2023. június 16.
Amikor a Gojira a tavaly nyári turnéján 5 év távollét után útba ejtette Budapestet, hogy bemutassa a legutóbbi Fortitude lemezét, alighanem senki se gondolta volna, hogy még a következő album turnéja előtt viszontláthatjuk majd őket, azt meg pláne nem, hogy konkrétan egy éven belül. De az élet (vagy a sors, a lapjárás, a biznisz, a Concerto Music, vagy akármi) úgy hozta, hogy a francia metalosok idén is benéztek egy jó nyárindító bulira. Nem egyszer láttunk már olyat, mikor egy ilyen gyors visszatérés sajnálatosan érdektelenségbe fulladt, netán emiatt el is maradt, most azonban ilyesmiről szó sem volt. Sőt ha esetleg kevesebben is voltunk, mint tavaly (többektől is hallottam, hogy a közel másfélszeres jegyár kedvüket szegte), hát az este hangulata mindezt a legkevésbé sem szenvedte meg.
A bandák sorát nyitó Urne még bele se kezdett a programjába, de máris belopta magát a szívembe a beálláson játszott Death riffekkel, a műsorukra meg igazából csak fél szemmel tudtam figyelni, de az alapján úgy tűnt, hogy az angol trió elég szépen helytáll a színpadon. Belekapnak mindenféle alműfajokba, előhúznak doomos, sludge-os meg metalcore-os témákat is, és közben rendesen bele is élik magukat abba, amit előadnak. Persze így se állítanám, hogy a nappali világosságban különösebben látványos lett volna a szettjük, de a lelkesedésük simán eladta a fél órájukat, közben egész jól is szóltak, meg a közönség is egész hangosan reagált rájuk.
Utánuk a szintén brit Conjurer pörgette tovább az estét, a szintén félórás koncertjüket pedig röviden úgy tudnám jellemezni:
nagyon mocsok, nagyon súly, nagyon düh, nagyon metal.
Ha magyarok lennének, alighanem sokan azt mondanák a zenéjükre, hogy mekkora pofátlan Lazarvs-koppintás, pedig valószínűleg tök máshonnan jutottak el majdnem ugyanahhoz a zsigeri, mélyre hangolt, hol lassan döngölős, derékból bólogatós, hol meg kíméletlenül aprítós zenei világhoz. Azt mondjuk le se tagadhatnák, hogy ugyanolyan sok inspirációt húznak például a korai Mastodon-lemezekről (nem véletlen, hogy van is egy Blood and Thunder coverjük, bár most nem játszották), emellett kicsit az LLNN mániákus dühöngését is felidézték bennem, viszont két gyalu között néha simán lemennek éteri poszt-rockos témákba is – csak hogy utána még nagyobbat üssön a következő málházás.
A két, igen barátságtalan kiállású gitáros párhuzamosan viszi a hörgő-morgó vokálokat, közben pedig a hozzájuk képest cingár Conor Marshall basszer (lásd még: Sylosis) simán lopja a show-t, eszeveszett módon pörög, tolja a szélmalom-headbanget, tényleg egy állat a fazon, az utolsó szám végén még a közönségbe is lemászott a néppel együtt őrjöngeni. Tényleg nagyon ritka, hogy egy ilyen kaliberű bulin ennyire megvigyen az előzenekar, és egyből rohadtul bántam is, hogy tavaly a Dürerben nem láttam a Conjurert. Legközelebb kihagyhatatlan!
Habár a Gojira első két hazai koncertjén 2013-ban nem voltam ott, az azóta adott koncertjeik alapján egy fix mintázatot látok kirajzolódni, miszerint:
mindig óriási, aztán legközelebb mindig még óriásibb, és ezen valamiért mindig meglepődök.
Most például magától értetődőnek tűnt, hogy gyakorlatilag centire ugyanazt kapjuk majd, mint tavaly nyáron, ami bizonyos szempontból be is jött, másfelől meg lazán rá is überelt arra a már akkor is gigászi alakításra a mostani.
Ami nyilván nem változott, de mégis muszáj mindig kimondani: a Gojira egy kibaszott úthenger. Megindul, elsodor, maga alá temet és kilapít. De amellett, hogy az egész borzasztóan kimért, rideg és fagyos, közben mégis tele van lélekkel, szenvedéllyel, sőt igazi ösztönmetal. Ehhez illően pedig Joe Duplantier frontember az igazi ösztönlény, aki minden egyes bömbölésbe és gitárpengetésbe beleadja mindenét, mintha csak ez lenne az utolsó napja a színpadon. Ezzel mondjuk egészen furcsa kontrasztban áll az, hogy amikor a dalok között megszólal, olyankor egészen visszafogott, decens hangnemet vesz fel, bár nyilván ilyenkor is dől belőle a karizma. És persze még nagyobb ösztönlény az öccse, Mario a dobok mögött, aki minden mozdulatával vonzza a figyelmet, és itt nemcsak a jellegzetes, őserőtől szétfeszülő, mégis fifikás játékáról van szó, hanem a folyamatos integetésről, hadonászásról is, amivel gyakorlatilag szavak nélkül is egyfajta második frontemberi szerepet tölt be. Két ekkora karakter mellett szinte még az örökmozgó Jean-Paul Labadie basszer is eltörpül (pedig bármelyik másik zenekarban legalább akkora húzóerő lenne, mint Conor a Conjurerben), Christian Andreu gitárosról meg leginkább tényleg annyit lehet elmondani, hogy ott van, és stabilan, de feltűnésmentesen játssza, amit kell.
Az a pár dolog pedig, ami változott tavaly óta, az mind kifejezetten előnyére vált a bulinak. Egyrészt variáltak egy kicsit a setlisten: ebben a körben kevesebb volt a Fortitude (Hold On, New Found kuka) és több a The Way of All Flesh (Oroborus, The Art of Dying, Vacuity) – ez már csak azért is üvdös, mivel utóbbi album idén tölti a 15-öt, bár így konkrétan nem lett felemlegetve az évforduló. Emellett pedig befigyelt a tavaly ősszel kiadott szingli, az Our Time Is Now is, ami hiába a banda eddigi talán legegyszerűbb dala, mégis a felemelő, lelkesítő hangvétele miatt simán a koncert egyik csúcspontja lett. Lám, lehet ezt a mainstream felé orientálódást úgy is csinálni, hogy annak ne legyen lakossági bóvli szaga.
Ennél is jobban sült el a vizuális körítés fejlesztése: a tavalyi rengeteg felesleges szemeteléshez képest jócskán visszavettek a konfettizésből (bár azért nem hagyták el teljesen), cserébe pedig alaposan felturbózták a színpadképet. Ezúttal a dob mellé és mögé is emelvények kerültek, és konkrétan mindent telepakoltak kivetítőkkel és ledfalakkal, ami baromi látványossá tette az egész műsort még úgy is, hogy maga a képanyag ugyanolyan minimalista jellegű maradt, mint eddig. De mondja nekem azt bárki, hogy nem lett így abszolút katartikus pillanat például az, mikor az Art of Dying végén Joe kitárt karokkal bepózolt a közvetlenül a háta mögé vetített madáralak előtt. Hát de, az volt, rendesen libabőr meg minden.
Mióta a Barba Negra átköltözött Csepelre, láttam már itt elképesztően jó és elkeserítően gyenge produkciókat is, magát a helyet is kritizáltam, nem is egyszer, most viszont azt kell mondanom, ennél jobb estém még nem volt a Red Stage-en. A lehetőségeikhez képest az előzenekarok is tök jól teljesítettek, a Gojira meg akkorát alakított, ami minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Hogy legközelebb megint tudnak-e még ennél is óriásibbat, amin aztán megint elképedhetek, majd kiderül – egyelőre most inkább csak örülök annak, hogy megannyi ilyen-olyan okból kisiklott, elbaltázott, félresikerült, csorbát szenvedett koncert között vannak még ilyen tökéletes bulik is.
Fotók: Vida Dani / metal.hu
