Statikus Dopeamin - Megérte kivárni az amerikai nu metal ikonok düreres debütjét

Amikor 25 évvel ezelőtt tiniként szétpörgettem a Sikoly 3 filmhez kiadott válogatás CD-t, nem gondoltam volna, hogy a következő negyed évszázadban legalább a zenekarok felét alkalmam is lesz megnézni élőben. A Spotify előtti időszakban még az ilyen filmzenéken keresztül lehetett új bandákat megismerni, én így találkoztam először a Static-X-szel és a Dope-pal is (olyan alig ismert nevek mellett kaptak helyet, mint pl. a Slipknot, a System of a Down, a Creed, az Incubus vagy a Godsmack) és váltam alkalmi rajongóvá, ami kimerül abban, hogy mindkét zenekarnak van több lemeze, amit a mai napig nagyon szívesen hallgatok és élvezek.

A Static-X a nu metalnak nevezett (vagy csúfolt?) korszak egy érdekes színfoltja, pályatársaik mellett ők viszonylag nagyobb egyediséggel tudták kikaparni maguknak a saját kis szeletüket a szcénából… hogy mekkora sikerrel, az a hallgató szubjektív megítélésén múlik. Nekem sosem hatottak idegennek az elektronikus zenei elemek, a korosztályomból sokan eleve a Scooter 1997-es Fire című trekkjén keresztül találkoztak először torzított gitárral, vagy egyáltalán a “riff” koncepciójával (mivel agyba-főbe tolták a klipet az akkor még létező zenei csatornák), de nem akarok túlságosan elkalandozni. A lényeg az, hogy a rockot/metalt hallgató közönség egy műfaji korlátokat nyitottabban kezelő szegmense magáénak tudta és tudja érezni a Static-X zenéjét, akik a faék egyszerűségű, főleg alap dobtémákra épülő és ezáltal könnyen bólogatható, akár táncolható gitártémáit technós, trance-es témákkal és szintikkel egészítik ki vagy dobják fel, saját műfaji meghatározásuk: “evil disco”.

A mostani felállás (vagy hívjuk projektnek) pikantériája, hogy

a banda alapító énekes/gitárosa, fő dalszerzője, agya, és egyben imidzsük központi eleme, Wayne Static 2014-ben sajnálatos hirtelenséggel és túl fiatalon (48 évesen) elhunyt.

Mivel ez egy koncertkritika és nem erkölcsi recenzió, így a zenekar körüli drámák, pletykák és egyebek mentén nem mennék bele abba, hogy mennyire oké vagy nem oké az, hogy a belső zenekari feszültségek okozta feloszlás után a frontember halálát követően a többi alapító tag újra összerakta a zenekart. A lényeg, hogy a mostani “regenerációs projekt” ötlete 2018-ban indult és azóta két albumot is kiadtak (Project Regeneration, Volume 1 & 2), amin Wayne fel nem használt demo ötletei alapján megírt dalok találhatóak, a korábban rögzített énektémákat vendégénekesekkel kiegészítve - erre valószínűleg azért volt szükség, hogy “tiszteletadás” címszó alatt tovább cirkuláljon a zenekar neve és megalapozza a Static-X néven történő turnézást. A titokzatos Xero karakter mögötti énekesi (és gitárosi) feladatokat Edsel Dope látja el, a Dope frontembere, bár ezt, ha jól tudom, hivatalosan nem erősítette meg a zenekar, de elég egyértelmű.

Egy kedd esti koncert még a legnagyobb sztároknak sem a leghálásabb feladat valószínűleg, de a Dürer Kert nagytermében megrendezett kétbandás felállás időbeosztása szerint a 6 órás kapunyitás, fél 8-as Dope kezdés és kb. 9 órás Static-X indítás teljesen barátinak tűnt elsőre, figyelembe véve a hétköznapi időpontot és azt, hogy a bandák rajongói (hatalmas jóindulattal) 30 év felettiek. A sold out bulinak így mindenki nagy lelkesedéssel indult neki, csillogó tekintettel várta a közönség az estét, hiszen semelyik banda nem játszott még korábban Magyarországon.

A Dope úriemberes, 5 perces késéssel el is kezdte a szettjét egy bő félházas nézőseregnek. Feszes fél órás bemelegítést toltak, amiben a legnagyobbnak mondható slágereik kaptak helyet. A lemezeik hallgatása során ugyan nem tűnt fel, de a koncert közben a dalstruktúrák és a dobbal együtt mozgó puritán gitártémák alapján többször a Rammstein jutott eszembe (szintis elemek nélkül), ehhez a hasonlathoz az ismétlődő és akár minimalistának mondható szövegek és ének is hozzátett. Amolyan karaoke jelleggel is lehetett tekinteni a bulira, a dalokban elhangzó, nyomatékos “motherfucker” és egyéb szövegeket a kivetítőre is kirakták, nehogy bárkit meglepetés érjen, hogy éppen mikor kell azt bekiabálni.

A setlist.fm-et végignézve a bevett turnéműsoron nem változtattak, a koncert előrehaladtával a közönség is kezdte egyre jobban beleélni magát a dologba, a terem is kezdett felmelegedni. Természetesen elhangzott a Die Motherfucker Die és a többi híresebbnek mondható Dope-dal, bár szinte másodpercre pontosan ugyanolyan formában és dalkötésekkel, mint ahogy azt egy 10 évvel korábbi lemezükön hallottam az élő bónusztrekkeken. A koncertet a ‘80-as évek egyslágeres Dead or Alive zenekarának You Spin Me Round feldolgozásával zárták, ami vicces befejezés volt, de a No Regrets lemezükön szereplő Billy Idol - Rebel Yell átiratot én sokkal jobban szeretem, bár ezek szerint az a kevésbé ismert.

A koncert az indítás után egyre jobban szólt, a második-harmadik dal körül megjött a gitár is rendesen, így a keverő előtti pozimból teljesen élvezhető hangzással tudtuk nézni a bulit, bár beszéltem másokkal, akik panaszkodtak rá a hátsó sorokból. A gitáros Acey Slade, a basszer Dan Fox és Chris Warner dobos feszesen, profin kirázták kisujjból a koncertet, a helyüket maximálisan érezve és tudva, hogy a figyelem egyértelműen a frontemberre, Edsel Dope-ra szegeződik majd végig.

Edsel számomra rég látott lazasággal látta el a feladatát, miközben az énektémákat simán lehozta és nem fogta vissza magát sikolyok tekintetében sem, ahhoz képest, hogy még előtte állt egy Static-buli.

Kurva jó orgánuma van és megkapóan szimpatikus figura, aki számok között erőlködés nélkül teremtett kapcsolatot a közönséggel, bevallván azt is, hogy sokkal szívesebben beszélgetne a nézőkkel “mint emberekkel” ahelyett, hogy eltolja a százszor játszott dalokat.

Lehet, hogy egy ilyen beszólás egyeseknek mítoszromboló, de számomra megnyerőek az ilyen önironikus megjegyzések, hisz mind hús és vér vagyunk és érdemes az elvárásainkat is ehhez képest beállítani (ennek majd később is lesz szerepe). Edsel belátta azt is, hogy öregek már (Ő nemrég múlt 50) és bár korán van, tudja, hogy a közönsége sem éppen pelyhesállú, így nagy hálával konstatálta, hogy ennyien eljöttek megnézni őket, hisz ilyenkor utazni kell, bébiszittert találni stb. Nálam betalálnak az ilyesfajta közvetlen megnyilvánulások, jó fej volt, na. Szegény annak kapcsán is panaszkodott, hogy nem tudnak zözihez jutni, de reménykedjünk, hogy ez a probléma az este végére megoldódott - oldván a közelgő feszültségeket - mert sajnos adódtak.

A Dope lepakolása után elkezdődött a színpad előkészítése a Static-X-re, akik ugye 20.50-kor voltak hivatalosak kezdeni, ezért háromnegyedre már szinte teltház várta az intrót… és várta, és várta, és várta. Nem akarok sok sort szentelni annak, hogy

az eredeti kiírt kezdéshez képest a főzenekar több mint másfél órás késéssel tudott csak kezdeni, de hidd el, kedves olvasó, hogy ez mindenkinek a legnagyobb rémálma, a zenészektől kezdve a szervezőkön keresztül a technikusokig.

A csúszás oka egy zárlat miatti technikai baleset volt, amit mindenki nagyon serényen próbált orvosolni, bár az tény, hogy az ezzel járó idő kommunikációja jobban is alakulhatott volna, de tegyük hozzá, egy ilyen helyzetben mindenki azon van, hogy ezerrel megoldja a problémát, nem a közönség tájékoztatásán gondolkodnak - ettől függetlenül ezt nyilván magára vállalhatja valaki, ami meg is történt (kaptunk egy “még legalább 15 perc”-es előrejelzést az egyik szerencsétlen technikustól, ez után kb. egy órával kezdődött a buli). Sajnos ilyenek előfordulnak, de hogy egy lelkes látogató szavaival éljek, aki az eseménybe posztolt:

Utólag nem a csúszásra vagy a kommunikáció hiányára fogok emlékezni úgyse, hanem arra, hogy végül milyen jó koncertet adtak. Úgyhogy köszi srácok-lányok az estét, fel a fejjel!

Azóta a Dürer és a szervező Livesound is kiadott egy nyilatkozatot, amiből szintén kiemelnék egy sort:

a koncert végén a zenekar és stábja azzal a megjegyzéssel távozott, hogy véleményük szerint a helyi technikai személyzet közreműködésével a „sírból hozták vissza a bulit”

Nagy tisztelet és pacsi a Dürer Kert munkatársainak!

Fél tizenegy körül sötét lett a teremben és végre elindult az intro is, színpadra állt a zenekar, majd felcsendült a Bled for Days. A felállást utolsóként a Xerónak elnevezett frontember (robot?) egészítette ki, aki egy Wayne-t idéző maszkot visel, a jellegzetes hajviseletével együtt, világító piros szemekkel - ami olvasva gagyinak hathat, de élőben szuggesztív, kicsit para és teljesen király. Kellően menőn néz ki a színpadkép, pásztáznak a lézerfények és végig megy a vetítés, néha szövegekkel, néha kliprészletekkel, néha csak a dalhoz illő vizuálokkal. Egymás után jönnek a sújtó dalok: Wisconsin Death Trip, Fix, Sweat of the Bud, látszik, hogy a zenekar bele akar lendülni a buliba a szarakodás után, idáig nincs is kommunikáció a közönséggel és ekkortájt kezd összeállni kifelé a hangkép is, megjönnek jobban a mélyek, kicsit feljebb keverednek a gitárok, kitisztul az ének, megtalálja a helyét a HD-ról bejátszott elektronika és effekthalmaz.

Az első benyomásom az, hogy

le se lehetne tagadni, hogy Edsel van a mikrofon mögött, a sajátos hanglejtése és énekstílusa Wayne énektémáin keresztül is egyértelmű, viszont kurva jól megtalálta Static egyébként nem könnyen utánozható hangjának a frekvenciáit: az ének - picit meglepő módon, de - rohadtul működik.

Ráadásul tartottam tőle, hogy nagy része playbackről fog menni, és kellemes csalódás volt hallani, hogy ugyan be vannak játszva a tipikus sikolyok és kiabálások, de hagyja a produkció, hogy Xero nagy részben a saját hangján tudja érvényesíteni a vokálokat, ami kellő mennyiségű tér és visszhang effekttel karöltve számomra kifogástalan hatást kelt. Volt alkalmam még Wayne-nel látni anno Nova Rockon a bandát és ha emlékeim nem csalnak, a mostani vokál simán hozza azt a szintet, amit akkor hallottam. Ha már itt tartunk, akkor kiemelném, hogy Tony Campos kiegészítő kiabálásai és hörgései is teljesen helyükön vannak, szinte album minőségben kapjuk vissza a jellegzetes screameket.

A hangosítás folyamatosan javul tovább és a Cannibal után, a koncert közepe körül elhelyezett egyetlen újvonalas nótára, a Terminator Oscillatorre szinte hibátlanra állnak össze az arányok - mindezt a keverő előtt élem át, a terem más pontjairól nem tudok nyilatkozni, de remélem, hogy hasonló az élmény. Itt a koncert alatt először, de nem utoljára fújnak füsttel teli buborékokat a közönség fölé, amik kipukkadás után kis szmókfelhőket hagynak maguk után, olyan, mintha a borzasztó ciki habpartikra utalnának ezzel a maguk módján, nem láttam még ilyet korábban, de mint showelem, teljesen működik. Van viszont ami nem annyira: a dalok közben többször kijönnek a színpadra beöltözött figurák és mászkálnak a zenészek között:

a Sweat of the Bud alatt egy magas, Frankenstein-szerű valami, később pedig többször egy Static-X logó fejű kabala mutogat és táncol.

Nem rontják el a koncertet ugyan, de egy picit elvesznek az egyébként is néha (jó értelemben) paródiába hajló produkció komolyságából (vagy komolytalanságából), enyhe bazári hatást keltve. Simán működik ez a buli eggyel egyszerűbben, amikor Tony széles terpeszben leáll pengetni meg ordítani, Koichi pedig futkos egyik oldalról a másikra és gitárját az égbe emelve darálja azt az egy akkordot, ami az adott dalban van. Ken Jay dobosból egyébként sem sokat látni, de tapossa megbízhatóan a kettőnégyet és üti felütésre a lábcint a diszkótémáknál. A show-t egyébként így is a frontember vezeti, az énekes kiállása és jelenléte (és világitó vörös szemei) teljesen odavonzzák a figyelmet. Lemegy a Love Dump, a Get to the Gone, a Fix és a Dirthouse (amiről muszáj küldenem egy videót Dácinak, A Király Halott mezítlábas dobosának, mert Magyarországon nincs senki, aki nála jobban énekli ezt a dalt - régi sunsetes belsős poén, de le kellett írnom), mindegyik üt, a közönség éli a bulit, meg is mozdulunk és a zenekar is feloldódott már.

Néha kitekintünk a háttérben zajló vetítésre, ami a koncert vége felé felcsendülő Cold alatt válik először igazán tartalmassá: ekkor Wayne-t megjelenítő képsorok ismétlődnek, a dal végén pedig feltűnik a “rest in peace” felirat, ami a trekk címét tekintve pöppet morbidnak hat, de az alapító énekes horror-imádatát ismerve, még valószínűleg tetszene is neki. Xero is jobban megnyílik és egyre többet kommunikál a közönséggel (“better late than never, right, fuckers?!”), de látszik, hogy frusztrálja valami technikai para, nem működik hibátlanul a monitor rendszer. Mindenesetre kapunk pár nézősereget bíztató beszólást és természetesen nagyon hálásak, hogy türelemmel megvártuk a koncert kezdetét. A Cold után jön az I’m With Stupid és zárószámként a Push It, a Static-X repertoár alapvetései, a közönség imádja,

jönnek a nagy labdák, meg a füstbuborékok újra, mintha csak egy elvetemült rave party csúcspontján lennénk… mert tulajdonképpen azon is vagyunk.

A setlist nagyon biztonsági volt, szinte az egész Wisconsin Death Trip albumot eljátszották, egy-egy dalnyi kitekintéssel a többi lemezre, de érthető, hisz a ma este játszó, alapító felállás azon a lemezen létezett csak. Nagyon örülök, hogy ezek a nem éppen mai gyerekek ilyen minőségben tudják hozni a szintet és hogy megtalálták a formáját annak, hogy tovább tudják vinni a zenekart; élőben nagy élmény volt abszolút, igazi evil disco party, annak minden súlyos pulzálásával és helyenként megbocsátható esetlenségével. A több mint 25 éve megírt dalok még ütnek, ösztönösen élvezhetőek ezek az elektronikus, indusztriális mentalitással megírt metaldalok és a mai napig meg lehet mozdulni rájuk… ahogy ezt a teltház is mutatja. 

A korábbi félmondatok egyébként a koncert vége felé Tony egy hosszabb megnyilvánulásában kulmináltak, amikor is bemutatta a bandát és Xerót (“...a legfejlettebb AI a világon”), elnézést kért és magára vállalta a csúszást okozó technikai parát, de cserébe biztosított minket arról, hogy koncert után kijönnek a merch pulthoz és aláírnak mindent és fotózkodnak - ezt az igéretüket be is váltják, a három alapító tag kint van és végigcsinálják a barátkozást mindenkivel, aki beáll a sorba. Szimpatikus húzás, ami miatt még inkább a jóra emlékszünk majd vissza.

Fotók: Pucher Adri