2011. december 29.
A legjobb tíz. Bár mindig lehet panaszkodni, hogy jó albumok tekintetében a közelében se vagyunk néhány régebbi évnek, évtizednek, de azért így sem volt a legkönnyebb kiválasztani az év legjobb 10 albumát, a beérkezett szerkesztői Top 20-ak alapján egy 100+ lemezes halmaz alakult ki, és a helyezések súlyozásával alakult ki végül a legjobb 10, melyben még újraszavazásra is szükség volt a holtversenyek miatt. A külföldi nagylemezek közt volt a legszorosabb a verseny, és talán a legmeglepőbb a végeredmény, a magyarok közti ponttávolságok már kicsivel szélesebbek voltak, míg a legegyértelműbb az EP-ek mezőnye volt, ahogy nagyságrendi különbségekről is beszámolhatunk. Évközben többször is elgondolkodtunk azon, hogy vajon mely műfajokra lenne érdemes még több hangsúlyt fektetni, de végül úgy tűnik, hogy az arany középút bizonyult a legjobb választásnak, hiszen a 20 legjobb album is számos műfaj gyermekeit fogja össze egyetlen minőségi csokorba. Az évzárás ezzel a cikkel azonban nem ér véget, hiszen ez a 20-as lista csupán egy közös konszenzus eredménye, és ezen a héten két részletben teret biztosítunk külön-külön minden szerkesztőnknek, hogy saját kis listáikat is közszemlére tegyék, valamint elmondják, milyen volt számukra 2011.
Mély sebeket okozott a két évvel ezelőtti hír a Life In Your Way feloszlásáról, hiszen a keresztény vonulatról érkező dallamos hardcore bandák sorra dobták be a törülközőt az utóbbi években, elég csak a Saints Never Surrender-Means-Continuance hármasra gondolni. Azt persze mindenki remélte a szíve mélyén, hogy hamarosan visszatérnek, de hogy ilyen hamar és ilyen minőségű lemezzel, talán senki sem. Igazi stíluskavalkád hallható itt, három részre bontva, ahol a popos refrének és a metalcore ihletésű döngölések ugyanúgy megtalálhatóak, mint a technikásabb vagy épp a post-rockos vonal. Minden stílushoz úgy nyúltak hozzá, hogy a legszélsőségesebb megnyilvánulásokban is tetten érni azokat egyéni ötleteket, amitől a Life In Your Way az maradt, amiért megszerettük őket. A gyengécske hangzás ellenére is tökéletesen hallani azt a temérdek tapasztalatot és zenei profizmust, ami az utóbbi évtizedben ragadt a srácokra és amiért a Kingdoms méltán került be az idei év legjobb tíz lemeze közé. (Jene Balázs)
Öt kölyök egy új kertvárosból a matek- és a walesi nyelv-házi feladatok közt megcsinált egy tökéletesen jellegtelen és felejthető EP-t. Ezután valószínűleg zavarbaejtő vehemenciával lecsókolta őket a múzsanéni, mert ugyan nem egészen a semmiből, de előjel nélkül letettek egy egységes, kiforrott, egészen hibátlanul megszólaló, és a szövegeket leszámítva gyakorlatilag az összes gyerekbetegséget mellőző, teljes értékű nagylemezt. A Dead Endsen a hallatlanban feltétlenül kérdőjeleket ébresztő recept szerint poszt-rock és hardcore keveredik, és minél erősebbek a jogos kételyek, annál valószínűbb, hogy mégis meggyőz a lemez. De legalábbis megérteti, hogy (egyelőre legalábbis) van létjogosultsága ennek a katyvasznak. A Heights ezzel a lemezzel hirtelen az underground egy magasabb rétegébe lépett, aminek eredményei közt szerepel többek közt egy doboscsere, valamint az, hogy a Mediaskare gondozza a lemezt, és ennek köszönhetően (a The Ghost Inside is náluk van) Jonathan Vigil is megszólal egy számban. Ezek után kíváncsian várjuk egyrészt azt, hogy sikerül-e kordában tartani a társaságot, másrészt pedig, hogy a következő albummal sikerül-e ugyanezt a hatást elérni sikerízzel a szájukban is. Jövőre új lemezt ígérnek, és mivel már eljutottak egyszer Budapestre, okkal számíthatunk arra is, hogy 2012-ben élőben is leellenőrizhetjük a színvonalat. (Gellért Mátyás)
Ahogyan a djent skatulyába becipőzött SikTh is következesen viszonylag távol maradt a műfaj fősodrától és kliséitől, úgy a Graham „Pin” Pinney, egykori SikTh gitáros által nagy műgonddal és feltétlen igényességgel összelegózott Aliasesről is ugyanez lett az igazság. A Safer Than Realityre jobb híján mi is felnyaltuk a djent bélyeget, viszont szerencsére nem egy ezeregyedik poliritmikus Meshuggah vs. Dream Theater mashupra kell számítani, nem is hirtelen felböfögött új műfajra (thall? Kérlek!), sőt az első (mini)albumukkal Pinéknek még azt is sikerült elkerülniük, hogy megakadjanak egy SikTh 1.9 szintjén. A trükkös-okoskodós gitárbuzerát és a széttördelt ritmusképleteket nyilván megörökölte az Aliases Pin vére vonalán a SikThtől, viszont egy lényegesen nyersebb, vehemensebb, nem szükségszerűen közérthetőbb, és egy picit talán a SikTh zenéjénél is ötletesebb és izgalmasabb irányba sikerült elvinni a számokat. Úgyhogy amellett, hogy a legfontosabb elődzenekar rajongói által támasztott előítéleteknek beint, azok elvárásainak meg tud felelni a lemez (még ha nem is akar) úgy, hogy közben egy (talán nem teljesen, de lényegében) független, önálló entitás marad a zenekar. És ezzel meg tud állni 1978-as Bootsy Collinsnak öltözve a djent és az underground metál fekete öltönyösei közt. Ez pedig bizalomgerjesztő jel lehet azok számára, akik már kezdenek ráunni a különböző túlbonyolított zenék standardjaira. (Gellért Mátyás)
Milyen jól hangzana, ha azt mondhatnám: ha idén a Mastodon új lemezzel jelentkezik – mindegy, milyen a végeredmény –, annak az év végi összesítő listán a legjobbak között váltott helye van. A helyzet azonban korántsem festett így a The Hunter megjelenése előtt: a 2009-es Crack The Skye egyfelől egy rendkívül megosztó lemez volt, ami az addig kitartó közönség jelentős részében csalódást váltott ki; másfelől egy átmeneti korszak nyitányát is láthatjuk benne, hiszen azóta a műfaji gyökereikhez mért autenticitás mellett legalább ugyanolyan fontossá vált a formáció szélesebb zenei körökben betöltött szerepének megőrzése is, tudniillik a Mastodon közismerten a par excellence metálzenekarrá avanzsált. A zsáner szerelmesei csupán csak egy szeletét alkotják az atlantai csapat közönségének. Egy szó mint száz: a The Hunterre várt a bizonyítás, hogy vajon képesek-e Sandersék e kettős szerepnek eleget tenni. És hogy miért került be a tíz legjobb közé e kiadvány? Nos, elsődlegesen talán azért, mert görcsös erőfitogtatás (no meg a korábbi sikerek újramondása) helyett egy rendkívül színes, vegyes összetételű albumot köszönthetünk benne, amely érzelmi mélységet és slágeres könnyedséget egyaránt magában foglal. És hogy kellőképpen közhelyes legyek: a The Hunter koncepciója az volt, hogy ezúttal nincs koncepció. (Horváth Zoltán Dávid)
Megjelenése óta mit sem vesztett üdeségéből a Counterparts második nagylemeze, ami hónapok óta kirobbanthatatlan vendég a lejátszómban. Minden egyes hallgatáskor majd szétvet az a zsigeri erő, amit a legelső alkalommal is éreztem. A dallamos hardcore ifjú trónkövetelői ugyan kétségtelenül visszavettek a tavalyi bemutatkozó dalcsokor azon elemeiből (tiszta/csorda vokálok, breakdownok), melyektől annyira ellenállhatatlan favorittá vált a Prophets, de a nagykiadós bemutatkozás okán sincs miért szégyenkeznie a kanadai kvintettnek egy cseppet sem. Hiszen a pont optimális játékidő minden egyes másodpercéből kihozzák a maximumot: a többnyire szélvészgyors hc himnuszokba remek érzékkel elhelyezett kiadós döngölések, metálosabb betétek mellett itt-ott kissé szellősebb témák is jól megférnek. Ezek együttese pedig egy kiváló albumot eredményez. A sodró lendületű, rendkívül hangulatos szerzemények értékét tovább növeli a figyelemreméltó szövegek és a csodaszép borító kettőse. Számomra az év legerősebb anyaga ez, egy igazi energiabomba, ami után remélem a jövőben sem adják lejjebb a srácok. Mindenesetre a The Current Will Carry Us hallatán joggal tartjuk a szemünket és fülünket is szorosan ezen a végtelenül szimpatikus brigádon! (Zahorán Csaba)
Három lemez kellett ahhoz, hogy a Hands egy olyan egységes hangzást legyen képes összehozni a Give Me Resten, amely nem csak a post-metal rajongók igényét elégíti ki maximálisan, hanem bármely érzésekkel rendelkező emberét is. Az elcsukló, szívből jövő ordítások, a gyomros hörgések, vagy az egyszerűen szép énektémák csak a díszítő elemei annak a lehengerlően emocionális utazásnak, amelyet ez az album zeneileg nyújt. Hiába a kicsit hosszúra nyújtott játékidő, vagy az üresjáratnak vélhető lassabb tételek, ez egy olyan 50 perc, amely egyszerre képes megnyugtatni és felzaklatni, ha épp arra van szükség. Sallangmentes és őszinte, ami nem csak az idei, hanem az utóbbi néhány év legtöbb lemezéről nem mondható el. A széles érzelmi intervallumon játszó lemez egy kicsit sok lehet elsőre, ha azonban valaki képes időt adni a bandának, az albumnak, a mondanivalónak, akkor az év egyik legnagyszerűbb dolgában osztozhat azokkal, akik mostanra már csak „Hands-rajongó”-nak hívják magukat. (Jene Balázs)
Nagyon ritkán találkozunk olyan lemezzel, amely már a megjelenés évében (sőt, a tavalyi EP-nek köszönhetően már a kijövetel pillanatában) alapvetéssé válik, márpedig minden túlzás nélkül állítható, hogy a One ilyen. A djent közösség rengeteget köszönhet az angol srácoknak, ugyanis hatásukat azóta az egész matekos progresszív mezőnyön érezni olyan nagyágyúktól kezdve, mint az Uneven Structure, egészen a kisebb, Machinist féle szárnypróbálgatásokig. Nem is véletlen, hogy a szóban forgó debütről itt a NuSkullon is immáron harmadjára jelenik meg írás főoldali cikkben, de a kiemelt figyelmet és ezen előkelő helyezést nem csak önmagában az irányadásnak köszönhetik, merthogy a hangzás kizárólag a kiváló dalokon keresztül tudott utat törni és eljutni a hallgatósághoz. Egyszerre mechanikus, groove-os, kimért és érzelmes világukat 11 hibátlan szerzemény formájában ismerhetjük meg, és ezt valószínűleg még jobban becsülni fogjuk a jövőben, mert Dan Tompkins azóta sajnos már nem tagja a zenekarnak, de ez mit sem változtat azon, hogy a jövőben kismilliószor hivatkozunk majd rájuk, és hogy az év egyik legjobb albuma. (Deményfalvi Péter)
Az idei évben nagyon erős volt a dallamos hardcore mezőny, és a nevezők száma sem volt kicsi, így mindenképp a Defeatert dicséri, hogy nem csak magukhoz mérten fejlődtek a dalírást illetően, hanem még egy It Prevails, Hundredth, The Carrier, Life In Your Way, stb. összetételű mezőnyt is le tudtak előzni, ami már csak azért is nagy szó, mert jelenleg ez szinte a teljes dallamos hardcore élvonal. Az Empty Days & Sleepless Nights azonban idén verhetetlen volt veterán témájú szenvedélyével, bús pillanataival, gyönyörű gitártémáival (White Knuckles, Warm Blood Rush) és azzal a folyamatos szívfacsarással, amit végül négy akusztikus dallal tompított, ám ezzel korántsem csökkentve a potenciális hidegrázások számát. Jelenleg úgy tűnik, hogy semmi sem állíthatja meg a Bridge Nine kegyeltjeit abban, hogy egy egész generációnyi fiatalt ők vezessék be a hardcore alapú zenékbe – más kérdés, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy magába a hardcore-ba is, hiszen az, amit a Defeater művel, leginkább az utóbbi hét-nyolc év dallamos és modern hardcore lemezeinek egy hatásos, picit talán scremo hatású összegzése, kvázi leegyszerűsítése, lefordítása a Tumblr-generáció nyelvezetére. Más kérdés, hogy ettől még Derek valóban a jelenlegi színtér egyik legjobb frontembere, az ED&SN dalai pedig a zenekart körülvevő jelenség támadhatósága ellenére is magukért beszélnek, arról nem is szólva, hogy az akusztikus dalok, különösen az I Don’t Mind egy olyan oldalát és erényét mutatták meg a fiúknak, ami nem csak tőlük volt váratlan és nagyon pozitív, de ami az egész mezőnyben páratlan. (Jávorkúti)
Idén néhányszor ellőttem cikkeimben a progresszív szót, és ez nem véletlen. Nagyon erős mezőnyt kapott metalból ez az év, mint hagyományosabb, mint pedig újabb felfogású zenekarok közül. Azonban úgy fest egy album mindenképp kiemelkedett a mezőnyből, és ez nem más, mint a The Discovery. Úgy látszik, egy olyan zenekarra van idén igény, aki nem fél elrugaszkodni a korlátaitól (mondjuk szerencsére nem teljesen esztelenül), és töri tovább a stílus eddig megfejtetlen részeit. A Born Of Osiris idei teljesítménye az utóbbi évek egyik legüdítőbb albuma volt a sok próbálkozás közül, amiket eddig hallottunk, illetve ők is zenészi karrierjük maximumát örökítették meg ebben a közel egy órában. Ez a teljesítmény pedig még olyan emberek figyelmét is képes volt megragadni, akik nem kifejezetten ennek a zenei világnak a rajongói. Ezek után nem is kérdéses, hogy végezhetett ez a dalcsokor a szerkesztőségi ezüstérmes helyén. Nagyon magasra tették mind saját maguknak, mind pályatársaiknak a képzeletbeli lécet. Apró öröm 2011-ben. (Szabó Nándor)
A By A Thread első helyezése az utóbbi évek egyik legpozitívabb élménye számomra, hiszen amikor megírtam a kritikát (nyilván Mixtape-be, hiszen a főoldaltól féltettem az érdeklődés esetleges hiánya miatt), abszolút nem számítottam arra, hogy akár a közönség, akár a stáb rá fog majd harapni a Revelation büszkeségeire. Azonban úgy tűnik, hogy az extrém magas pontszám és az áradozó jelzők sokakat az anyag meghallgatására sarkalltak, és előbb az olvasói oldalról érkeztek pozitív vélemények, majd az év végi szavazásnál a kollégáknál is a self-titled album gyűjtögette a legjobban a pontokat. Az emo és poszt-hardcore keverését már 1999-ben kitaláló (persze pionírnak azért nem mondható) kanadai zenekar sajnos az évek során az ismeretlenség homályába veszett, ahogy ez a két műfaj is kezd eltűnni az éves palettákról, de az ilyen erejű lemezek mindenképp azt mutatják, hogy mindig érkezhet meglepetés. Tizenkét évet kellett várni a folytatásra, amivel még a Glassjaw se tudna versenyezni (bezzeg az Amebix!), de megérte, hiszen az olyan slágerek, mint a Line Ups, a Bloodshed, vagy a Tomorrow’s Gone egész évben belakták az arra vevő emberek füleit, az pedig külön öröm, hogy az „év lemeze” díjat egy olyan album vitte el, amely felé a 2010-es év végi „mit várunk jövőre?” gondolatmenetek nem nagyon tekeregtek, és he nem is egy új név, de egy meglepetéslemez csapott le a trófeára. Én abszolút megérdemeltnek érzem a banda győzelmét, és ugyan Between Earth and Sky koncert hiányában még nem tudom megszorongatni Sean Lande kezét, de virtuálisan ő, a Franco testvérek és Steven Fairweather kapják a „lenyomtatok mindenkit” szavakat. Egy történet persze nem történet csavar nélkül, amit jelen esetben az tesz ki, hogy a By A Thread album csak erős túlzással nevezhető 2011-esnek, ennek ellenére természetesen teljes jogú résztvevője volt a lemezek versenyének. Hogy mégis miért írtam a fenti sorokat? Azért, mert a dalok közül négy egy 2004-es (w/ Still Life Projector), egy pedig egy 2002-es spliten (w/ Waterdown) már megjelent, avagy az a fura, és egyben kissé utalásértékű helyzet állt elő, hogy egy olyan album adott mattot 2011-nek, aminek majdnem a fele már legalább hét évvel ezelőtt meg lett írva. Valljuk be, így nyerni azért igen elegáns. Like a boss. (Jávorkúti)
A nagyvadak rangsorának végeztével pedig vessünk egy pillantást arra, hogy kik teljesítettek a legjobban a hazai mezőnyben, illetve melyek lettek a legjobb EP-ek idén, hiszen ezekből is remek volt a kínálat a 2011-es évben. Ahogy a nagylemezeknél, úgy a „külön említést érdemlő” lemezek sora itt is nagyon kövér, de aki folyamatosan követte az oldalt januártól, az pontosan tudja, hogy melyek azok a kiadványok, amelyek itt ugyan nem szerepelnek, de szerintünk megérdemlik az alapos meghallgatást.
3. Thy Catalque – Rengeteg: a mai napig nehezen találnom a szavakat, amikor a Rengetegről esik szó. Megmondom őszintén, nem is tudom, tetszett-e már ennyire hazai kiadvány. Az album legnagyobb előnye, hogy sajátos atmoszférával bír, amely nem köthető egyetlen másik zenekar világához sem. Természetesen ki lehet hallani, mik a fő behatások, mégis bármilyen műfajhoz nyúljon is Kátai Tamás, mindig érzéssel teszi. Zord black és slugge hatású metalriffek keverednek darkwaves és ambientes lebegésekkel, folkos témákkal, sőt néhol elektromos zenei kísérletekkel. Az egész mégsem válik kaotikussá, nagyon is szép ívet ír le a lemez. A szövegvilág szintén nagyon el lett találva, ami azért is nagy szó, mert különösen nehéz kliséktől mentes, valóban tartalmas magyar nyelvű szövegeket írni úgy, hogy közben a végeredmény ne legyen művészkedős. Aki tehát csalódott az egykor valóban izgalmas és előremutató régi kedvencek új korongjaiban, annak talán épp a Thy Catafalque jelenti a gyógyírt 2011-ben. (Falvay Gergely)
2. The Southern Oracle – Hellwakening: több tényező együttállásán múlt, hogy az idei évre visszatekintve bátran kijelenthessük: a Hellwakening a hazai modern metal szinonimája lett. Persze az alapok adottak voltak, hiszen a Slaughter at the Engagement Party 2010-es bemutatkozó EP-je kellő reményt sugallt ahhoz, hogy bátran reménykedjünk a majdani kiteljesedésben, ám a tagcserén átesett zenekar nem a kötelezőt hozta, hanem új szabályrendszert állított fel. A műfaji panelek teljes elhagyása mellett szabad átjárás jött létre napjaink legizgalmasabb és legaktuálisabb hangzásai között: legyen szó metalcore-ról, deathcore-ról, death metalról, fanfáros black metalról, melodikus hardcore-ról, a kilencvenes évek metalos hardcore-járól, vagy tömény és hátborzongató zajongásról, minden átmenet következetes és markáns egységbe rendezi a The Southern Oracle bemutatkozó nagylemezét, amely egyfelől hibátlan, másfelől joggal kapcsolódik be a nemzetközi véráramba. A Let It Burn jóvoltából pedig már a világ minden pontján megismerhetik a srácokat, akik a Sátánka analógiáját követve mélyen délről érkeztek, hogy megostromolják az Interpunk lemezeladási listáit és a minőségi arculatra vevő közönség hallójáratait. (Bali Dávid)
1. Téveszme – Megosztom Veled, Mielőtt Feleslegesnek Tartanám: azt már az album első hallgatásakor lehetett érezni, hogy a srácok felülmúlták önmagukat, abban azonban legalább a harmadik körig nem voltam teljesen biztos, hogy az egész idei magyar mezőny is mögéjük kényszerült, az pedig év végéig kétségek tárgya volt, hogy vajon ezt mások is így gondolják-e. Végül ha fölényesnek nem is mondható, de azért biztos győzelmet aratott a korong, ami a magyar nyelvű szövegek és a meglehetősen erős mezőny figyelembevétele nélkül is igen szép dicséret. Kissé elkapkodottnak tűnhetett anno a megjelenés után olyan gyorsan olyan magas pontszámot adni a lemeznek, de büszkén jelenthetem, hogy az album dalainak hatása azóta sem gyengült sokat, és a Vesszőfutás, az Önbecsülésed Megmaradásának Vésztartaléka, vagy az abszolút csúcspontnak mondható Zsákutca nyers szenvedélye és kiváló szövegei az utóbbi elég sok év magyar hardcore punkját a háttérbe szorítják, hiszen az érzelmi és szövegi síkon megnyert csatákat a hangszeres front sem hagyja veszni. Az egész vége pedig az, hogy az album szövegeivel lesz tele az ember feje, és a dalok egyes pillanatai még az olyan rarus pulzusú nyárspolgárok kezét is ökölbe tudják szorítani, mint amilyen jelen sorok írója. (Jávorkúti)
3. Trophy Scars – Never Born, Never Dead: hiába volt a nagy meleg nyár, nálam az akkor megjelent Trophy Scars EP futott a legtöbbet a napos évszakban. A maga kis könnyesen mosolygós hangulatával, zseniális szövegeivel teljesen megnyert magának a kislemez. Fél évre rá, sokadik hallgatásra is ugyanúgy fekszik, és állítom, hogy ugyanolyan időtálló anyag lesz ez is, mint a korábbi megmozdulásaik. Náluk ellentétbe ütközik az az általános felfogás, mi szerint rossz dolog felnőni: bár végig remek teljesítményt nyújtottak, amit az utóbbi három évben a Never Born, Never Dead–del bezárólag műveltek, azelőtt bizony le a kalappal. A lemez esélyt se ad, hogy feltegyük magunknak a kérdést, jó-e ez a könnyedebb lebegős hangulat, egyszerűen egyből magába szippant. Megérdemelnék, hogy valaki rendesen felkarolja őket, bár igazából már beletörődtek a sorsukba, hogy csak hobbizenészek maradnak, de addig fogják írni a lemezeiket, amíg hallgatjuk őket. És ameddig ennyire érzelmekre ható a zene, ennyire gondolatainkból kirobbanthatatlanok a szövegek, addig hallgatni is fogjuk. Jövőre nagylemez, várjuk türelmetlenül, addig is itt a dobogó harmadik foka. Megérdemlik. (Lossos Gábor)
2. Glassjaw – Coloring Book: a Glassjaw az a zenekar, ami bármit megtehet büntetlenül. Ha nem kommunikálnak a rajongókkal, túlélik. Ha háttal állva adnak koncertet, túlélik. Ha kiadnak egy olyan lemezt, amire senki se számít, azt is túlélik. Ennek pedig egy nagy titka van, mégpedig az, hogy iszonyatosan öntörvényűek, és elképesztően jó zenészek, ennél több pedig talán nem is kell a zenekarral kissé mazochista viszonyban lévő rajongótábor számára. Azt is megúszták volna a fiúk, ha újra kiadják a Sons of Abraham lemezt bakeliten a Lehmann Bros. becsődölése után egy héttel, és a Coloring Book abszolút újító, eddigi munkásságukban csak részben gyökerező hangzásával is szépen megbarátkozott mindenki, pedig elég pofátlan húzás volt többéves lemeztelenség (év szava?) után kiadni néhány régi-új dalt, amelyek a banda megszokott keretein belül voltak hibátlanok, majd rögtön utána előállni hat olyan dallal, amelyek teljesen már vonalon mozognak sok billentyűvel, trip-hoppal, miegymással. Mondom, mindezt úgy, hogy 2002 óta nem volt nagylemez, de legalább 2007 óta olyan pletykák keringenek, mintha bármikor betoppanhatna egy link egy tucat dallal Worship & Tribute 2 néven. Ha egy Berettával hadonászó ember lép a kocsmádba, és felemelt hangon kér egy sört, akkor nem töltesz neki két deci muskotályt, feltéve, hogy nem hívnak Daryl Palumbonak, vagy épp Justin Becknek, mert ha épp ez a neved, akkor valahol tuti találsz egy üveg olyan bort, amitől az illető elfelejti, hogy nem azt kért. Nos, pontosan ez történt a Coloring Bookkal, a Glassjaw-val, és a rajongókkal, és azt hiszem, hogy ez az a különleges tulajdonsága ennek a zenekarnak, amely miatt jövőre egy egészen különleges témájú cikket szentelünk majd nekik. (Jávorkúti)
1. Between the Buried and Me – The Parallax: Hypersleep Dialogues: csak egy dolog nehezebb annál, mint feljutni a 2000-es évek metalzenekarainak legfelső ligájába, az pedig az, hogy egy zenekar ott is tudjon maradni. Csalódást nagyon könnyű okozni (ld. The Ocean, Dream Theater), tartósan ugyanazon a színvonalon alkotni pedig az egyik legnehezebb, és ez az az erény, ami miatt a Between the Buried and Me nyugodtan nevezhető a jelenkor legfontosabb progresszív metalzenekarának (a Mastodon mellett). Bár az idei évtől a rajongók egy nagylemezt reméltek, ám a Parallax EP volt olyan tartalmas és sokszínű, hogy szembenézzen a feltornyosult elvárásokkal, és félórás menetideje (mely progmetalhoz méltón pusztán három dalra oszlik el) mennyiségileg is kielégítő tudott lenni. Úgy tűnik, hogy hangzásuk nem fárad el, az ötletek évről évre újratermelődnek, és az élő teljesítmény is olyan színvonalú, hogy a bandát a 2000-es évek egyik legnagyobb beváltott ígéreteként emlegethessük továbbra is. Persze minden zenekarnál ott van az esély, hogy a következő kiadványával majd csalódást fog okozni, de a Between the Buried and Me ilyen szempontból szinte maximálisan elnyerte a bizalmunkat. (Jávorkúti)
