2012. július 20.
A fesztivál második etapja számomra őrült rohanással kezdődött, megfejelve fél napig tartó kényszerböjttel és az ebből táplálkozó agresszióval, de mindez nem jelentett akkora problémát, hiszen a csütörtöki nap a Nuskull Pit fellépőit leszámítva egyáltalán nem érdekelt. Ennek ellenére belekukkantottam egy kicsit a rendezvény roppant hangsúlyos, heavy metálos oldalába is. A péntekre pedig a fesztivál legbrutálisabb zenekarai nyomták rá a bélyegüket, az egészet pedig megkoronázta a 2012-es Rockmaraton legjobb koncertje. A fesztivál utolsó napján viszont sajnos nem tudtam jelen lenni, így aztán kimaradtam jó pár olyan buliból, melyek tapasztalatai többeket érdekelhetnek (Another Dawn Comes, Sleepless, Grieved, No Omega, Carnifex). Úgyhogy megkérek minden kedves olvasót, aki ott volt szombaton is, hogy írja meg kommentben, milyennek találta a zárónapot!
Nagy arculcsapásként ért, hogy amikor a kiírt kezdési időponthoz képest pár perc késéssel odaértem a Pithez, ott már javában pörgött a debreceni Hanoi (vagy csak húsz percet játszottak, de ebben nem hiszek). Az összes aznapi zenekarhoz hasonlóan őket is most láttam először élőben (az egész nap egyfajta gyorstalpalóként fogható fel honi hardcore-ból, már csak ezért is érdemes volt összegyűjteni egy helyre ezeket a bandákat). A csapat legjobb dala a Guns Are Too Quick válogatásra a második legtöbb szavazattal felkerült Ennyi maradt, a többi elrobogott mellettem. Viszont a buli verőtörősen energikusnak bizonyult (külön látványosságként valakinek oda kellett rohannia, hogy szám közben adjon ütőalkalmatosságot Erik kezébe), bár kissé pontatlannak is.
Ezek után elszaladtam társadalmi életet élni, persze előtte megkérdeztem a színpadmestert, hogy a továbbiakban a kiírásnak megfelelően folytatódik-e a program, és láss csodát, a Cvlt of Grace már az utolsó dalát játszotta, amikor beestem a sátorba. Pedig az ő koncertjük érdekelt volna elejétől a végéig, olyasféle poszt-rockos/hisztis screamót játszottak, mint a Pianos Become the Teeth, de a Defeater is eszembe jutott szűkre szabott találkozásunk ideje alatt. Azt képtelen voltam eldönteni, hogy nagyon jó, amit látok, vagy nagyon póz, az énekes földön fetrengése és a nevük írásmódja kicsit az utóbbira enged következtetni, de ezek a gondolatok csak utólag fogalmazódtak meg bennem, akkor és ott tetszett, amit kaptam.
A New Dead Projectre már sokkal hamarabb visszajöttem, így az ő fellépésüket teljes egészében meg tudtam nézni, viszont az ő hardcore punkjukat nagyon nem ismertem, és talán pont ezért nem is tűnt annyira érdekesnek. Körülbelül azt tudom elmondani róla, mint a Hanoiról, azzal a különbséggel, hogy itt nem hangzott el nagy „sláger”. Mozgolódás volt bőven, a semmiből jött (és egyébként Cvlt of Grace tagok által beindított) mosh nagyrészt a söröm élvezetétől is megfosztott. Ide szúrnám be, hogy mennyire jó lett volna, ha van re:pohár, amivel le lehetett volna redukálni a fesztivál méreteihez képest hatalmas mennyiségű szemetet (azoknak, akik a rendezvény területén kívül, de még az arborétumban dobálták szét a mocskukat, ahonnan nem biztos, hogy a szervezők kötelesek megoldani a begyűjtést, üzenem, hogy szégyelljék magukat).
Az este végére eredetileg a Yellow Spots buliját szántam, de helyette ott ragadtam pár ismerőssel a Pokolgép fellépésén. Ha valaki nem ismerné a zenekart: olyan, mint az Ossian, és legalább akkora név is, csak sokkal, de sokkal szerethetőbb. A jelenleg Tóth Attila énekével megtámogatott ősapák (illetve ősapa, hiszen az alapítók közül már csak Kukovecz tagja a zenekarnak) esetén valahogy működnek a metáltoposzok és a paródiába illő dalszövegek, a Leander Risinggal ellentétben lazának és jó fejnek tűnnek, talán azért, mert 2 Minutes to Midnight utánérzés gitártémáik és cukros balladáik magukban hordoznak egy csipet (vagy inkább jó pár marék) nyolcvanas évek életérzést.
A New Dead Project felvételért köszönet Majoros Adriánnak a Black Hourglass-ből!
Péntek 13-a 2012-ben. Jól hangzik, mi? Pedig egy aznap fellépő külföldi banda (a nevüket nem tudom, a bontásban másik zenekar szerepel, ha valaki ismeri őket, ne habozzon megosztani a kommentek közt a kilétüket) már délután négykor alaposan odavert mindenféle babonaságnak. Három gitárral kiálló, poszt-hardcore zenekarokból is merítő, alapvetően stoner/alt rock bandáról van szó, fantasztikusan játszottak, még úgy is, hogy alig volt közönségük, én is csak a fesztivál területén ide-oda rohangálva tudtam meghallgatni őket.
A Tesstimony ehhez képest a ’maraton egyik legrosszabb koncertjét produkálta. Nem is szólt jól a Red Bull Nagyszínpad, e mellett a jelentős tagcseréken átesett zenekar elég rosszul játszott, Tóth Balázs énekes sűrűn kérte is az elnézést. A még címmel sem rendelkező új szerzemények mindenesetre jók lesznek, ha majd lesz hozzájuk kielégítő színpadi teljesítmény is, más kérdés, hogy a death metálnak ez az epikus, a Behemoth-ra és a Septic Flesh-re hajazó megközelítése engem már jóval kevésbé érdekel, mint a Gospel of Judas dallamos, svéd gyökerű dalai.
A rockkvíz megnyerése után (ami idén az eljótékonykodható piajegyek helyett két sört és egy pólót hozott a konyhára) a Rockélet Nagyszínpadhoz mentem, hogy megnézzem a power metál hazai helytartóit. A Wisdom legalább annyira belenyúlt a jóba, mint a már többször emlegetett szívidomárok (turné a Sabatonnal és az Eluveitivel), esetükben viszont ez sokkal érthetőbb. Hiába rosszak a szövegek, élőben legalább annyira magával ragadóak a dallamaik, mint a Paddy and the Rats kocsmadalai, és talán még mindig ők a legkevésbé giccsesek a lovagmetál piacon, úgyhogy bőrgatyafétisben szenvedőknek a Wisdomot ajánlanám a legjobb szívvel.
Az Origin technikás death metálja ezek után ajtóstul rontott a házba, és annak ellenére is tetszett, amit csináltak, hogy ez a fajta zene nem a fő profilom, és az is csak keveset vett el az élményből, hogy a Red Bull Nagyszínpad legénységéről végképp kiderült, hogy nemigen tudnak death metált hangosítani. Ugyanabban a betegségben szenvedett ez a koncert is, mint a keddi Soulfly: a dob és a bőgő agyonnyomta a gitárt, ami csak néha szabadult ki a ritmushangszerek szorításából, így aztán hiába láthatta mindenki, milyen elmebeteg dolgokat penget/arpeggiózik/tappingel Paul Ryan gitáros, ebből nem sok minden jutott el a fülekig. Az intenzitás és a keménység persze így is érvényesült, elképesztő pontossággal játszották emberfeletti nehézségű számaikat a tornádó helyett busszal hazánkba érkezett kansasi fiúk. Ami viszont végképp feltette az i-re a pontot, az Jason Keyser tanítani való frontemberkedése. Repkedtek az olyan egysorosok, mint „we meet again, Hungary” vagy „let’s see how br00tal you are”, Barbossa kalózkapitányra emlékeztető modorban előadva, és a hosszú hajú úr még két dal között előtt elkezdte kevertetni a kását a mosholókkal, így létrehozva az „Origin silent circle pit”-et. Amikor pedig mosolyogva, hangjában túláradó vidámsággal bekonferálta az iszonyat durva Aftermath-t, mindenki biztosra vehette, hogy Jason egyetlen percre sem veszi komolyan magát, ami ilyen zene esetén még az űrből is látszó piros pont megítélését jelenti számára. A rajongók elégedettek lehettek, az első lemez kivételével mindegyikről játszottak dalokat (pl. Wrath of Vishnu, Staring from the Abyss, Implosion of Eternity, Banishing Illusion, Portal). Nem tudom, hogy sikerült a februári pesti koncert, meglehet, hogy a pécsi fesztiválkörülmények miatt előbbi volt a jobb, az én igényeimet mindenesetre kielégítette az Origin. Azt pedig különösen pozitívnak találtam, hogy Jason a buli után, a keverőpult környékén boldogan fotózkodott a kevés érdeklődővel, és lelkesen fogadta a gratulációkat.
A Suffocationbe csak belepillantottam, mert jelenésem volt a Nuskull Pitnél. A két hallott dal, a Thrones of Blood és az Effigy of the Forgotten meggyőzött arról, hogy a Long Island-i death metál alapcsapat nem fog csalódást okozni a rajongóknak, náluk ráadásul a hangzás is sokat javult, talán annak is köszönhetően, hogy Jason Keyser beállt a keverő mögé, és valószínűleg hasznos tanácsokkal látta el a hangosítót. És persze az is benne van a dologban, hogy a Suffocation zenéjének nem árt egy kis koszréteg.
Ezek után mondja valaki, hogy Istennek nincs humorérzéke: ha nem kellett volna találkoznom Krisztiánnal az Orient Fall koncertje után, akkor a Suffocationt választottam volna helyettük, és ez esetben most nem kéne leírnom ezeket a sorokat. Mert sajnos hiába a Ravenholm refrénje a magyar metalcore egyik legnagyobb dobása, élőben nagyon pontatlan volt a pestiek játéka. Valamennyire nyilván mentség a kontroll hiánya, de amellett sem mehetünk el, hogy az általam megnézett többi zenekar ennek ellenére is ötösre (de legalább négyesre) vizsgázott.
Az utánuk követező Téveszme például nagyon ügyesen vette az akadályt. Bár fülembe jutottak olyan híresztelések, hogy Nagy Viktorék bénák élőben, ennek aznap este nem adták tanújelét, sőt, olyan bulit varázsoltak a pici sátorba, hogy még a zenekart nem ismerők is elégedetten távozhattak. Mindkét lemezről játszottak, volt Harc A Nagyúrral, Zsákutca, Reményszenzorok, Vészmadarak Vesztőhelye, A Szoba, első ráadásnak Az Utolsó Busz, második ráadásnak (!) pedig az Önbecsülésed Megmaradásának Vésztartaléka. Nem kellett sokat várni, hogy hihetetlen energiák szabaduljanak el a sátorban, Viktor, amikor nem nagyon mozdultak az emberek, személyesen ment be lökdösődni, hogy kitörjön a buli. Kész csoda, hogy ennyi rohangálás közepette nem csak, hogy hangot bírt kipréselni magából, de még az énektémákat is eltalálta (bár a felvétel újrahallgatása során ez nem tűnt annyira egyértelműnek). A mozgás, a dalok, a kellő létszámú közösség és az a fantasztikus hangulat, amit a Motörhead pólós frontember és zenekara megteremtett, nem is beszélve a húrszakadás és gitárcsere alatt a Ponyvaregényből illetve a Taxiból ismert Misirlou gitártémájának eljátszásáról, mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a Nuskull Pit, és egyben az egész Rockmaraton (általam látott) legjobb koncertje legyen a Téveszme fellépése.
A Téveszme után már gyakorlatilag kikapcsoltam az agyam. Belenéztünk még ugyan a Stratovarius vérprofi, de a slágereket leszámítva elég unalmas koncertjébe, melynek során a legnagyobb élményt Lauri Porra basszusgitározása jelentette (a csókának az arcára van írva, hogy imád zenélni), ám mindez már nem igazán tudott betolakodni a fejembe. A Rockmaraton fesztivál zenei része 2012. július 13-án, pénteken, éjfél magasságában véget ért, legalábbis számomra.
A cikkben szereplő képek a Hanoi zenekar és az Új Harkányi Hírek Facebook oldaláról származnak. Köszönjük a Rockmaraton szervezőségének, hogy létrejöhetett a Nuskull Pit, és ez a beszámoló.
