely során a két zenész szinte összes többi projektje és egyéb zeneipari témák is szóba kerültek, illetve arra is kerestük a választ, hogy úgy egyáltalán mi is a metal. Mélyinterjú a javából.
Az interjú angolul is elolvasható.
Kezdjük a zenekarnévvel. Nem is a jelentésével, mert az eléggé magától értetődő, hanem inkább a hasonlósággal. Ugye Corey Taylor fia bejelentette a Vended nevű zenekarát, most meg itt ez a másik projekt, amiben Joey volt érintett, Vented névvel. Garantált, hogy ebbe bele fognak zavarodni néhányan.
Sean: Mostanában elég sokat foglalkoztam zenei marketinggel, beleástam magam, igyekszem minél többet tanulni, és arra jutottam, hogy a metal imádja a történeteket. Minél gazdagabb a sztorid, annál többre viszed. Dave Mustaine kirúgja az egész zenekarát? Na, az már sztori! Olyan fajta, amiről az emberek a színfalak mögött is beszélnek. Szerintem tök jó [hogy a két név ennyire hasonlít]. Legrosszabb esetben valaki eltéved és véletlenül rákattint egy linkre… Nem ugyanazt jelentik, nem egyformák a logók, és a zene sem ugyanolyan.
Szóval nincsenek emiatt álmatlan éjszakáitok?
Sean: Egyáltalán nem. Beszéltem erről Monte-val [Monte Conner, a Roadrunner Records, később a Nuclear Blast zeneipari guruja – a szerk.], elküldtem neki a zenekar nevét, mire ő visszakérdezett, hogy tudok-e Corey fiának a zenekaráról, és neki is elmondtam ugyanezt, ő meg úgy volt vele, hogy akkor király. Kiadós szemmel nézve fel lehetne ezt fogni pozitív vagy negatív dologként is, de igazából nem nagyon lehet belőle rosszul kijönni. Nem tudnak miatta bíróságra vinni. Amennyire tudom, nekünk előbb volt meg a név, mint nekik. És két tök különböző dolgot is jelentenek: a Vended egy pénzügyi tranzakcióra utal. Mint amikor veszel üdítőt egy automatából – én ezt kurvára utálom!
A Venteddel könnyebb azonosulni, nem egy termék ugrik be róla.
Gergő: A másik ok, amiért mindenképp meg akartuk tartani a nevet, az az, hogy Joey-val közösen találtuk ki, ezért nagyon sokat jelent nekünk az ő örökségének az ápolása szempotjából.
Sean: Ahogy mondtam, nagyon sokat számít, hogy van egy ilyen történeted, amiről az emberek beszélhetnek. És Joey-val elég sokat dumáltunk a zenekarról, a logót is együtt dolgoztuk ki.
Ugorjunk vissza a kezdetekhez. Gergő megkeresett téged azzal, hogy énekelj fel egy dalt a szólóprojektjéhez, majd beindultak a dolgok és lett ez az új zenekar, aztán beszervezted a többieket is. Hogy is volt ez a történet bővebben?
Sean: Csináltunk egy dalt, visszaküldtem neki és baromi jól sikerült. Aztán feldobtam, hogy mi lenne, ha csinálnánk még egyet, úgyhogy csináltunk. Aztán ő dobta fel, hogy csináljuk még egyet, mondom, “haver, csináljunk!” Egyből ráfeküdtem, igazából mindegyik dal megvolt 24 órán belül. A harmadik után elkezdtünk arról dumálni, hogy csinálhatnánk egy egész albumot, és a többi történelem. Utána elkezdtük összerakni az egészet, és egy hónap alatt írtunk 16 vagy 17 dalt.
Csak ti ketten?
Sean: Csak mi ketten. Igazából senki más nem folyt bele a dalszerzésbe. Ő csinált mindent, utána én felénekeltem, majd ezután hoztuk be a többi arcot, hogy kitöltsék a hézagokat. Eredetileg dobos nélkül dolgoztunk volna, aztán megkérdeztem Joey-t, ő meg belement. Vele kezdtünk el beszélni a névről, mert az nem volt. Eredetileg Audionerve-nek akartuk megcsinálni, de Joey azt mondogatta, hogy szerinte az olyan, mint az Audioslave, úgyhogy inkább ejtettük. Aztán végül nyilván pont egy olyan nevet választottunk, ami szintén pont úgy hangzik, mint egy másik! [röhögés] Legalább 2-3 dalba be akartam vonni Joey-t, szóval küldözgettem neki dolgokat, mondta, hogy tetszik neki, már azt egyeztettük, hogy milyen költségei lesznek a stúdióbérlésnek és a hangmérnöknek, aztán ugye elhunyt… Ezután egy kicsit ültünk a dolgon. Közben felkértük Simon barátomat, akivel rengeteg elektronikus zenét csinálok, hogy szálljon be samplerezni, ő bevállalta és zseniális munkát végzett. Végül mikor eljött az ideje, hogy elintézzük a dobolást, elkezdtem kérdezősködni embereknél. Megkerestem Ernie Ininguezt, aki most nemrég szállt be a Suicide Silence-be. Tökre adta volna a dolgot, de egyszerűen nem ért rá, akkor épp a Whitechapellel turnézott, és azt mondta, talán januárban lesz erre ideje, de mi nem tudtunk addig várni. Austint régóta ismerem, még a Chimaira időkből, és valamikor szeptember környékén írtam rá, hogy nincs-e kedve dobolni egy kicsit. Ő meg: “hogy a francba ne lenne?”
Gergő: És hogy dobol már a csávó?! Teljesen megváltoztatta a dalokat. Mikor visszakaptam tőle a dobsávokat, újra kellett gitároznom mindent. Olyan dobfilleket pakolt össze! Szóval szerintem Austin is az írási folyamat résztvevője volt.
Sean: Végül teljesen szétboncoltuk és újra összeraktuk az egész zenekart az új dobokkal. Tényleg minden egyes gitársávot újra kellett venni.
Gergő: 17 dal, mind duplán feljátszva, plusz még a leadek. A feleségem utál is érte! De őszintén szólva abszolút megérte. Amúgy Austin arra is törekedett, hogy megtartsa Joey játékának a hangulatát.
Sean: Igen, ez nagyon fontos! Mondtam neki, hogy eredetileg Joey dobolt volna, ő meg azt mondta, hogy ez inspirálta arra, hogy merítsen a saját lelke mélységeiből. És egyértelműen merített az első Slipknot-album hangulatából is.
Gergő: A Vitriolic konkrétan olyan, mint valami rejtett szám az első Slipknotról! Az volt az első dal, amit átküldtél Joey-nak, ugye?
Sean: Igen, az volt. Amikor elneveztem, arra gondoltam, hogy “ez konkrétan úgy hangzik, mint valami Slipknot cím.” Azért is akartam kiadni még a Slipknot új lemeze előtt, mert van egy olyan érzésem, hogy azon is lesz egy Vitriolic című szám. Aztán majd azt is rám verik, hogy dalcímeket is nyúlok a Slipknottól. [röhögés] “Eskü, én találtam ki előőőbb!!!”
Joey eljutott odáig, hogy konkrét dobtémákat írjon a lemezre?
Sean: Eljutott volna, mert amikor küldtem neki cuccokat, mondta, hogy van egy csomó ötlete. Úgy akarta megcsinálni, hogy csak teszi a saját dolgát, de a Gergő által írt dobtémákat veszi alapul. Mostanában így megy ez. Így könnyebb, pláne ha digitálisan dolgozol valakivel az óceán túloldaláról. Most a Dååthban is hasonló módszerrel dolgozunk, az új dobosunk azt mondta, hogy könnyebb, ha megkapja készen a dobokat, hogy valamennyire átlássa, mi az elképzelésünk, és az alapján oldja meg a saját részét.
Itt Magyarországon Gergő már hónapok óta dolgozik azon, hogy hírét vigye ennek a projektnek. Nemzetközi szinten is ennyire megy a sajtózás?
Sean: Visszafogjuk magunkat, és még nem nagyon csinálunk semmit, mert senki nem is tudja, kik vagyunk. Nem sietünk a megjelenéssel. Fontos a helyes lépéseket megtenni a helyes sorrendben. A Dååth miatt nagyon belementem ebbe a zenei marketinges humbugba. Zoomon dumálok mindenféle zeneipari szakemberekkel, próbálok minél több infót magamba szívni, mint egy szivacs, hogy hogyan kell felfuttatni egy zenekart 2022-ben. És csak a Spotify számít. Minden kiadó kizárólag azt nézi. Senkit nem értekel az Apple Music vagy az iTunes, se a Pandora, se a Deezer. Ennek szellemében ütemezzük a tartalmakat és a megjelenéseket, hogy felkerüljünk a playlistekre. Most azért jöttem ide [Budapestre], hogy klipet forgassunk, meg lesz egy szöveges videónk, meg playthrough videók is. Nem szabad csak úgy minden héten kidobálni egy dalt. Úgy kell csinálni, hogy az emberek kíváncsiak legyenek a cuccodra és ácsingózzanak érte. Egyelőre nem pörögtünk rá a promócióra, de ha eljön az ideje, akkor megvannak a barátaim az összes nagy metalos weboldalnál, szóval csak szólnom kell nekik, hogy “ki tudnátok ezt posztolni?”
Gergő: Az első single-höz készül a szöveges videó [ez időközben meg is jelent, lásd fentebb – a szerk.], és lesz egy image klipünk is.
Abban csak ti ketten fogtok szerepelni?
Sean: Simon és Austin is benne lesz, és egy basszusgitáros is. De szerintem egy énekesről meg egy gitárosról könnyebb úgy jó felvételeket készíteni oldalról meg szemből [ha egy helyen vannak]. Aztán amikor vágás van a dobosra, arról már igazából senki nem mondja meg, ha ő amúgy nem is volt ott.
Szóval Austin most nem is jött ide forgatni.
Sean: Esélytelen lett volna, ahhoz ő túl elfoglalt. Majd a saját stúdiójában felveszi a részét egy hasonló háttérrel.
Gergő: Az az alapötlet, hogy egy fekete dobozban fogunk forgatni, mert azt könnyebb reprodukálni Los Angelesben, ahol Austin él. Ő is felveszi a jeleneteit egy fekete dobozban, aztán majd összevágjuk.
Ki a basszusgitáros a videóban?
Gergő: [Höflinger] Tomi barátom az Omega Diatribe-ból. Az én bőgőmön játszik. Ő alapvetően gitáros, de igazából a basszustémák pont ugyanazok, mint a gitártémák.
Volt már alkalmatok arra, hogy összejöjjetek egy helyiségben Austinnal jamelni vagy próbálni?
Gergő: Egyáltalán nem. WhatsAppon kommunikálunk, meg konferenciahívásokban.
Sean: Nagyon ritka az ilyen. Nem is emlékszem, mikor zenéltem utoljára egy helyiségben egy zenekarral. A Sinsaenummal is csak azért csináltuk, mert a turnézás miatt kénytelenek voltunk próbálni. Összegyűltünk úgy, hogy előtte soha életünkben nem is találkoztunk, próbáltunk egy hétig, aztán mentünk is turnéra.
Szóval addig nem is fogtok próbálni, amíg nincs valami turné kilátásban?
Gergő: Igen, 2022-ben így megy ez.
És van bár bármi turnéajánlat?
Gergő: Erről nem tudok mondani semmit, mert nagyon sok dolog függvénye. De annyit elmondhatok, hogy szeretnénk turnézni.
Akkor térjünk rá a lemezre, ami már teljesen készen van, megkeverve, maszterelve, igaz?
Gergő: Igen, már január óta. Kész a booklet is, meg minden.
Nemrég még tárgyaltatok különböző kiadókkal a megjelenésről, lett már ebből szerződés?
Sean: Még nem.
Mi a legjobb dolog ebben a lemezben? Mi emeli ki a színtérre jellemző túltermelésből?
Sean: Mindenképpen egyedi a hangulata, mert visszavisz az amerikai metal újhullámának a gyökereihez, és manapság már nem nagyon hallani ilyet. Mindenhol csak a deathcore megy.
Gergő: Elég fura azt hallani, hogy írtam egy klasszikus amerikai metallemezt magyarként.
Sean: Szerintem ez az az eset, amikor olyan zenét írsz, amilyet hallgatni is szeretsz. És te ilyeneket hallgatsz, mint a Machine Head, a Meshuggah, a Dååth, a Chimaira…
Könnyen megy neki, mert gyakorlatilag 2004-ben él. [nevetés]
Sean: Nagyon érzelmes, és közben rohadtul súlyos is.
Gergő: És egyszerűen gyilkos, amit ez a srác összeénekel. Egy igazi gyilkológép. Úgy érzem, egész életemben rá vártam. Nem evilági! Az ordítások, a tiszta énekek, minden pont a helyén van. Nekem ez volt életem legboldogabb időszaka. Mindig este 10 körül küldtem el Seannak a demókat, mielőtt lefeküdtem aludni, és mire reggel felkeltem, már mondta is, hogy “kész van, hallgasd!” Ültem a vonaton munkába menet, és azon gondolkodtam, hogy nem hiszem el ezt a csávót, meg amit énekel.
Sean: Nagyon ritkán kellett utólag bármit átdolgozni a vokálokból. Volt olyan dal, ami elsőre tökéletes lett.
Sean, ez a második alkalom, amikor egy olyan nemzetközi banda tagja vagy, aminek az egyik kulcstagja magyar. Látsz bármi különbséget a magyar zenészek és az amerikaiak vagy a nyugat-európaiak között?
Sean: Nagyon nagy odaadással és elhivatottsággal állnak hozzá a zenéhez. Hitelesebbnek érződik tőle. Amerikában nagyon sok a mesterkélt szar, az emberek nem őszinték. Én úgy látom, sokkal őszintébb dolgokat írnak a magyarok, meg úgy egyáltalán az európaiak. Természetesebbnek hat, nem olyan erőltetett.
Te melyik fajta dalszerző vagy, a “leülök és rákoncentrálok” típus, vagy a “még a busz hátuljában is mindig jár valami a fejemben” típus?
Sean: Egyik sem. Kell valami, ami inspirál. A lemez nagy része olyan dolgokból jött, amik épp történtek az életemben. És furcsa, de végül elég nagy része durván ráillett a Joey-val történtekre. Majdnem olyan, mintha előre megjósoltam volna. Para. Például a Vigil című dal, attól teljesen kivoltam. Gyakorlatilag Joey-ról szól, pedig eredetileg nem, de most már igen. Meg van egy Manifest című sorozat, amit nézek, az is nagyon beütött, és írtam belőle egy számot. Amikor írok, sokszor kikapcsol az agyam és nem is emlékszem semmire. Sokszor még a felvételekre sem emlékszem. Mintha fejben valahol egész máshol járnék.
Gergő, te dalszerzőként hogyan teszel különbséget a zenekaraid között? Amikor riffeket írsz, ahhoz úgy állsz hozzá, hogy “most írok egy Vented-számot” vagy akár egy Omega Diatribe-ot?
Gergő: Mindenképpen, mert az egész attól függ, hogy hat- vagy héthúrost veszek a kezembe. Ha hathúros, az mindig Vented, legalábbis most már, korábban meg Audionerve volt. Igazából a kettő nekem majdnem ugyanaz, mert az Andresszel készült első Audionerve-lemeznek is nagyjából hasonló hangulata volt, mint amit most a Venteddel csinálunk.
Jamey Jasta mondott egyszer valami olyat, hogy amikor számokat ír, akkor a hangolás a döntő tényező: amit drop C-ben ír, abból Hatebreed lesz, amit A-ban, abból Kingdom of Sorrow satöbbi.
Gergő: Nálam is majdnem ugyanez van. Ha megfogok egy hathúrost, akkor az agyam egyből arra áll rá, és egész más riffeket írok, mint héthúroson. Ha meg a héthúrost kapom a kezembe, akkor abból azonnal Omega Diatribe lesz.
Sean: Amúgy a srác gitárhangzásának is nagy szerepe volt abban, hogy beleszerettem a zenéjébe. Hihetetlen.
Mi a helyzet most az Omega Diatribe-nál? Pár hónap múlva 2 éves lesz az utolsó lemez, most még annak turnéztatása az elsődleges, vagy már dolgoztok a folytatáson? Tudsz egyáltalán írni turné közben? Te ilyen “leülök számot írni” gitáros vagy, vagy mindenhol hümmögöd a riffeket?
Gergő: Folyamatosan, szinte mindennap írok témákat és pakolom őket össze. Többezer téma van így elfekvőben, és mindig megpróbáljuk a lehető legjobbakat összetenni egy single-lé, EP-vé, teljes lemezzé. Muszáj ezt csinálnom, mert ha van valami a fejemben, amit úgy érzem, muszáj kiadnom, vagy ha szar napom van vagy depressziós vagyok, akkor egyvalami segít: hogy leüljek és csináljam a témákat. Szóval csomó téma van, de mivel most vagyunk 10 évesek, őszre tervezünk egy kis meglepit, ami egy új szám lesz klippel, meg mellé még lehet, hogy megcsinálunk újra az Iapetusról egy számot Milánnal, fullosan újravéve, átgondolva. Szerintem sejted, melyik dal lehet az. [A Molecular Torsion.] A klasszikus, amit annyira hiányolunk már, nekem eleve fontos dolog, hogy ezt újra játsszuk, újra felvegyük a vibe-ot.
Akkor az idei év ennek a jegyében telik? Vagy van még valami kilátás?
Gergő: Egész évre be vagyunk táblázva. Volt egy 5 állomásos tavaszi turnénk, ami hozzánk képest elég rövidke, lesz egy szintén 5 állomásos fesztiválturné, aztán őszre huszon-x állomás. El fogunk menni egy komolyabb európai körre: Franciaország, Spanyol’, Portugália, szerintem 16 nap lesz egyben, meg mellé még beszúrogattunk hazai koncerteket. Erre gyúrunk most, meg egy full új setlisttel akarunk menni, ezért is vagyunk csendben.
Sean, korábban említetted, hogy készül egy harmadik Sinsaenum-lemez Joey emlékére, ezzel hogy haladtok?
Sean: Gyakorlatilag meg van írva. 2020-ban kurva sok dalt írtunk, konkrétan még egy Patient Zero című dalt is írtam, ami tök király lett, de nem hiszem, hogy végül felhasználjuk. Ezúttal az anyag nagy része inkább black metal, mint bármi más. Iszonyat súlyos riffek vannak. A vokálokat és a szövegeket még be kell fejezni. A Sinsaenum egy olyan projekt, ahol mindenki ír szövegeket, és mindenkinek vannak saját hatásai, meg saját elképzelése arról, hogy hogyan is kellene az egésznek megszólalnia, ez pedig tök jó, mert így nem tudom elgáncsolni magam azzal, hogy a korábban megírt soraimat ismételgetem. Általában freestyle-ban felnyomom a vokálokat, aztán kiegészítjük, ahol kell. Volt pár jelöltünk a dobos posztra, és van is egy új emberünk, aki jól ismeri a dalokat.
Joey-nak volt beleszólása az új Sinsaenum-lemez dobtémáiba?
Sean: Persze. Igazából Fred [Leclercq] megírta az összes dobtémát, ahogy a gitárosoknak általában szokása – ez ugyanaz a módszer [amit korábban említettem]. Joey többet tudott belerakni a Repulsion lemezbe, mint az Echoesba, mert az Echoes nagyon régóta meg volt írva. Vannak ott olyan riffek, amiket Fred még ‘98-ban írt, például a Kings of… akármi is a címe. A saját dalaimat nem ismerem, bassza meg! Szóval a második albumon Joey sokkal nagyobb teret kapott, ezért is szól máshogy, slipknotosabban, Joey-sabban.
És az új?
Sean: Az új az mindenfelé megy. Nem is tudom, hogy írjam le. Egyszerűen olyan, mint a Sinsaenum. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan vonjam be [Csihar] Attilát, mert ő nagyon elfoglalt a Mayhem miatt. De nem akarom nélküle megcsinálni. Mondtam is neki, hogy rajta kell lennie a lemezen, még ha csak pár számban is.
Szerinted mehet még tovább is a Sinsaenum ezután, vagy ez már csak egy ilyen utolsó dolog lesz Joey tiszteletére?
Sean: Szerintem attól függ, hogy milyen reakciókat kap. Meglátjuk, hogy az emberek mit gondolnak róla, hogy elveszítik vagy visszanyerik-e az érdeklődésüket. Majd a metrikák megmondják. Lehet, hogy később majd csinálunk még valamit, de nem tudom. Baromi sok dolgot csinálok egyszerre zeneileg, tiszta agymenés. Vagy 10 bandában vagyok benne aktívan. És mind különböző stílusú. A Dååth is készül visszatérni, szóval elég sok Dååth dalszöveget írtam mostanában.
A Dååth visszatéréséről máshol még nem is nagyon lehetett hallani.
Sean: Érdekes ügy, mert Eyal [Levi, gitáros] a Dååth hangzás atyja, de a többi tag, igazából mindannyian elvagyunk a saját világunkban. De rászántuk magunkat, Eyalnak pedig nagyon sok a kapcsolata, úgyhogy mindenféle arcok játszanak majd a lemezünkön a Spotify algoritmusára építve, hogy az majd az ő release radarjukon is megjelenjen és az ő rajongóik is lássák. Van pár elég nagy nevű gitárosunk meg egy új dobosunk is, mivel Kevin [Talley] a gyerekei meg a tetőfedő munkája miatt elfoglalt, és ahogy öregszünk, úgy egyre nehezebb összehozni a régi arcokat. De legalább az emberek tudnak miről beszélni, például hogy hogyan lépünk tovább az eddigi gitárosunk vagy dobosunk nélkül. Ez egy ideig beszédtéma, aztán idővel úgyis elfelejtik. Már a Suicide Silence-nél is azt kérdezik az emberek, hogy “milyen Mitch?” Tovább kell lépni, és az emberek elfogadják.
Vagy további 10 évig rinyálnak miatta.
Sean: És az is tök jó, mert akár pozitív, akár negatív a hírnév, az emberek akkor is eljönnek megnézni, hogy jól lefikázhassák, vagy mert éppen tetszik nekik. Így lehet begyűjteni új rajongókat és fenntartani a márkanevet.
Ez a Chimairánál is működni látszott, amikor Mark [Hunter, énekes] gyakorlatilag újraépítette az egész bandát.
Sean: Ugyanez az eset, pontosan! Nyilván ott is sok volt a fikázás, de hát bassza meg, én egész életemben odáig voltam a Chimairáért. Most pedig már soha többé nem tudom meghallgatni sajnos. Van az a mondás, hogy ha egyszer belekeveredtél… Ne találkozz a hőseiddel, tudod. De ennek is inkább az az oka, hogy minden egyes nap el kellett játszanom azokat a dalokat, és ezért veszítették el a régi dicsfényüket. Dead Inside – ez igazából tökéletes leírása a helyzetnek. Amikor eljátszottuk azt a dalt az egyik karácsonyi bulin, én majdnem összeszartam magam. Nem hittem el. Mindig is a kedvenc Chimaira-számom volt.
Gergő: Az nekem is. A Pass Out of Existence top 10-es lemezem!
Tényleg olyan rossz volt a légkör a Chimairában a vége felé? Ugye Mark saját bevallása szerint is kontrollmániás, aztán egyszer csak mindenki más felállt és ott hagyta.
Sean: Semmi rosszat nem tudok mondani Markról. Voltak pénzügyi zűrök, ahogy minden zenekarnál. De a többi tagról is sokat lehetne beszélni. Ahhoz, hogy egy zenekar jól működjön, az kell, hogy mindenki szabadon véleményt nyilváníthasson, mert amikor hagyod, hogy dolgok az agyadra menjenek, és elkezdesz rágódni rajtuk, akkor onnan nincs visszaút. De olyan az, mint bármi más munka. Soha nem szabad a negatív dolgokat nézni, mert akkor csak azokra figyelsz majd. Ha pozitív tudsz maradni, akkor örök időkig tudod csinálni, de amint megvan ez az egy negatív dolog, onnantól elkezdesz minden apróságra ráfeszülni, amit utálsz. Az biztos, hogy az a zenekar el volt átkozva. Kiraboltak minket. Nagyon sok problémánk volt, amikor lementünk Dél-Amerikába, rengeteg szarabbnál szarabb dolog történt. Amikor kiraboltak [Mexikóban], talán az volt az utolsó csepp a pohárban. Én konkrétan mindenemet elveszítettem – az útlevelem, a pénztárcám, a mobilom, a laptopom, a ruháim, a hátizsákom, mindenem. Szerintem a Chimairának lejárt az ideje, az alapjainál fogva roskadozott, de Mark és én azóta is legjobb barátok vagyunk, minden héten beszélünk.
Nemrég néztem meg a Metal Lords című filmet, nem tudom, ti láttátok-e…
Sean: Nekem rohadtul tetszett! Beszéltem olyanokkal, akik utálták, de szerintem azok rosszul állnak hozzá. Nekem tök nagy nosztalgiát adott, hogy nemcsak metalt játszottak benne, hanem Iron Maident, Black Sabbathot, meg ilyeneket, amiken annak idején én is felnőttem, amikor először zenekart akartam alapítani. Szóval magamra ismertem a filmben. A karakterek közül egyik sem én vagyok, sosem voltam egy seggfej, de mindig, minden zenekarban van egy ilyen furcsa antiszoc figura, meg egy ilyen főnökösködő arc. Szóval emiatt nagyon betalált nálam. Újra fiatalnak éreztem magam tőle. Persze általánosságban tök béna film, rohadtul szirupos. A végén, amikor eltöri a lábát? Na ne már!
A filmben nagy kijelentések hangzottak el arról, hogy mi a metal: “a metal az elkötelezettség”, “a metal az önfeláldozás”…
Sean: Ez így van!
“A metal az az, mikor beszólsz a tanárodnak, hogy egy faszfej.”
Sean: Na, az nem! De az elkötelezettség, az önfeláldozás, meg hogy nyitott vagy és ki tudod fejezni magad fenntartások nélkül. Önmagadat adod, kimutatod a fájdalmad, kimutatod az agressziód, de az is fontos, hogy ne legyél őrült. Az kell, hogy őrültnek nézz ki, de ne legyél tényleg őrült! Vannak, akik tényleg azok – na, nekik általában nem végződnek jól a dolgaik.
Gergő: Nekem a metal a mindenem. Az egyetlen dolog, ami megment a depressziótól, a szorongástól, a múltbeli terhektől. A metal az egyetlen dolog, amin keresztül ki tudom fejezni magam szavak nélkül. Amikor metalt játszom, azzal sokkal többet tudok elmondani, mint szavakkal tudnék. Az egész lényege az energia, az érzelmek, a lélek. Tényleg mindenre jó. Olyan nekem, mint egy terápia. Ki kell adnom magamból a negatív dolgokat, bele a súlyos, sötét, energiával teli metalzenébe. Nem azért játszom sötét zenét, mert egy gyászkoporsó vagyok – azért játszom sötét zenét, hogy ezáltal megszabaduljak a rossz energiáktól.
Sean, egyszer a MetalSucks csinált egy olvasói szavazást, aminek az lett az eredménye, hogy neked van a legmenőbb szakállad a metal történelmében. Hogy érzed, dobott ez akkor az ismertségeden? Emlékszik erre vagy felemlegeti ezt még egyáltalán bárki ennyi év után?
Sean: Az ember, aki a legjobban emlékszik erre, az Chris Kael a Five Finger Death Punchból. De soha nem vallaná be. Instagramon van vele úgy 3-4 fotóm, és mindig mindegyiken a szakállunkat méregetjük össze. Annak idején lejárt a Chimaira bulijaira, mert bírta a zenénket, és mindig mondogatta, hogy ezt neki kellett volna megnyernie. Számomra a legnagyobb, legkirályabb dolog az volt, amikor Dimebag Darrell-lel kerültem egy fordulóba, és a hivatalos Pantera facebook-oldal szajkózta, hogy “mindenki menjen és szavazzon Dime-ra, segítsetek neki lenyomni ezt a Sean Z. csávót.” Mi a fasz? Az agyam eldobtam ezen.
Gondoltatok már arra, hogy mi van, ha a Vented igazán beindul és felfut? El tudjátok képzelni, hogy ez legyen a főzenekarotok?
Sean: Simán! Azt kell mondjam, hogy ez az a zene, amiben a legtöbb alkotói szabadságot kaptam. Szóval valahol az én gyerekem is. És Austin is hasonlóan érez.
Gergő: Én is. Ez az a zene, amit mindig is csinálni akartam. Ezek a csávók meg mesterek abban, amit csinálnak. Egészen hihetetlen, hogy velük együtt a részese lehetek egy ilyen lemeznek, amit a nulláról raktunk össze.
Viszont te az Omega Diatribe-ot is a nulláról raktad össze. Nem lenne benned rossz érzés amiatt, hogy azzal elsőre “nem jött össze”?
Sean: Ez nem így működik! Folyamatosan mész előre. Én ezért vagyok benne olyan sok zenekarban. Mindig a következő lépés a legfontosabb. Ha nem tudok mit írni vagy csinálni, befordulok. Tavaly azt hiszem, 65 dalt fejeztem be, ami rengeteg, és még így is rohadt sok további tennivaló van előttem. Szerintem azt mondani, hogy “a főzenekarod”, egy elavult megközelítés. Ilyen nem nagyon létezik már. Csinálsz valamit, tartasz egy szünetet, csinálsz valami mást. Persze van ennek egy határa, néha muszáj szünetet tartani. Végigcsinálsz egy albumciklust, aztán valaki más turnéra megy, akkor turnézol. Ha két turné ütközik, akkor kiválasztod, hogy melyiket éri meg jobban elvállalni, de ilyen ritkán fordul elő, mert mindenki egy időbeosztás alapján dolgozik. “Azokon a dátumokon nem érek rá.” “Oké, akkor azokra a dátumokra nem szervezünk semmit.” Mindenki így csinálja, egyszerűen ez most a világ rendje.
Ebből a 65 dalból mind a saját zenekaraidé, vagy vannak benne session munkák is?
Sean: Írtam 17 dalt [a Ventednek]. A Sinsaenummal csináltunk úgy 12, 13-at. Mikor elhívtam Austint dobolni, mondta, hogy ő is épp el akart hívni énekelni, mert van egy másik projektje, amin 10 éve dolgozik. Kérdezte, hogy felénekelném-e, mondtam, hogy “ha te feldobolod ezt!” Szóval ő feldobolta nekünk ingyen, én meg nekik is megírtam 14 dalt 7 nap alatt. Van még egy bandám Simonnal, a Sexual Education, az ilyen elektronikus cucc, mint az Orgy, ilyen ‘80-as, ‘90-es, ‘2000-es évekbeli hangulatokkal. Van a Velositor nevű zenekarom, akikkel 15 számot írtunk tavaly. Ez már majdnem 60, és ebben még nincsenek benne az olyan hülyeségek, mikor valaki csak úgy betalál, hogy “Hé, haver, tök jó lenne, ha énekelnél ebben a számban.” “Oké, persze.”
Az utolsó kérdés: mi volt a legutóbbi váratlan zenei felfedezésetek?
Sean: Tudod, az van… előbb-utóbb eljutsz arra a pontra, amikor már csak ugyanazt a 20 bandát hallgatod életed végéig. Mostanában elég gyakran érzem ezt. Manapság már minden csak deathcore, így nehéz új dolgokra rákattanni. Mi az a banda, amiben Alex Terrible nyomja? Na, az tetszett.
Sean: Az például egy olyan cucc, amire azt mondom, hogy elég frankó. Ezt a Lorna Shore dolgot nem értem, szerintem konkrétan hülyén hangzik. Tényleg nem akarok ilyen vénembernek tűnni, én is egész életemben disznóhangokat adtam ki magamból, mert hát mi mást csináljon az ember egy metalszámban? Pig squealeket, persze. De amikor konkrétan olyan hangokat adsz ki, mint egy disznó, akit épp levágnak? Ezek szerint most ez kell az embereknek. Én viszont kiábrándultam miatta a zenéből, meg abból, amerre az tart. “Mi a következő? Tanyasi állathangok!” [Az egész asztalnál mindenki röfög, nyerít, ugat és röhög.]
És bármi, ami nem metal?
Sean: Elég sok hip-hop van, amit bírok. Mondjuk atlantai vagyok, szóval nehéz is lenne, hogy ne halljak egy csomó hip-hopot. De még a hip-hop is olyan irányba megy, amit utálok, szóval nem tudom. Ajánlották nekem a Birds of Tokyót, volt nekik egy Brace című albumuk. Az összes többi cuccuk kuka, de a Brace olyan, mint a Tool. Mintha egy keményebb Tool találkozna a Deftonesszal.
Gergő: Nekem a legújabb felfedezésem a Kublai Khan Texasból. Kibaszott pusztító cucc, óriási rajongója lettem. Imádok mindent, amit kiadnak, de kicsit jobban értékelem a korábbi lemezeiket. A 2013-as, az volt a legkeményebb. Hardcore keverve groove metallal, az énekes meg olyan hangokat ad ki, mint egy mexikói véreb.
Az interjú angolul is elolvasható.
