2011. december 31.
Mivel a Top 20 lemezei csupán a "pontösszeadás, sorbarendezés, érmefeldobás" folyamata révén álltak össze, így mindenképp teret akartunk biztosítani annak is, hogy minden szerkesztőnk önállóan is kifejthesse a véleményét, hiszen a sok egyetértés és közös meglátás mellett a különbségek is az oldal mozgatórugói közé tartoznak, elvégre az ízlésbeli különbségek miatt tudtunk idén is számos különböző műfajról beszámolni. Sok eltérést fogok majd látni a toplisták közt, és nem is lesz a legrövidebb a több, mint egy tucat véleményt elolvasni, de semmiképp sem akartuk azt, hogy mindössze 20 lemezre hívjuk fel az év végén a figyelmet, hiszen ennél jóval több kiemelekdő kiadvány jelent meg idén.
01. Trapped Under Ice: Big Kiss Goodnight
02. Astronautalis: This Is Our Science
03. The Roots: undun
04. All Pigs Must Die: God Is War
05. Sainthood Reps: Monoculture
06. The Weeknd: House Of Balloons
07. Maylene and the Sons Of Disaster: IV
08. Defeater: Empty Days & Sleepless Nights
09. Outerspace: My Brother’s Keeper
10. Chuck Ragan: Covering Ground
Talán az idei volt az első év, amikor igazán küzdöttem az évzáró lista összeállításával. A bevett módszerem alapján áprilisban mindig elkezdem összeírni a számomra kiemelkedő lemezeket, és ezek formálódása, újbóli értékelése rajzolja ki a végső listát az albumok egymáshoz való viszonya szerint. Idén nem így történt, mert egyszerűen az év első felében alig találtam igazán figyelemre méltó lemezt, vagy ha mégis volt egy-egy olyan kiadvány, amit szerettem volna kiemelt helyre tenni, azt többnyire a Bandcamp-ajánlókban éltem ki, nehogy az a vád érjen (ismételten), hogy csak az underground mélyén keresem a boldogságomat. Nem is tartottam volna őket jogosultnak egy ilyen listához, mivel nem teljes hosszúságú nagylemezekről volt szó, hanem EP-kről, kislemezekről és demókról, de azért a nagylemezek húszas listája is össze tudott állni, még ha nem is feltétlenül azért van rajta minden lemez, mert valóban megérdemelné a helyét. Így a Trapped Under Ice első helye is annak tudható be, hogy ez a lemez pörgött a legtöbbet idén az új megjelenések közül: jó, hogy vannak olyan zenekarok, akik a populáris regiszterből tudnak utat mutatni a tapasztalatlan füleknek, így innen már tényleg csak egyetlen jobb kanyarra van a NYHC még mindig forrongó undergroundja. A hip-hop szekcióban (The Roots, Astronautalis, The Weeknd és Outerspace) minden előadó saját hangulata miatt került a listára. A tizenegyedik Roots-nagylemeznek nagyon jól áll a kísérleti hangvétel, az Astronautalis immáron (sajnos) végképp elsőszámú hipster-projektté lépett elő, a ’Weeknd szerintem Tyler, The Creator mellett az év másik legnagyobb felfedezése lett – mint amilyet anno Burial robbantott a még Skrillex nélküli dubstepben –, az Outerspace duója pedig az Army Of The Pharaohs felől értelmezte újra saját magát, ami jót is tett az anyagnak. A többi lemez pedig mind egy-egy szubzsánerre összpontosít, ugyanis a brutális és extrém mezőny abszolút győztese az All Pigs Must Die lett, a Brand New-vonalat a Sainthood Reps képviseli, az egyetlen hisztis lemez, amit idén tolerálni tudtam, a Defeateré volt, a ‘Maylene megírta az év hard rock-lemezét, Chuck Ragan pedig épp oly őszinte, mint eddig. Jövőre pedig csak két dolgot várok: egyrészt hogy a végképp átrendeződött metalcore-vonal ismét felfedezze magának a kilencvenes éveket (ha ők nem teszik, hát mi fogjuk egy-egy cikkben), másrészt hogy az idén megszilárdult, friss hazai színtér olyan elánnal bontakozhasson ki, hogy az tényleg meghatározhassa az évet.
01. Téveszme – Megosztom Veled, Mielőtt Feleslegesnek Tartanám
02. Chuck Ragan – Covering Ground
03. Defeater – Empty Days & Sleepless Nights
04. Pianos Become The Teeth – The Lack Long After
05. Sainthood Reps – Monoculture
06. Fireworks – Gospel
07. Life In Your Way – Kingdoms
08. Maylane And The Sons of Disaster – IV
09. Counterparts – The Current Will Carry Us
10. Balance & Composure – Separation
Az én megítélésem szerint 2011 a következetesség éve volt, hiszen kár lenne eltitkolni az emberek elől azt a tényt, hogy az elmúlt évek zenei hullámai igyekeznek úgy deformálódni, illetve kiigazítani a hiányosságaikat, ahogyan azokat a vezérlemezek szinte hagyományoknak mondható elvei diktálták. Ennek következtében tapasztalhattunk a djent hullám (Tesseract, Aliases, Ever Fortright stb.) felemelkedését, s lassacskán történő telítődését, amelyet talán 2012-től várhatunk, s én személy szerint mindenképpen ott akarok lenni a műfaj további állomásainál. Sőt, a fenti gondolatmenetet továbbfogalmazva fontos megjegyezni azt a tényt is, hogy a szemünk láttára játszódik le egy hipszter hc/punk/screamo mozgalom térnyerése is, amelyet igaz már harsányan jegyzett tavaly is az urban dictionary, de a No Sleep és a Topshelf úgy tűnik nem tétlenkedett idén afelől, hogy a csúcsra járassa, amelynek nem is lehetne más a végzete. Így vezérszónokként lépet fel a Balance & Composure, de nem mehetünk el a Pianos Become The Teeth post-rock/screamo gyöngyszemétől sem, amely zenekar esetében a KSH adatok igencsak burjánzó egy főre jutó hipszter adatot mutatnak a koncertek részletes vizsgálata közben. A Silverstein is rátalált a helyes útra, az emocore hardcore punk panelekkel való feltöltése a modern emocore jövője. Egy Nuskull szlenget követve „2011 a pop-punk éve”, de úgy igazából csak a Fireworks tudott számomra olyat alkotni, amely az évezred eleji anyagokon nevelkedett szívemet meg tudta hatni. A nagy visszatérés (blink-182) csúfos kudarcba fulladt, s a szerkesztőség talán legpunkorientáltabb tagjaként ki kell fejeznem a csalódásomat a pop-punk/hc tengely hanyatlása tekintetében is, amelyet már számtalan cikkben megjósoltam. Olybá tűnik, hogy év végére búcsút mondhattunk a nagyok (A Day To Remember, Four Year Strong, Set Your Goals) ligájának is, hiszen az első tavaly, utóbbi kettő pedig idén szolgáltatott akkora csalódást, hogy még az easycore címke kitalálói is egy zenegeek értelmező kéziszótárral csapkodták a fejüket, ameddig rá nem jönnek, hogy az ő baromságuk sem tarthat örökké. A hardcore anyagok tekintetében fontos megemlítenem, hogy az elmúlt évtized közepétől formálódó dallamos hardcore mennyire tudott dominánsan, s a legjobb műfajként fellépni 2011-ben. A Defeater egyértelműen megölt mindent a műfajban, a Life In Your Way visszatérése parádésra sikeredett, a Counterparts pedig ismét bemutatta, hogy érdemes rájuk számítani. Idén a metalcore tovább süllyedt önmaga bugyrában, talán csak az Oh, Sleeper volt képes maradandót felmutatni számomra. A meglepetéseket tekintve, nálam az abszolút győztes a Sainthood Reps, akik tovább gazdagították a Daisy-éra nem túl széles, de annál remekebb családját. Az év legnagyobb csalódása a Thursday utolsó nagylemeze, s egyben a csapat Thrice melleti feloszlása, legalább az utóbbi jó lemezzel búcsúzott. Ennek a két zenekarnak az elvesztése számomra a legnagyobb fájdalom az évben, ezt követi a Polar Bear Club botlása, majd még egy búcsú: R.I.P. Alexisonfire. Az év EP-je a Daytraderé, akiknek a nagylemezét úgy várom, mint a Messiást, az év tételét (Kill My Compass) is tőlük származtatom, amelyet majdnem beelőzött a Téveszmétől a Zsákutca, de csak majdnem. Apropó Téveszme, a Megosztom Veled, Mielőtt Feleslegesnek Tartanám című korongjuk maga mögé utasította az elmúlt évek punk skatulya alá került zenekarainak munkáját magyar vonatkozásban, s mint a Nuskull punkfelelőse ezzel nekik ajánlottam az év lemeze díjat, s nagyon szép jövőt jósolok és kívánok nekik. A királyi címről csak épphogy maradt le Chuck Ragan, aki ismét bebizonyította, hogy az egyik legmegbízhatóbb zseni, aki valójában a country relativitás elméletét is ismeri, de azt majd csak a következő lemezén meséli el, de addig is a forró vízi zene legyen veletek!
01. Born of Osiris – The Discovery
02. Ghost – Opus Eponymous
03. Amebix – Sonic Mass
04. Hands – Give Me Rest
05. Evan Brewer – Alone
06. Deafheaven – Roads to Judah
07. Protest the Hero – Scurrilous
08. By a Thread – By a Thread
09. Chuck Ragan – Covering Ground
10. Aliases – Safer Than Reality
Nem hinném, hogy egyedül maradnék azzal a szomorú felismeréssel, hogy az új lemezek és még inkább az új zenekarok évre-évre egyre kevésbé kötnek le és ez az évvégi listaállítás kapcsán szokott a leginkább kiütközni. Született pár említésre méltó lemez idén is, de mégis kevés az olyan, amelyik képes sokáig a lejátszómban maradni vagy arra késztetni, hogy később újra elővegyem és meghallgassam. Az idei első helyezettnek azonban ez nem egyszer és nem kétszer sikerült, amivel egyértelműen megnyerték nálam az év albuma címet. Komplex, kitalált, hangulatos, jól felépített, bámulatos zenei kvalitásról árulkodó anyag, amely meglepő hossza ellenére mindvégig képes lekötni és egyszerűen csak hallgatatja magát. A Born of Osiris óriási fejlődésen ment keresztül az első két albumához képest és bámulatos az, amit az új lemezükkel felépítettek. Az év egyik legfontosabb zenekara, nagyon kíváncsi leszek a folytatásra. A hivatalosan tavaly megjelent, de idén újrakiadott svéd Ghost ’Sabbath/’Öyster fénykorát idéző retrospektív doom-opusza ledöntött a lábamról, hasonlóan az Amebix visszatérő lemezéhez, amivel kapcsolatban csak Bali Dávid tökéletes diagnózisát tudnám idézni a szerkesztői évértékelésből. Idén azonban nem is a lemezek voltak számomra a leginkább meghatározóak, hanem az a feldolgozhatatlan mennyiségű koncertélmény, aminek szem és fültanúja lehettem. Íme az idei lista: 1. System of a Down @ Nova Rock. 2. Mastodon @ Hegyalja fesztivál. 3. After the Burial @ Dürer Kert. Pozitív zárógondolat gyanánt pedig szeretném megköszönni mindenegyes NuSkull olvasónak az évet és a figyelmüket, jövőre igyekszünk még több hírrel és minőségi cikkel elárasztani benneteket! Boldog újesztendőt!
01. Tesseract – One
02. Devin Townsend Project – Deconstruction
03. By A Thread – By A Thread
04. The Haunted – Unseen
05. Uneven Structure – Februus
06. Machine Head – Unto The Locust
07. The Wonder Years – Suburbia, I’ve Given You All And Now I’m Nothing
08. Devin Townsend Project – Ghost
09. Yellowcard – When You’re Through Thinking, Say Yes
10. Obscura – Omnivium
Nem is tudom mikor volt utoljára ennyire gyenge évem zeneileg, mert ugyan volt hallgatnivaló bőven, de az idei termésnek csak töredékéből akartam huzamosabb ideig repetázni. Persze a fenti listát „tiszta lelkiismerettel” állítottam össze, tehát ez a tíz album tényleg kiváló teljesítményeket fed le, és nem csak relatíve, de egy top 20-szal már gondban lettem volna. Ennek ugyebár egyik oka a régi nagy kedvencek szüntelen és egyre kínosabb bukdácsolása (pl.: Chimaira), éppen ezért eszméletlenül örülök, hogy ténylegesen megtaláltam az új „modern metal”-omat a djent vonalon. A Tesseract egyenesen a szívembe talált, az Uneven Structure pedig az év meglepetése műfajon belül, míg az Ever Forthright egyedül a fiatalsága és az ezzel járó kiismeretlenség miatt nem kapott helyet a legjobb tízben. Pop punk témában úgy tudok nyilatkozni, hogy annak is nagyon örülök, ami van, mivel az ezredforduló környékének atmoszférája soha nem fog már visszatérni, azért a Yellowcard ügyesen idézte meg saját fénykorát, ami sajnos nem sikerült sem a New Found Glorynak, sem a blink-182-nak. A The Story So Far felpezsdítő örömzenéje azért kellemes volt, ahogy a Half Hearted Hero EP-je is a legjobbak között van és a The Wonder Years Suburbiája valószínűleg csak nekem tetszik jobban, mint az Upsides. Ha már ezredforduló, akkor mindenképp ki kell emelnem a By A Thread lemezét, mivel nálam az év meglepetése volt, de hát eleve több évvel ezelőtt íródott daloknál nehezen lehetne hatásosabban időutazni. Azt sem gondoltam volna, hogy fogok még hallani jó deathcore lemezt, de az All Shall Perish rám cáfolt, míg a death metaltól kicsit eltávolodtam, hiába jelent meg több remek lemez is idén (Neuraxis, Origin, stb.), azért az Obscura utolsó helyen befutott. Hazai fronton úgy érzem végre tényleg van valami mozgolódás, és ezt főként a fiatal harcosokra értem, viszont jól teljesítettek az „idősebbek” is.
Ha csak ennyi és ilyen koncerten fogok részt venni a jövőben, mint idén, akkor már boldog leszek, mivel elég messze lakom a fővárostól. A God Is An Astronaut életem egyik legemlékezetesebb, legjobb élő produkcióját mutatta be, viszont az egyik leglibabőrösebb pillanatomat BoySetsFire koncerten szereztem, és a Hegyalja Fesztivál is remek fellépőkkel ajándékozott meg (Mastodon, Raunchy, Heaven Shall Burn, és még sorolhatnám). Jövőre kevesebb biztonsági lemezt, még kevesebb visszalépést, valamint több maradandó zenét szeretnék hallani, és persze meglepetésekből sohasem elég.
01. Thy Catafalque – Rengeteg
02. Ghost Brigade – Until Fear No Longer Defines Us
03. PJ Harvey – Let England Shake
04. Mastodon – The Hunter
05. Foo Fighters – Wasting Light
06. Obscura – Omnivium
07. Protest the Hero – Scurrilous
08. Adele – 21
09. Subscribe – Bookmarks
10. Graveyard – Hisingen Blues
Számomra az idei év valamivel kevesebb nagy meglepetést tartogatott, mint az ezt megelőző, de azért szép számmal voltak jelentkezők az összegző listára. Úgy gondolom, továbbra is színes mind a hazai, mind a nemzetközi felhozatal, de valahogy kevés az igazán átütő produktum, főleg ha összehasonlítom a mostani helyzetet az egy évtizeddel ezelőttivel, amikor is szinte zavarba ejtően sok mestermű látott napvilágot. Ma kicsit a „csomagoljuk újra/adjuk ki újra” szemlélet uralkodik a rock és metal zenék világában, de ettől függetlenül lehet találni igazi gyöngyszemeket. Legnagyobb meglepetésemre az év lemezét számomra az egyszemélyesre fogyatkozott, magyar – bár jelenleg Skóciában székelő – formáció, a Thy Catafalque készítette el. Eddigi teljesítményük alapján nagyon sokat vártam a Mastodon és a Protest the Hero lemezektől is, és nem kellett csalódnom. Azért hozzátenném, hogy az előzőleg magasra tett lécet megugrani nem sikerült egyiküknek sem. A top 10-ből ugyan kiszorultak, de attól még Townsend mester lemezei újból semmihez sem hasonlítható élményt nyújtnak, a Deconstruction pedig az év egyik legkomolyabb beszólásával büszkélkedhet („While we all have lots of bands who influence still…we all rip off Meshuggah!”). A borongós, súlyos slugde-ot játszó Ghost Brigade szintén nagyot dobbantott nálam, így ők kerülhettek a második helyre. Death metal fronton az Obscura mindent vitt, de azért jó néhány izgalmas extrém korong itt lehetne még (Septic Flesh, Born of Osiris, Autopsy, Origin, Fallujah). A legjobb tízbe ugyan nem tettem be egy tradicionális metal korongot sem, mivel ebben a műfajban nincs túl sok új a nap alatt, mégis ki kell emelnem a Powerwolf nevű horror power brigádot, akik rendkívül szórakoztatóak, valamint az egyik kedvenc veterán csapatom, az Iced Earth fantasztikus teljesítményét. Csajos bandák közül a Within Temptation és a Nightwish is nagyon élvezetes dolgokat csinált, pedig nem fűztem hozzájuk nagy reményeket. Pozitív csalódás! Metal zenéken túlról is számos kedvencet avattam: az alternatív rock zene egyik legkülönösebb női előadója, PJ Harvey egy csodálatos, koncepciózus lemezzel állt elő, csak ajánlani tudom mindenkinek. Aki pedig az elmélkedés helyett bulizni vágyik, az sem a retro hard rocker Graveyarddal, sem a „vissza a garázsba” típusú új Foo Fighters albummal nem tévedhet. Bár a csapból is Adele folyik jelenleg, mégsem tartom őt cikinek, úgy gondolom, tényleg rendkívül tehetséges pop előadóval gazdagodott a zenei paletta általa. Számomra a Rolling in the Deep egyenesen az év egyik legnagyobb nótája. Azért nem volna szép, ha emellett egy metal dalt sem emelnék ki, így a C’est la vie (Protest the Hero) és a Black Tongue (Mastodon) kerüljön még a dobogóra. Hazai bandák közül még a Subscribe-ot emelném ki mindenképp, a Bookmarks számomra közel tökéletes. Akik még a „régi nagyok” közül nagyon tetszettek: Anthrax, Machine Head, Opeth, Primordial. Akik meg nem: Amon Amarth, Amorphis, Arch Enemy, Children of Bodom, Dream Theater, In Flames. Koncertekre szánalmasan ritkán jutok el, így erről csak annyit mondanék, hogy látatlanban – illetve élménybeszámolók alapján – a Hegyalja idén ismét állat lehetett.
01. Cave In – White Silence
02. Aliases – Safer Than Reality
03. Heights – Dead Ends
04. Anaal Natrakh – Passion
05. Beastie Boys – Hot Sauce Committe Part Two
06. The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble – From The Stairwell
07. KEN Mode – Venerable
08. Meek Is Murder – Algorithms
09. The Black Dahlia Murder – Ritual
10. Omega Massif – Karpatia
2011, ím szólok hozzád! Fos év voltál a szám ízének, mert (szégyenemre) ugyan minden közép-zenesznob vonalból vágtál szakaszt a fülembe, egyik sem töltötte ki maradéktalanul a hallójáratokat. Sem széltükben, sem hosszukban. Ami mégis közel állt hozzá, azért más ostorral ütne, nem megkérdőjelezhetetlenül jogtalanul: a Cave In lemezt nem biztos, hogy rajtam kívül bárki is csípi, pedig nálam a valaha született legjobb lemezük. Azért, hogy ne érje ház a szó elejét (igen, azt hiszem így helyes), megköszönöm, hogy tényleg minden szir-szar irányból érkezett (valamire legalábbis) érdemes lemez, az Anaal Natrakh igazán remek aláfestés kolbásztöltéshez (a saját húsomból), röpke másfél év után végül tőled kapom meg a rég beígért Beastie Boyst, és néhány remekjó zenekar nem kifejezetten korszakalkotó lemeze (TKDE, TBDM) mellé beszúrtál egy-egy érdekes (számomra legalábbis) újdonságot is (Heights, KEN Mode, Meek Is Murder). Cserébe rendesen megtöltötted a kakiputtonyt: az új Darkest Hourral kapcsolatban az a legnagyobb csalódás, hogy nem is tudtam egy isteneset csalódni benne (a paradoxon vajon mi?!), Foo Year Strong, FreshFabrik, LULU, Frank Carter kiszáll a Gallowsból, Wade MacNeill beszáll a Gallowsba, feloszlik az épp újra érdekessé váló Alexisonfire, csak, hogy véletlenszerűen kapkodjak elő ezt-azt. Ráadásul kicsit kiábrándítónak érzem részedről (jó, a zűrzavaros menetrendemnek köszönhetően nem kevésbé a saját magam részéről is), hogy az öt igen kiemelkedően fontos buli (Enduser + Bong-Ra a hajón, TMFDC + TKDE ugyancsak a hajón, februári DH a Dürerben, Mastodon Hegyalján, Woven Hand a Fekete Zajon) közt csak kettő igazán rökkös szerepel, ráadásul nem is az első helyeken, pedig az egyik ritkán játszott, alapvető és legfontosasbb kedvencem is elhangzott (How The Beautiful Decay). Persze lehet, hogy én is öregszem. Amiért újra te vagy a felelős. 2012, halld hát szavam! Adj mindent, amire nem számítok és amivel szemben nincsenek elvárásaim, bort, búzát, békességet, bőrcipőjű feleséget, daj daj dimbindaj, dimdindambin daj daj!
01. Das Racist – Relax
02. James Blake – James Blake
03. Battles – Gloss Drop
04. Mastodon – The Hunter
05. Thundercat – The Golden Age of Apocalypse
06. Shabazz Palaces – Black Up
07. SBTRKT – SBTRKT
08. Fucked Up – David Comes to Life
09. Blu – NoYork!
10. And So I Watch You From Afar – Gangs
Ha évértékelésre kerül a sor, mindig ijedtség és kétely fog el, de még véletlenül sem az adott esztendő termése miatt (kitartóan azt vallom, hogy nincs – nem volt, nem is lesz – rossz év ilyen tekintetben, érdemes mindig alaposan kutatni, és biztosan megtalálja mindenki régi/új kedvenceit), sokkal inkább saját inkompetenciám okán: ha ugyanis összesíteni, listázni kell, rendszerint nagy gondot okoz egybegereblyézni azon lemezeket, amelyek tényleg a legjobbak, legfontosabbak voltak egy éves perióduson belül, és akkor a sorrendbe tételről még nem is beszéltem. Mindezt tetézi, hogy egyre növekszik belső kényszerem a régebbi kiadványok (akár évtizedekkel ezelőtti klasszikusok, akár csak pár éves kimaradások) pótlására, így sokkalta nagyobb halmazból kell kimazsolázni az aktuális kedvenceket. Mindezek után nem meglepő, hogy műfajokról külön nem is beszélek; nem szeretnék, mert csak újabb határokat vonnék, még széttöredezettebbé tenném ezt az így is csak nagyon nehézkesen összeálló rendszert, amely úgy-ahogy lehetővé teszi az évértékelést. Másfelől – ahogy arra tanúbizonyságul a fenti tízes lista szolgál – 2011 számomra korántsem a rockzenéről szólt. A végül helyet érdemlő NuSkull-közeli lemezek éppenséggel azon kevesek közül kerültek a listámra, amelyek valamilyen szempontból tényleg különlegesek, egyediek voltak. A Battles dobogós helyezése nem lehet véletlen, hiszen az örömzenélés újrafelfedezése, és ebből egy kiemelkedő sikerszéria befutása meglehetősen nagy teljesítmény. A Fucked Up „modern rockoperája” pedig erős koncepciója és monumentalitása miatt bizonyult figyelemre érdemesnek, no meg azért, mert e kiadvánnyal láthattuk kiteljesedni a csapatot. De ha hozzávesszük a Mastodon meg az And So I Watch You From Afar megjelenéseit is, akkor azt mondhatom: ezek mindegyike az előrelépés, a fejlődni vágyás vagy pusztán a kísérletezés erőteljesen megmutatkozó szándéka miatt sorolható a legjobbak közé. De tovább megyek: ezen ok miatt lett aranyérmes a Das Racist (akik meglátásom szerint teljes mértékben megújították a hiphopról kialakított képet, bár ezzel sokkal több „ellenséget” szereztek, mint rajongót), ezüstérmes a sokat – de jogosan – dicsért James Blake, és ezért maradt csak kevéssel el a dobogótól a Suicidal Tendecies-ből kiugrott Stephen „Thundercat” Bruner crossover-remekműve, a Shabazz Palaces meg Blu kísérleti hiphopja, és nem utolsó sorban SBTRKT önelnevezésű korongja, amely egyenesen a slágerlistákig vitte a brit elektronikus zene legmélyéről. Talán túlságosan is szerteágazó ez így, de számomra pont ez a sokszínűség tette érdekessé az évet, arról nem is beszélve, hogy legalább még egyszer ennyi kiváló lemezt említhettem volna meg, ha lenne elegendő hely. De idén legyen ennyi elég, jövőre meg hasonlóan jókat!
