A rozsdás ketrecből a magasabb igazságig: Chris Cornell és én

Tracklist:

chris-cornell

2017. május 18. a rockvilágban túlzás nélkül kizárólag arról szólt, hogy Chris Cornell, a grunge-korszak egyik legnagyobb ikonja és hangja előző éjjel, 52 évesen, teljesen váratlanul elhunyt. Napközben nyilván szenteltünk is neki egy hírt, de az egész napos Cornell-maraton végére úgy éreztem, kicsit bővebben is meg kell emlékeznem a Seattle-i énekes-gitárosról, hiszen három évtizedes, szinte egyenletesen kiváló életművének minden szakaszában van pár olyan alkotás, ami különösen a szívemhez nőtt az évek alatt. Ezekből fogok most szemezgetni néhány darabot – és nem, nem feltétlenül a legkézenfekvőbbeket.

Soundgarden – Rusty Cage (1991)

Nem valószínű, hogy túl sok ember lenne a világon, akihez Cornell összes projektje közül épp a leginkább meghatározó, a Soundgarden áll a legkevésbé közel, de az élet úgy hozta, hogy én pont ilyen vagyok. Már csak azért is, mert mivel tizenéves korom már a kétezres évekkel vágott egybe, így mire elkezdtem a zene iránt érdeklődni, a Soundgarden rég lezárult sztori volt. Ezért aztán – gyanítom, sok kortársamhoz hasonlóan – a bandával és Chrisszel való első találkozásom a Grand Theft Auto: San Andreasnak köszönhető. 2005 környékén igen nagy lelkesedéssel cirkáltam Los Santos és San Fierro utcáin a lopott Buffalómmal a Rusty Cage dallamaira, ami ugye az 1992-ben játszódó játék grunge/alternatív rock rádióállomásának, a Radio X-nek az egyik rendszeresen visszatérő dala volt. Persze mellékelt dallista híján akkor még igazából fogalmam sem volt, hogy a számnak ki az előadója, de amikor jó pár évvel később belemerültem a grunge-történelembe, a dal már régi jó ismerősként köszönt vissza, és sokat segített abban, hogy végül csak megbarátkozzak a Soundgardennel.

Audioslave – Audioslave (2002)

Addigra viszont már egy ideje eljutott hozzám az Audioslave első lemeze, ami igen hamar örök szerelmemmé nőtte ki magát. Persze nem sokkal később a második és a harmadik is, de mégis a mai napig a self-titled debütanyag maradt a kedvencem Cornell és a Rage Against the Machine zenészeinek közös projektjétől. Igazából nu és modern metalon nevelkedett kölyökként eleinte magam sem értettem, hogy találhatott be ennyire egy egyszerű, nyers, nagybetűs Rocklemez, de nagyon nem is agyaltam rajta. A dalok egyszerűen nem adtak helyet az agyalásnak, ez egy ösztönös, végtelenül emberi és épp ezért időtlen lemez. A Show Me How to Live, a Cochise és a Gasoline örök élethimnuszok, a Shadow on the Sun vége súlyosabb bármilyen doom metalnál, a Hypnotize maga a megzenésített szarkazmus, az I Am the Highway minden idők egyik legszebb dala, a Like a Stone keserédes atmoszféráját és nem evilági Morello-szólóját pedig már tényleg nem is lehet méltó jelzőkkel illetni. Alapmű.

Chris Cornell – Unplugged in Sweden (2006)

Audioslave-rajongásom következő lépéseként találtam rá Chris egyik koncertfelvételére, amit nem sokkal a harmadik ‘slave-lemez megjelenése után, de már szólóban, egyszálgitárral játszott Stockholmban. Ha lehet, itt még kevesebb a cicoma, mint a zenekaros lemezeken: csak az az egészen elképesztően gazdag, telt, vibráló hangzású gitár, na meg A hang, ami ebben a szűk egy órában számomra élete teljesítményét hozza. Chris a saját (Audioslave-, Soundgarden- és Temple of the Dog-) dalokon kívül egy sor feldolgozást is elsüt, Michael Jackson Billie Jeanjétől Bob Marley Redemption Songján át a Led Zeppelin Thank You-jáig, és tényleg mindegyikben hallani, hogy szívét-lelkét átönti a sajátunkba. Mérhetetlenül sokat hallgattam ezt az anyagot merengősebb napjaimon egymagamban járva a város utcáit, később pedig azt is meg kellett állapítanom, hogy ez itt életem másnapos lemeze…

Temple of the Dog – Temple of the Dog (1991)

Mikor aztán végül beleástam magam a grunge történelmébe, a műfaj nagy négyesének lemezei után az élcsapatok különböző konstellációi által összehozott side-projektek is hamar terítékre kerültek, így jutottam el a Temple of the Dogig. Ebben a formációban ugye az akkor még ismeretlen Pearl Jam brigádja állt össze Cornellel és a Soundgarden-dobos Matt Cameronnal, hogy együtt emlékezzenek meg nem sokkal korábban elhunyt barátjukról, Andy Woodról. A 24 éves srác Cornell lakótársa és a későbbi PJ-tagokkal felálló Mother Love Bone zenekar énekese volt, épp a csapat komoly sikernek kinéző debütlemezének megjelenése küszöbén vitte el egy túladagolás 1990 márciusában. A Temple of the Dog név is az ő egyik dalszövegéből származik, barátai ebbe a lemezbe öntötték bele gyászukat, fájdalmukat és keserűségüket, az eredmény pedig egy olyan anyag lett, ami számomra bármelyik korabeli Jam- és ‘garden-anyagnál lebilincselőbb élményt nyújt. A formáció tavaly, a megjelenés 25. jubileuma alkalmából óriási sikerrel meg is turnéztatta a lemezt – mérhetetlenül szomorú, hogy az elővétele most egy egészen más apropóból lett újra aktuális.

Chris Cornell – Higher Truth (2015)

Végül pedig itt van Chris Cornell utolsó stúdiólemeze, a Higher Truth, ami az énekes legjobb saját maga által írt anyaga lett. Egy egész sor finom hangszerelésű, akusztikus és zongorás jellegű dal, amikben hősünk megint olyanokat énekelt, hogy azóta is rendszeresen elő-előveszem az albumot. A Shockmagazinon megjelent remek kritikában Draveczki-Ury Ádám úgy írta le a lemezt, hogy “nemcsak este-éjszaka, hanem akár egy napos őszi kora reggelen is jól tud esni a kávé mellé,” ennél jobban pedig magam sem tudnám megfogni az itteni hangulatot. A legkevésbé sem szerettem volna, még csak nem is gondoltam rá, hogy ezután és éppen így meg is szakadjon ez a kivételes életmű, de ha már így alakult, a Higher Truth végül abszolút méltó korona lett rá. Köszönünk mindent, Chris!