TI ÍRTÁTOK: ilyen volt az Impericon Never Say Die! Tour 2014 bécsi állomása

A cikket köszönjük Berta Beátának.

Bécs. November 16. Vasárnap. Szürkeség. Kapunyitás előtt fél órával az Arena külső tere még kongott az ürességtől. Az erősen ipari környezetben fekvő épületegyüttes évtizedek óta otthonul szolgál különféle művészi rendezvényeknek. Az elhagyatottnak tűnő helyen virágzik a kultúra, ehhez valószínű az épületből áradó dekadens borzongás is hozzátartozik. Az összes elővételes jegyet idő előtt eladták. Nem csoda, hiszen a 2008 óta működő NSD turné idén is impozáns nevekkel hirdette magát (Terror, Comeback Kid, Stick To Your Guns, Obey The Brave, More Than A Thousand, No Bragging Rights, Capsize). A nagy visszatérőkön kívül eddig nem, vagy csak ritkán látott bandák is tiszteletüket tették az öreg kontinensen.

Még mindig fél öt. A kapunál jegyre gyűjtő hobón kívül csak néhány fiatal lézengett, kereste a jegyváltó pultot. Remegő kezünkben a jegyre-pecsétre elcserélni kívánt pénzünket szorongattuk. Izgatott várakozás. Egyre duzzadó tömeg. (Néhol egy-egy magyarul beszélő alak). Pontban öt órakor kinyílt a katlan vasajtaja utat nyitva a várakozó közönségnek. „The ceremony is about to begin!”. Az egész este szigorú menetrend szerint zajlott, semmi csúszás, semmi hiba vagy kellemetlenség nem szakította félbe a tökéletesen működő szórakoztató gépezetet. A turné felénél tartott ugyan is. Az egész Európát átszelő 28 állomás közül, már 14 sikeres és feledhetetlen bulival a hátuk mögött érkeztek a zenekarok és a stáb Bécsbe.

Az estét a kaliforniai Capsize nyitotta. A banda hangszerei segítségével olyan mély érzelmeket képes megszólaltatni, amelyet az énekes, Daniel Wand szinte őserőtől remegő hangja és egyszerű alakja tökéletesen kiegészít. Két kislemezzel a hátuk mögött a zenekar idén ősszel jelentette meg bemutató albumát (Jay Maas – Defeater gondozása alatt) The Angst In My Veins néven [amelyről hamarosan kritikát közlünk egy összeállítás keretében – a szerk.]. A dallamos hardcore egyik legnagyobb reménységét így nem kísérte akkora ismertség, de annál nagyobb várakozás.  E sorok írója az első sorból élvezhette ezt a dühös, intenzív majd hirtelen andalító zene manír mentes tökéletességét. Az új anyag dalait a zenekar egyik legjobban összerakott kislemezes dala az I’ll Take the Blame követte. A kissé még feloldatlan tömegbe belevetette magát a frontember, így a koncert egy közös énekléssel (üvöltéssel) záródott.

A szintén kaliforniai székhelyű, No Bragging Rights alakulata folytatta az estét. A szintén melodikus hardcore-t játszó banda már nem számít új névnek a szakmában. Négy nagylemezzel a hátuk mögött már elég ismertek, hűséges rajongókkal. Az idei The Concrete Flower nevű album mégis a banda eddigi legjobb alkotása. Főként erről a korongról hallhattunk tételeket, persze elmaradhatatlan volt a Cycles című dal. Az egész esemény, koncertsorozat céljaként tűzte ki a lelki betegségek, a depresszió és az öngyilkosság elleni küzdelmet. A NBR frontembere, Mike Perez kétszer is megszakította a koncertet, hogy (kissé prédikátor hangnemben, de teljes őszinteséggel) felhívja a figyelmet arra, hogy a depresszió betegség és társadalmunk egyik legnagyobb problémája, hogy nem figyelünk a másikra. E szavak után elhangzott az este legszebb dala, az Outdated. Az énekes nem csak szónoki képességekben jeleskedett, a mély hangokat, hörgéseket tökéletesen váltotta tiszta énekké, közben többször is „kölcsön” adta a mikrofonját a közönségnek. Közvetlenségük további bizonyítéka: az egyik rajongó a stagre lépve egy teljes verse-t énekelhetett el, miközben a banda és Mike csak kísérte őt.

Aki még ez után sem oldódott fel azt biztosan megénekeltette a portugálul More Than A Thousand. A zenekar 2001-óta folyamatosan jelentet meg lemezeket, koncertezik a világ minden táján. A magyar közönségnek is jól ismert együttesről van szó, akik szép emlékeket őriznek Budapestről (kicsit törve, de helyesen emlegették a Dürer kert nevet). Ebben az évben elkényeztetnek minket a bandák új korongokkal, így e banda is kiadta a sorban ötödik nagylemezét Vol. V: Lost at Home néven. A begyakorolt nagy slágerek mellett túlnyomó részt az új dalokat játszották, melyek nem maradnak el elődeiktől. A frontember pár kilóval többel, de a megszokott lazasággal lépett a közönség elé. A dallamos részeket az egész zenekar együtt énekelte – természetesen a tömeggel együtt. A fülbemászó dallamokat könnyen befogadta a publikum így elindult nem csak az öröméneklés de (végre) a mozgás is. Láthattuk az első stage divingot, egyre melegebb lett a színpad előtt is. A móka végére minden jelenlévőt a MTAT család részévé fogadott a banda.

Az első két-három koncertet végigbulizók egy része ekkor a lépcsőzetes pihenőn fújta ki magát vagy többen ekkor éledeztek, hiszen a NSD turnék egyik nagyágyúja, a kanadai Obey The Brave lépett a színpadra. Maga a név is sok metalcore rajongót hoz a koncertekre, a színpadok közelébe. A kezdő dal az új albumról való Raise Your Voice volt. Az album (Salvation) szintén idén ősszel jelent meg. A banda szerette volna bemutatni legjobban sikerült új dalait természetesen a régi kedvencek között. A dalok között nem volt különbség, a színpad és előtere szinte felrobbant. Ahogy a zenekar fellépett az emelvényre beindult az őrület. Folyamatos mozgás, ugrálások színesítették az amúgy is látványos és hangokban, zenében is nívós koncertet. A galériáról letekintve az egész Aréna egy mozgó masszává változott, izzadt testek tömege lett.

A rendezvény nem főzenekara (talán ilyen titulus nem is illetett egyik fellépőt sem), mégis leginkább közönségkedvenc bandája a harmadik kaliforniai egység, maga a Stick To Your Guns volt. Több szerencsés már idén nyáron is átélhette a banda által kínált örömöket, de akiknek nem volt részük benne, azok most pótolhatták. Az érdeklődés és a szeretet nyilvánvaló volt, így aki tehette minél hamarabb megpróbálta előreverekedni magát. A zenekarnak egyetlen hangot sem kellett megszólaltatnia ahhoz, hogy a tömeg megőrüljön pusztán a jelenlétüktől. Természetesen nem hagytak minket zeneélmény nélkül. Kicsit eltúlzott hangolás után végre felharsant az Empty Heads és Jesse Barnett frontember is feltalált a színpadra. Az első dal csak kedvcsináló, felvezetés volt az Amber előtt. Totális extázisban vonaglott a tömeg, mindenki tinédzser kora kedvenc számára. A hangszerek a káoszban is tökéletesen szóltak, a bandatagokon lévő meleg pulcsik és sapkák pedig nagyon hamar a sarokba kerültek. A zenekar újra emlékeztetett mindenkit hogy nem vagyunk egyedül, beszéljünk, ha nyomja a lelkünket valami, próbáljuk akár a zenén keresztül kifejezni érzéseinket. „Our life-one life, one chance!” A jövő februárban érkező új lemezükről meghallgathattuk a dallamos Nobody című számot majd követte több sláger például a Bringing You Down vagy az elmaradhatatlan We Still Believe. Tíz dalt hallhattunk mégis kevésnek tűnt. Az Against Them All című klasszikussal zárult ez az őrült és izzadt fél óra.

Aki azt hinné, a közönség ennyi jótól már megcsömörlött vagy teljesen kifáradt az téved. Sokan éppen az este utolsó két fellépőjére tartogatták az erőiket, sokan a lépcsőkön ülve, fejüket rázva élvezték az „előkészületeket” az ők hőn szeretett Comeback Kidjük előtt. A hardcore „nagy öregjei” már 12éve írják dalaikat és járják a világot össze nem tévesztető zenéjükkel. Legfrissebb anyaguk a márciusban megjelent Die Knowing tökéletesen illeszkedik az eddigiek sorába. A banda kritikusai már az előző albumot sem tartották olyan meghatározónak, mint az első hármat, így az új lemez meghallgatása után is ingatták a fejüket. Talán igazuk van, talán nem az biztos a népszerűségük töretlen. Ugyanolyan hangulatot csináltak, mint évekkel ezelőtt, a lendület is a régi. Várható volt az új dalok felvonultatása, bár sokan csalódottak voltak, hogy nagy kedvenceik végül kiestek a rostán. A koncert záró dala természetesen a Wake the Dead volt. A galérián együtt hörögte a dalt a már fáradt néppel a STYG és a Capsize énekese is. Megbízható, megszokott jó koncertet hozott a Comeback Kid, amely már nem meglepő.

Egy zenekar nem mutatta még be, amivel készült és még csak tíz óra múlt. Időzavarba kerültünk. Öt órája voltunk már a katlanban. A koncertek rövidnek tűntek mégis hosszú és fáradt délután-esti mókázásnak hatott az egész. Sokan valóban kidőltek még a Terror előtt, de a legharcosabbak és a résztvevők többsége végigbulizta az úgyszint kaliforniai már most legendának számító Terror előadását. A banda közel egy időben kezdte munkásságát a CK-del, így több mint tíz éve ontják a jobbnál jobb dalokat és lemezeket. Világszerte rajongók ezrei várják őket. A legnagyobb név majdnem háromnegyed órát szórakoztatta a nagyérdeműt. A Your Enemies Are Mine első hangjaitól a záró Keepers of the Faith-ig a közönség együtt lélegzett a zenével, a hangszerekkel.

Láthattunk jó pár szép megmozdulást, hallgattunk szép hangfoszlányokat is, csúnya vagy látványos eséseket, de végül is az este fő gondolata megvalósult: senki nem érezte magát egyedül, mindenki egy nagy közösség része lehetett, ha csak egy pár órára is. A koncertek után a hirtelen csend hangosabb volt, mint a dalok melyek előtte az erősítőkből szóltak. Táskánkban vagy magunkon cipeltük kedvenceink szignójával ellátott pólóinkat, vigyáztunk a cd-jeinkre és elindultunk hazafelé, de fejünkben tovább pörögtek a dalok. Valakinek még most is pörögnek… Jövőre újra Never Say Die! Tour, akkor reméljük 2011 után újra Budapesten is.

A fotókat ugyancsak Berta Beáta készítette.