2017. december 8.
Miután nemrég kihozta a Big Dumb Face nevű projektje második lemezét, Wes Borland mostanában elég sok interjút ad, amelyekben rendre újra és újra felteszik neki azt a nagy kérdést, hogy ugyan mégis mi van már a Limp Bizkit évek óta csúszó új lemezével. A gitáros, aki minden jel szerint teljesen unja már a Bizkit témát, pár hete erre a kérdésre azt mondta, hogy az anyag azért nem jött ki még mindig, mert – amellett, hogy Fred Durst énekes húzza az időt – igazából már senki nem is lenne kíváncsi egy új Bizkit-albumra.
Ezek után tiszta sor, hogy a gitárostól egy következő interjúban megint megkérdezték, hogy ezzel mégis mire akart célozni, mire ő így felelt:
Nem igazán akarja senki, de meg kell csinálnunk, hogy a szervezők foglalkozzanak a bandával és hogy legyen valami beszédtéma, amivel aztán tovább turnézhatunk és koncertezhetünk. Amikor azt mondom, hogy igazából senki nem akar egy új Limp Bizkit-lemezt, az azért van, mert egy amolyan nosztalgiabanda lett belőlünk, akiktől az emberek ugyanazt a tizenegy kislemezes dalt akarják hallani, és ennyi. A közönség látványosan kevésbé figyel ránk, amikor bármi olyan dalt játszunk, ami nem a My Generation, a My Way, a Break Stuff, a Nookie, a Rearranged, az N 2 Gether Now, a Take a Look Around, meg ezek. Ha ezeken kívül bármi mást játszunk, az emberek csak állnak és néznek, hogy „ühümm”, kivéve azt az 50 embert az első sorban, akik beindulnak, hogy „úristen, eljátsszák a Stuckot!”. Szóval amikor azt mondom, hogy senki nem akarja az új Limp Bizkit-lemezt, az leginkább emiatt van.
Hogy Wesnek igaza van-e, és hogy valójában melyik régi számra mennyire indul be a buli, azt a jövő évi Volt fesztiválon bárki megnézheti magának.
