TesseracT – Altered State

tesseract-alteredstate

Tracklist:

01. Of Matter – Proxy
02. Of Matter - Retrospect
03. Of Matter – Resist
04. Of Mind – Nocturne
05. Of Mind – Exile
06. Of Reality – Eclipse
07. Of Reality – Palingenesis
08. Of Reality – Calabi-Yau
09. Of Energy – Singularity
10. Of Energy - Embers

Műfaj: Progresszív Metal, Djent

Támpont: Skyharbor, Periphery

Hossz: 50:45

Megjelenés: 2013. május 27.

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Tesseract gárdája 2011 márciusában egy csapásra a nagyok között találta magát, a One című lemezük pillanatok alatt valódi hivatkozási alappá vált annak műfaján belül. Azok számára, akik figyelemmel követték a Meshuggah által kirobbantott őrület kezdeti pillanatait, ez koránt sem jelenthetett akkora meglepetést, már az egy évvel korábban megjelent kislemez felkeltette az érdeklődést a csapat iránt. A bemutatkozás nagyszerűsége ennek ellenére ugyanúgy arcon csapta a felkészült hallgatókat is: magával ragadó hangulat, összetett ritmusok, steril, de erőteljes hangzás, na meg Daniel Tompkins azóta legendássá vált orgánuma. Akik otthon érezték magukat ebben a közegben – az előző néhány mondat alapján talán nem meglepő, én is közéjük tartoztam –, nem is lehettek volna boldogabbak akkoriban.

Ezt az idilli állapotot aztán egy pillanat alatt semmissé tette Daniel kilépésének híre. Énekstílusa nagyban hozzájárult a sokat emlegetett első korong verhetetlen atmoszférájához, így mondhatni joggal estek kétségbe rajongóik tízezrei.  Az utód Elliot Coleman lett, a vállaira nehezedő nyomásról pedig talán csak Atlasszal tudott volna igazán őszintén elbeszélgetni egy keserű ital társaságában. A forrongó tömeg gyors megnyugtatása érdekében a csapat tavaly májusban kiadott egy rövidke, a korábbi dalok akusztikus feldolgozásait tartalmazó EP-t, így Elliot is megmutathatta mire képes. Ahogy az ilyenkor törvényszerű, az eredmény rendkívüli mértékben megosztotta a közvéleményt, az ehhez hasonló hangvételű írások máig őrzik ezt a légkört, nem utolsó sorban még humorosak is. Elliot Coleman viszonylag hamar távozott a zenekar kötelékéből, majd jó ideig hallgatásba burkolózott a brit társulat. Ezt a csendet először szeptemberben törték meg az új énekes becsatlakozásának hírével, majd októberben meghallgatható vált a Norcturne megcsonkított verziója is. Ekkor mutatkozott be először Ashe O’Hara, aki úgy volt képes hű maradni Daniel örökségéhez, hogy eközben saját magát is hozzáadta a produkcióhoz, elnyerve a csapattól már-már elfordulni készülő sokaság bizalmát. Az Altered State pedig hosszas várakozást követően megérkezett, és jobb, mint azt bárki is gondolta volna. A tíz tételt felvonultató korong hihetetlen mértékű precizitásról ad tanúbizonyságot, az utolsó másodpercig átgondolt szerzeményei, na meg persze azok szerkezete alapján egyértelmű a számírásban végbement óriási mértékű fejlődés. Olyan sodrással és atmoszférával rendelkezik, amit illene minden üres húrokat pengető zenekarnak kellő odafigyelést tanúsítva kielemeznie. De miért is, hiszen itt is nagyrészt erről van szó, nemde? Igen ám, de itt jön be a képbe a kreativitás és a tehetség – ezek a „nullázások” és ritmusok átgondoltak, megjegyezhetőek, szerethetőek; nyoma sincs az egymás után felhalmozott, ötlettelen megoldásoknak. Ezek után szinte biztosan magasabb elvárásokkal áll neki az ember a jövőben megjelenő, hasonló alapokon nyugvó lemezek hallgatásához.

Az Altered State összetettségének köszönhetően csak jó pár hallgatást követően válik kiismerhetővé, ki kell bogozni az elsőre kuszának tűnő szálakat, ám ezek mélyén valami olyasmi lapul, amire már rég nem volt példa. Az album ugyan nem reformálta meg a britek hangzásvilágát, mégis szolgál némi újdonsággal. Az egyik szembetűnő dolog az, hogy sokkal inkább elmozdultak a hangulattal való játszadozás irányába, összességében lecsökkent a gyors, metálra hajazó riffek száma – tehát eladták magukat a popiparnak, ha a Youtube világát akarjuk megidézni. A másik újdonság – ami valójában nem is annyira újdonság, hiszen a kezdetekkor már megfordult a fejükben az elképzelés – Chris Baretto szaxofonos vendégszereplése, ami a korong végén tökéletes felüdülést jelent. A hangulattal járó monotonitás most is jelen van, ezzel pedig egészen biztosan ez esetben is többeknek problémája lehet, de a stílus szerelmesei remélhetőleg meglátják ennek szépségét, ugyanis sikerült eltalálni a „szándékos egysíkúság” kellő mértékét. Ahogy azt már korábban említettem, nagyon jól kiötlött ritmusok jellemzőek a lemez egészén, a kötelező csilingelő, visszhangos gitártémákkal a háttérben. Az első hallásra felismerhető megszólalás tehát továbbra is biztosított. Nagyon jól csinálják, amit csinálnak, ez kivétel nélkül mindenkiről elmondható. Hugh Grant Amos Williams basszusjátéka végig tökéletesen kivehető, és rengeteget hozzáad a döngölő hangzáshoz, az összkép pedig mosolyt csal az ember arcára. A témák egyébként nélkülözik a szembetűnő technikázást, a nehézség sokkal inkább a komplex ritmusokban érhető tetten. Az egyik megkerülhetetlen pont továbbra is Ashe O’Hara, aki legalább akkora szerepet kapott az albumon, mint hangszereikkel tevékenykedő társai. Ashe nem Daniel Tompkins, nem is próbál foggal-körömmel egyé válni vele, és pont emiatt sikerült magabiztosan megugrania a lécet. Persze emiatt egyesek fülében ott marad a zavaró tüske, de érdemes esélyt adni a neki a bizonyításra. Az énektémák pedig, ahogy a korong többi része is, bizonyítanak – változatos és ötletes megoldások jellemzőek, korrekt szövegekkel. A fentiek alapján egyértelmű kell, hogy legyen: egy valódi mestermű jelent meg május 27-én, hallgattatja magát az anyag: nem elég egyszer, kényszeredetten újra az első számra kell bökni az egérrel.

Végezetül érdemes még egyszer, külön leszögezni: koránt sem fogja kivétel nélkül mindenki megváltóként üdvözölni ezt a lemezt. Ha a One meglehetősen steril atmoszférája, kimatekozott monotonitása kellemetlen érzeteket generált, ismét előkerülhet az akkor sebtében alkalmazott „fejvesztve menekülés” opciója; de a Daniel fanclub tagjai között sem elképzelhetetlen az esetleges morgolódás. A lelkes kritika nem a véletlen műve: ha az ember vevő a brit ötös zenéjére, nehezen fog szabadulni a korong kellemes, de pokoli erős szorításából – de ugyan miért is akarna ilyet tenni?  9.5/10