2024. július 7.
Gondoljon az ember bármit is a Rage Against the Machine zenéjéről és a tagjai által fennhangon képviselt politikai nézetekről, azt semmiképp nem lehet elvitatni, hogy Tom Morello a kortárs rockgitározás egyik legnagyobb ikonja és innovátora. Az olasz és kenyai felmenőkkel bíró zenész már a ‘90-es évek legeleje óta
egy olyan egyedi hangzásvilágot tud magáénak, amiben a messziről felismerhető, szögletes, pattogós riffjeinél már csak a formabontó, szanaszét effektezett, néha kifejezetten agyament szólói jellegzetesebbek.
A stílusteremtő rap metal-banda első feloszlása (2000) után a gitáros számos más formációban alkotott tovább (Audioslave, Street Sweeper Social Club, Prophets of Rage), meg közben kiadott egy rakás szólólemezt is, stabilan bent tartva saját nevét a köztudatban, miközben időről időre, ideig-óráig az “anyazenekarával” is újra összeállt (ez persze leginkább a Rage’ frontemberével, Zack de la Rochával való összeállást jelenti, hiszen a ritmusszekció, vagyis Tim Commerford basszer és Brad Wilk dobos jóformán el sem mozdult Morello mellől az évek alatt, a ‘slave-et és a Prophetst is együtt csinálták). Az idei év elején aztán az RATM megint megszűnt létezni, a gitárzseni pedig nem sokkal a 60. születésnapja után szólóban vágott bele egy, a teljes életművéből merítő nyári európai turnéba, amibe végre a pályafutása első magyar koncertje is belefért.
Az eredetileg a Budapest Parkba meghirdetett koncertet a célegyenesben végül “lefokozták” a sokkal kisebb Akváriumba, és még ott sem lett meg a telt ház – ez mindenképp meglepő fordulat, legalábbis ha azt nézzük, hogy a Rage Against the Machine mekkora generációs alapbanda, akkor rendesen méltatlannak érződik, hogy egy ilyen kaliberű arcra alig ezer ember legyen kíváncsi. Pláne úgy, hogy Tom az utóbbi pár évben rengeteget kollabol is egy csomó kurrens, trendi névvel (Maneskin, Bring Me the Horizon, Babymetal stb.), de ezek szerint mégsem sikerült beszivárognia a fiatalabb korosztály köztudatába, vagy ha mégis, akkor sem annyira, hogy bevonzza őket egy koncertre. Itt legalábbis nemhogy tinédzsereket, de még huszonéves arcokat se nagyon lehetett látni, mintha mindenki minimum egyidős lett volna a ‘92-es RATM-debütlemezzel.
És hogy maga a buli milyen volt?
Morello és kísérőbandája bő másfél órát töltött a színpadon, ezalatt a főszereplő az összes arcát megmutatta a gitárhős rocksztártól a munkáskocsma sarkában az asztalra felugorva szónokoló agitátoron át a Bob Dylanből inspirálódó, a nyakába szájharmonikát akasztó, szentimentális énekes-dalszerzőig, és épp ez az öntörvényű, de pont ezért önazonos hozzáállás tette igazán szerethetővé ezt a koncertet. Hiszen egyfelől
rendkívül könnyű meló lett volna az egész műsoridőt csupa RATM– és Audioslave-klasszikusokkal feltölteni, és azokkal letarolni a közönséget, ugyanakkor ez könnyen magával hozhatott volna némi megúszós hakniszagot is, amiből az öreg Tom köszönte szépen, nem kért.
Ehelyett inkább játszott egy csomót a különféle szólólemezeiről (beleértve a folkos The Nightwatchman-albumokat és a rokkolós Atlas Underground trilógiát is), meg elsütött jó néhány, a fentebb említett trendi nevekkel közös dalt (pl. Gossip, Let’s Get This Party Started – ezeket amúgy a ritmusgitáros, Carl Restivo énekelte), illetve egyéb, a régi idők nagyjaitól átvett feldolgozásokat is (MC5, Bruce Springsteen, John Lennon). A legszebb pedig, hogy mindezzel – meg némi kapcsolódó sztorizgatással, viccelődéssel – nemcsak saját magát, de a közönségét is sikerült tök jól elszórakoztatnia, hiába volt a többségnek érezhetően ismeretlen a játszott számok jókora része.
Persze azért előkerült egy sor kihagyhatatlan RATM-dühbomba és az Audioslave pár kulcsdala is, de ezek közül szinte semelyik nem ment végig, hanem csak a legnagyobb, leghúzósabb riffek lettek besűrítve pár hosszabb medley-be, gondosan kerülve azokat a részeket, ahol már bármilyen vokálnak is jönnie kellett volna. Bőszen bólogatni így is bőven lehetett rájuk, sőt nem meglepő módon pont ezek a blokkok hozták az este legnagyobb beindulásait, tényleg elemi erő lakozik ezekben a témákban még így 20-30 év után is.
A tombolós etapok mellé jutott egy nagy drámai pillanat is, a Like a Stone, ami szintén rövidítve ugyan, de azért rendesen lement a néhai Chris Cornell előtti tisztelgésül, szintén Restivo énekével, akit viszont itt messze túlharsogott a közösségi kórus, és mi tagadás, elég megindító volt ezt így átélni, meg részt venni benne. Oké, igen, bevallom férfiasan, konkrétan meg is könnyeztem. Ezután pedig jött az egész este abszolút csúcsa, a The Ghost of Tom Joad, annak is a Springsteen és Morello által közösen kidolgozott verziója, ami a tábortüzes hangulatú kezdésből felívelve a gitáros életművének talán legpompásabb, sokkörös szólóremekébe torkollik, és hát ezt is rendesen hidegrázós volt élőben hallani.
Még valamikor a koncert félideje körül, az egyik, meglepően kocsmapunkos hangulatú The Nightwatchman-dalban (The Road I Must Travel) esett meg, hogy Morello kijátszotta a manapság túlságosan is népszerű leguggoltatós kártyát is, mire a mellettem álló cimborám emígy hördült fel, mielőtt végül közel ezer sorstársához hasonlóan csak-csak beadta a derekát:
Ne már, én rohadtul nem ezért jöttem ide, hanem hogy azt ordibáljam, hogy “Fuck you, I won’t do what you tell me!”
Még szép, hogy utóbbi sem maradhatott el, és hiába lett a Killing in the Name 32 év alatt az elviselhetetlenségig túljátszva a rockdiszkókban, most a koncert célegyenesében az eredeti szerzője kezéből hallva még ez a szám is simán új életre kelt és új erőre kapott. És itt még színpadi frontemberre se volt szükség, úgyis mindenki betéve tudja a dalszöveg minden szavát, szóval simán a közönségre lehetett bízni az összes rappelést és mádörfákörözést. Naná, hogy működött. Egyedül azt nem értettem, hogy a dobos kollégának hogy sikerült az ominózus kolompos rész után azt az ősalap beszállást így elrontania, sőt ezt láthatólag maga Tom sem értette, de hagyjuk is, bárkinek lehet rossz napja, és amúgy meg tényleg ez volt az egyetlen dolog, amit 90 perc alatt hibaként fel lehet róni az egész produkcióban.
Tom Morello első magyar koncertje semmilyen szempontból nem a papírformát hozta, se nézőszámban, se zeneileg, de mindez csak előnyére vált: egy sokkal emberibb léptékű, közvetlenebb, változatosabb és úgy egyáltalán realebb bulit kaptunk. Egyrészt kiderült, hogy emberünk nemcsak zseniális gitáros, de frontembernek sem utolsó, másrészt meg bizonyságot nyert, hogy
simán érdemes lehet a közönség elvárásaira is épp olyan magasról tenni, mint a gitározás íratlan szabályaira, ha legbelül érzed, hogy márpedig te ki tudsz ebből hozni valami sokkal érdekesebbet is.
Morello érezte – és ki is hozta.
Fotók: Pucher Adrienn
