A djent színtér a djentstick árnyékában

Fredrik Thordendal annak idején egy ötletes hangutánzó szóval próbálta érzékeltetni milyen érdekes hangzást sikerült alkotnia; valószínűleg csak nagyon óvatosan reménykedett abban, hogy ezzel egy valódi mozgalmat fog életre hívni. Az ide visszavezethető modern djent-őrület tulajdonképpen nem is ekkor – néhány évvel ezelőtt írtunk is róla egy remek cikket, ha kimaradt volna tessék pótolni: az akkor leírt alapok máig érvényesek –, hanem egy csapat kortárs gitáros képzeletében állt össze, akik az otthon kialakított kezdetleges felvevőegységeik mellől, az interneten keresztül kommunikálva alakították a saját elképzeléseik szerint a kiötlött megoldásokat. Ezen foszlányokból később rengeteg jó csapat alakult (például a rendkívüli népszerűségnek örvendő Periphery vagy a nemrég nálunk járt brit Tesseract gárdája), akiket már jól ismerünk, akiket legalább egyszer már élőben is meghallgattunk. De milyen helyzetben vannak mostanság a nagyok árnyékából tördelő csapatok? 

GITÁRKIELÉGÍTÉS VAGY TÉNYLEGES INNOVÁCIÓ?

Ahogy arra fentebb is kitértünk, az irányzat születését nem is konkrét zenekaroknak, sokkal inkább a poliritmusok felé már-már perverz érzelmeket tápláló zenészeknek köszönhetjük – ebből kifolyólag semmi meglepő nincs abban, ha viszonylag sok szobazenész és legalább ennyi, csak néhány főt számláló instrumentális alakulat próbálja kiszakítani a saját szeletét az óriási djent-tortából, majd olyan marcipándíszekkel feltupírozni, aminek következtében rájuk mutatunk a pult üvegén keresztül. Persze itt is erősen érződik a túl-sok-csapat-túl-kevés-tartalom probléma, így a szeletekből gyakran csak morzsák maradnak; de az az általánosítás, hogy minden djent-hez köthető zenekar rém unalmas, nem állja meg a helyét. Legalábbis reméljük, mert jó ötletnek tűnt írni egy ilyen cikket.

Az egészet mi mással is kezdhetnénk, mint a jelenség talán legegyszerűbb formájának tárgyalásával: amikor nincs semmiféle zavaró tényező, más nevén éneksáv, csak az instrumentális szerzemények – ezek középpontjában pedig legtöbbször a gitárok állnak. Persze itt is előfordulnak olyan összetett és technikás megoldások, ami miatt az egyszerűség eszünkbe sem juthat, de az ezekre való alapos odafigyelést semmi sem gátolja meg. Az énekmentes szféra tavalyi nagy reménységének számított a csehföldről származó Modern Day Babylon csapata. Az előzetesen megosztott szerzemények, illetve a Skervesen gitárjaihoz készített promóanyagok mind-mind rendkívül bizalomgerjesztők voltak. A nagylemez végül decemberben jelent meg, rajta tizenegy önálló szerzeménnyel, valamint három további extrának betudható tétellel. A végeredmény összességében egész jónak mondható, bár a remek megszólalás – ez főként a húros hangszerekre igaz, a dobokhoz köthető hangzás már inkább átlagosnak számít – sem volt képes elfedni azt, hogy mennyi töltelékriffet sikerült a fogós megoldások mellé felpakolni. Emiatt, aki hallott már hasonló stílusú anyagot, olykor egész biztosan unatkozni fog, viszont lesznek pillanatok, amikor meg elismerő bólintások közepette nyugtázza majd, milyen nyakatekert ötletbe fordul az adott szerzemény. Az élmény felemás, itt van jó néhány kiemelkedő tétel, ám az összképet sajnos lehúzzák ezek a sablonmegoldások. Ez főleg a hossznak köszönhető, az első öt-hat szám még gond nélkül lecsúszik, az unalom a lemez közepétől kezdődik. Talán kislemezként sokkal jobban működne, így viszont idejekorán alakul át a kevésbé élvezetes instrumentális lemezekre jellemző háttérzenévé az anyag. Annak mondjuk tökéletes is, de ennél minden bizonnyal többet szerettek volna elérni: korrekt, de semmiképp sem kiemelkedő darab.

Ha instrumentális anyagokról van szó, na meg djentről, akkor Anup Sastry nevét illik megemlíteni – az úriembert főként a Skyharbor és az Intervals dobosaként ismerhetjük, de még számos projekthez köthető. A Ghost címre keresztelt nagylemezzel csupán egy probléma van: borzasztóan egysíkú. Rendkívül pörgős, két kézzel szórja a pattogós riffeket és az összetett ritmusokkal operáló részleteket. Azonban, ha az első számmal megvagyunk, a második inkább annak egyenes ágú leszármazottjának tűnik, mintsem valóban különálló szerzeménynek. Ez a tendencia a kilencedik tétel végére már meglehetősen zavaróvá válik. Szerencsére azért akadnak dallamos részek, akik pedig dobosként szívügyüknek tekintik a nehezen kivitelezhető ütemek befogadását és precíz elemzését, bizonyára ellesznek vele egy ideig. A ritmikához való vonzalom egy, a fentebb említett stílusú csapatokból ismerős zenész részéről persze nem meglepő, azonban az atmoszférateremtés fontos része egy ilyen kaliberű anyagnak – tulajdonképpen egy ennél jóval gyengébb alkotást is az egekbe tud emelni. Vegyük például a Khalid alMansour művésznéven ténykedő fiatalember munkáit: az égvilágon semmi forradalmi dolgot nem találhatunk a 2012-ben megjelent Forbidden Chapters kislemezen, még a számok címe is nélkülöz minden meglepetést, akkor mégis mitől lenne jobb? Az atmoszféra az, ami kiemelte a süllyesztőből, hihetetlenül egységes és rá jellemző az, amit hallunk. Igaz itt is a ritmusoké és a szándékos monotonitásé a főszerep, de valahogy így kell ezt jól csinálni, valamint némi egyedi ízzel ellátni az ismerős riffeket. Egyébként tavaly jelentkezett egy új számmal, a Nostalgic ide kattintva érhető el, reméljük idén sem maradunk friss hallgatnivaló nélkül.

Az ezernyi klón és egyforma formáció közül még érdemes lehet odafigyelni a Matt Harnett név alatt tevékenykedő Matt Harnettre is, aki a djent kínálta lehetőségeket annak progresszív oldaláról igyekszik megfogni, rengeteg szólóval és gyors skálázással megtoldva, a ritmizálást pedig csupán egy eszközként használva, nem arra építve. Már-már nem is illik ide, de épp annyi djent-szagú elemet használt az alapok lefektetéséhez, hogy még azok is képesek lesznek élvezni, akik kifejezetten végtelen nullát akarnak hallani, ha pedig ez nem elég, az Engima bír további tartalommal is. Ha már az érdekes alfajoknál tartunk, feltétlenül meg kell említeni a chilei Octopus gárdáját, akik a progresszív szemlélet becsempészése mellett némi jazzt is hozzáadtak az általuk játszott ritmusokhoz. Összetett, technikás menetek jellemzőek, ráadásul fúvós hangszerek és egészen szokatlan skálák is előkerülnek, ami miatt már megéri adni nekik egy esélyt.

Davic Maxim Micic igaz sokszor előkerül, ha valaki kiejti a száján a djent szót, mégis kevesebb közé van a témához, mint a fentebb említett zenekaroknak. Sokkal inkább hasonlítható az Animals As Leaders gitárcentrikus, a komplex ritmusoktól sem elzárkózó, sajátos atmoszférájú anyagaival. A kreatív Bilo 1.0 és Bilo 2.0 címet viselő kislemezek mind rendkívül hangulatosak, remek ötletekkel és jól felépített dalokkal – a technikázás itt kevésbé jellemző, mint Tosin Abasi esetében, de nem elhanyagolható. A zene alapköve a folyamatos mozgás, ez a változatosság albumról albumra egyre erőteljesebbé vált. A tavaly megjelent Bilo 3.0 még tovább vitte ezt, tulajdonképpen kiszakította magát a cikkből; ettől függetlenül hiba lenne elmenni mellette. Egy roppant tartalmas utazásra invitál, némi énekkel felvértezve, ezért is került az instrumentális kategória legaljára, egyfajta átvezetés gyanánt, pedig egyértelműen az első helyen lenne a helye. (Földesi Balázs)

USÁNKÁBAN, METALTERPESZBEN

Oroszországot mostanság nem divat szeretni, de szerencsére nekünk csak a zenével kell foglalkoznunk: ha így haladunk, hamarosan az ottani medvék is djentet fognak játszani, ráadásul egyedi gyártású nyolchúros hangszereiken. A The Korea kapcsán ez a téma mára tavaly márciusban felmerült, de nem változott sokat a hangulat. Sőt, már akkoriban említésre került néhány név, akikkel sajnálatos módon azóta nem igazán foglalkoztunk, most viszont itt a remek alkalom. Az egyik ilyen csapat egy véletlenszerű billentyűzetleütés útján keletkező négy betű ötletes elrendezéséből áll össze, nevük helyes kiejtése egyből mehetne valami vetélkedőbe, csak hogy biztosan ne vigye el senki a főnyereményt. Igen, a Rxyzyxr gárdájáról van szó (igaz, Oroszországhoz csak részben köthetőek), akik reggeltől estig a Meshuggah számait hallgatták, és ha már így alakult összehoztak egy saját zenekart is. A bemutatkozó lemez címe a mostanság divatos magánhangzó-gyűlölet nyomán LMNTS lett: ők pedig minden elemet átemeltek az említett múzsától, az egyedi ötletekre konkrétan nagyítóval kell vadászni, és lehet, akkor sem találunk semmit.  A végeredmény viszont még így is egészen tetszetős, persze csak akkor, ha el tudjuk fogadni azt, hogy az új ötletek helyett csupán tisztelegni akarnak azok felé, akikkel ez az egész dolog, és maga a cikk is indult. Ezt szerencsére ők sem tagadják.

Térjünk át egy valóban orosz zenekarra: az Astral Display 2013-ban robbant be Prometheus kislemezével, amin természetesen rengeteg mélyre hangolt gitárt és kimatekozott riffeket találtunk. A slágeres, olykor egészen nu metalba illő refrének sokat hozzáadtak az élvezhetőséghez, a Voice Inside’ című szerzemény jól összefoglalja, mit is kínál a zenekar. A csapat idén újra hallatta a hangját egy háromszámos kislemez keretein belül, bár érdembeli változást nem sikerült eszközölniük. A hangzást tovább finomították, de minden mást megtartottak: persze akinek tetszett az előző kislemez, annak ez nem feltétlenül rossz hír. Az anyag húzótételének számító ’Control’ például egy az egyben érkezhetett volna a korábbi korongról is. Viszont rajtuk kívül van még egy rakat zenekar, akikbe érdemes lehet belekóstolni. Ott van a Shokran gárdája, akiket legtöbbször a progresszív metalcore címkével illetnek – mindenképpen nevezzenek be rájuk a stílusra fogékonyak –, a Sequence of Discord, a Nemertines, az Abstract Deviation, a Reign The Absolute vagy a Brida’s Diary. Ha valakinek véletlenül kihagytuk a kedvenc fagyálló bandáját, ami nem is lenne meglepő az ottani mozgalom hevességének ismeretében, ne legyen rest megosztani azt a cikk alatt! (Földesi Balázs)

AZ ÉNEKKEL MEGFEJELT SZEKCIÓ ÉS A HATÁRTERÜLET

Djentfronton a kérlelhetetlen „nácimentalitás” a követendő. Ez nem egy olyan „ernyőfogalom” mint mondjuk az alternatív metal vagy a metalcore, amibe mindent bele lehet passzírozni, amit más címkével nem tudunk definiálni. Hiszen maga az elnevezés is egy hangutánzó szó, egy komplett hangzásvilágot próbál egy rövid hangsorba tömöríteni, ami maga után vonja, hogy a hét- vagy nyolchúros gitárokon előadott Meshuggah-ízű gitártémák megléte alapkövetelmény. De nem elég az extra vastag, és egyszersmind gépiesnek és monotonnak ható hangzás, ami a Thordendal-témavilágra jellemző, a „djent második törvénye” a matek, hiszen az alapnak tekinthető svéd zenekarnál is jellemző volt (különösen az ezredforduló után) az ütemmutatók és ritmusképletek totális követhetetlensége. Igazából ez az,  ami miatt kicsit kellemetlen olyan “lejáratókampányokkal” szembesülni, mint a djentstick, ami alapján az emberek könnyen egyenlőségjeletet tehetnek a progresszív metal egyik tulajdonképpeni alfaja, és a puszta gitárfingatás között.

Ezeken kívül persze lehetőség, de nem feltétel némi elborult jazz, általánosságban elmondható, hogy a műfaj felszínén ez nem is vált annyira jellemzővé, az meg, hogy erre a többi hangszer meg az énekes mit pakol, teljesen irreleváns, a légiesen lebegő gitárokon át a progresszív metal szólókon keresztül a popdallamokig minden jöhet, a végeredmény djent marad.

Hogy miért volt szükség erre a rengeteg bullshitre? Nos, azért, mert ezzel lehet megmagyarázni a napjainkban jellemző djent-válságot, egyre több ugyanis az olyan (gyakran djentnek nevezett) banda, ahol a fenti, leginkább a zenei alapot érintő ismérvek elhalványulnak, és csak egy elem lesz a sok egyéb (svédelt vagy technikás metalcore-ból vagy deathcore-ból érkező) metal alműfajból érkező elem mellett. Hogy a példák beszéljenek: a tavalyi nagy nevek között mindössze egy nagylemezt (Altered State) és egy EP-t (Vildhjarta EP) találunk, ami tökéletesen megfelel a djent szigorúan vett fogalmának, és a hozzájuk képest undergroundnak tekinthető nevek között se sokkal jobb a helyzet, leszámítva a cikk elején emlegetett instrumentális cuccokat és a kelet-európai anyagokat. Ebből kifolyólag per pillanat eléggé úgy tűnik, hogy a hangszeres projektek jelentik majd a djent jövőjét (pl. a sokak által várt új Periphery EP-n is egyedül Misha dala lett djent, és az is instrumentális). De ezt majd úgyis a soron következő kiadványok fogják eldönteni, úgyhogy egyelőre nézzünk pár példát a tavalyi djent mezőnyből, ami mennyiségét tekintve talán csekély, viszont annál minőségibb:

Csak futólag említjük meg a Humanity’s Last Breath-et, arról ugyanis külön cikkünk készült, helyette inkább a Red Seas Fire EP-jére pocsékolnánk a karaktereket, mégpedig azért, mert ez lett a Tesseract nagylemez után 2013 legjobb djent anyaga. A banda onnan lehet ismerős, hogy innen igazolt át a Periphery-be Adam Getgood, azaz Nolly, Misháék jelenlegi basszusgitárosa. A zenekar első EP-jé még instrumentális formában jelent meg 2011-ben, Adam Robins énekessel kiegészülve azonban egészen más arcát mutatta be a zenekar. Az Exposition EP címéhez méltóan egy három EP-ből összeálló nagylemez expozíciója, ennek megfelelően a felépítése nem az igazi, a végére kicsit lelassul, de majd a két további résszel együtt minden szépen a helyére kerül (legalábbis reméljük, a napokban megjelent amúgy a második, Confrontation címre keresztelt EP is, odalent le is csekkolhatjátok). A per pillanat négy tagot számláló csapat munkája azonban nem csak egykori tagjuk miatt emlékeztet a Periphery-re: konkrétan mindeddig nem nagyon volt olyan anyag, ami ennyire megidézte volna Misháék debütlemezének hangulatát.

Na de menjünk kicsit mélyebbre! A tiszta éneket nem tartalmazó mezőnyben ugye a Vildhjarta EP tarolt, de nem szabad elfeledkeznünk az amerikai bandák közül az idén nagylemezzel is debütáló Entities-ről (amiről amúgy egy dal instrumentális verziója meg is hallgatható), akik szintén EP-vel jelentkeztek. Az Aether igazi agymasszázs technikás szólókkal, három gitárral és futurisztikus (illetve helyenként tajparaszt trance) szintikkel, ezt leginkább a műfaj rajongóinak ajánljuk, de nekik mondjuk nagyon, borzasztóan rá lehet kattanni!

Utolsónak pedig említsük meg a “senki földjét”, amiről korábbi cikkünkben is szó volt: a progresszív metalcore-nak nevezett, technikás metalcore/deathcore-ból, djentből és adott esetben mathcore-ból hegesztett műfajt (?), azon belül is a Faceless nagylemeze után elnevezett Akeldamát, akik a névválasztásból is sejthető némi deathcore hatáson kívül amiatt is kiemelendők, mert versenyhátrányból indulnak a cikkben említett többi lemezzel szemben, köszönhetően annak, hogy az Everything Beautiful összességében nem túl jó. Az egy dolog, hogy A New Beginning a tavalyi év legrosszabb albumkezdése, a lemez még e mellé felvonultatja a kortárs metalcore összes gyerekbetegségét. Csak egyet említünk: Andrew Zink énekesnek borzalmasan állnak az énektémák, sikerül a legrosszabbat kihozni az egyébként is kiscicás hangszínből. A korong egyedüli értékelhető (sőt, egész jó) pillanatai, amikor megpróbálnak „Tesseract kistesó” lenni, Zinket itt már hátrébb keverték, a hangszíne is inkább hatásos és éteri, mintsem idegesítő, a fejlődés pedig odáig eszkalálódik, hogy a harmadik dalban el is sütik a lemez legjobb énektémáit. Ami miatt egyébként kifejezetten kár a lemezért, hogy még a vendégszereplők sem tudtak rajta sokat lendíteni, pedig az utolsó dalban Ashe O’Harát hallhatjuk, de ez csak arra elég, hogy még jobban kihangsúlyozza Zink alkalmatlanságát, valamint mellette Keshav Dhar (Skyharbor) és Per Nilsson (Scar Symmetry) is tiszteletét teszi a korongon.

És végezetül csak címszavakban azok az előadók, melyeknek tavalyi lemezei tartalmaznak több-kevesebb djentet, de más elemek túltengenek bennük: After the Burial, Northlane, Erra, Glass Cloud (ezekről ugye külön írások készültek), Disperse (nagyon jó lengyel banda a Season of Mistnél, modern hangulatú progresszív rockot kevernek djenttel, ilyesmi még nem nagyon volt eddig), Coat of Arms („progresszív metalcore” banda az Egyesült Arab Emirátusokból), Being (az Akeldamához hasonlóan floridaiak, de ez inkább tradicionális progresszív metal djent felhangokkal, a decemberi lemezükön ráadásul többek között Periphery és Vestascension tagok vendégszerepeltek). (Bene Gábor)