2023. március 7.
Régóta köztudott, hogy napjaink progresszív metalszínterének két nagyvadja, a Haken és a Between the Buried and Me között meglehetősen szoros a kapcsolat. Az együtt koncertezgetés tetejébe a két alakulat tagjai már közös side projectet is indítottak, na meg szólóban is szívesen besegítenek egymásnak, 2023 elején pedig eljött egy újabb közös európai kiruccanás ideje. A turné február utolsó napján gördült be az Akvárium kisebbik koncerttermébe, ahol meglepően komoly tömeg, gyakorlatilag teltház várta az egész estés zenei agytornát, amit jól meg is kaptunk, félelmetesen profi módon előadva. Persze ez aligha ért váratlanul bárkit, aki korábban már látta bármelyik bandát.
A turné vendégzenekara, az amerikai Cryptodira az évtizedes múltja ellenére nem egy felkapott név a színtéren, mondhatni teljesen ismeretlenek errefelé, de nyilván nem véletlen kerültek bele ebbe a csomagba. Olyan szempontból tökéletesen illettek is ide, hogy ha nem pont a BTBAM előtt lépnének fel, akkor is ordítana róluk, hogy imádják őket, noha azért nem teljesen ugyanazt játsszák. Az alap persze náluk is egyfajta szabadszellemű prog metal, amibe simán beleférnek nyugisabb és extrémebb epizódok is, de az ő egyvelegükben sokkal meghatározóbb a mathcore hatása. Emellé nyilván jön némi tipikusan toolos építkezés, sőt még amolyan emo/poszthácé hangvételű refrénszerű témák is, amik mindennél jobban demonstrálják, hogy a Long Island-i srácok megragadhattak az időben valahol 2005 környékén, a Victory Records sampler cédék hőskorában. Nagyjából fél órát játszottak, főleg a legutóbbi The Angel of History lemezükről, a helyszín adottságaihoz képest sajnos elég csapnivaló hangosítással, de a lendületük és lelkesedésük így is elvitte a műsorukat.
Egy rekordrövid szünet (mindössze 10 perc!) után máris a színpadon termett a Between’ és belekezdett az Extremophile Elite-be, egyszersmind egy olyan nagyszabású, cizellált zenefolyamba, amiben
70 percig szó szerint egy pillanatnyi szünet sem volt, csak végtelen mennyiségű hang, riff, dallam, váltás, kontraszt, műfaj és egyáltalán információ.
Sőt mindez gyakorlatilag nulla alibizéssel vagy hibafaktorral, talán egyetlenegyszer szúrtam ki olyat, hogy Paul Waggoner gitáros elmaszatolt valamit, tényleg fenomenálisat zenéltek az arcok. Blake Richardson dobos is rémesen lazán hozott le mindent, meg Tommy Rogers is szépen teljesítette az ének/billentyűzés biatlont, egyedül a hörgéseire tudom azt mondani, hogy azért azok a lemezeken letaglózóbban szólnak. Na meg ugye ott van még hiányosságnak az is, hogy a másik gitáros, Dustie Waring egészségügyi okok miatt kénytelen volt kihagyni ezt a turnét, így az ő témái felvételről szóltak, és nyilván az lett volna az igazi, ha fizikailag itt van velünk, de így sem volt ordító a hiánya. Illetve az első dal alatt az első sorokban még elég ijesztően aránytalannak tűnt a keverés, Dan Briggs bőgőzése eléggé elnyomta a többieket, de a terem hátuljában lévő pódiumig hátrálva már patika módon szólt minden, később meg már előrébb sem voltak gondok.
A dallista az elmúlt bő évtizedből lett összerakva, azon belül is főleg a legutóbbi Colors II lemezről, de kezdésnek és zárásnak a többi kettes számú anyagot is megidézték (Parallax II, Automata II), és középtájt a Coma Eclipticről is befért egy dalpáros. Mindez főleg amiatt érdekes, hiszen a BTBAM-nek minden albuma egy nagy összefüggő zenefolyam, ahol minden track szinte észrevétlenül következik egymásból, és mégis flottul sikerült az albumok közötti ugrálásokat is áthidalni úgy, hogy literálisan egyetlen másodpercnyi csend nélkül ment végig a műsor. (Leszámítva persze a Bad Habitsbe beszúrt lélegzetvételnyi szüneteket, de ott igazából azoknak is zenei funkciója van.) Szóval gyönyörű íve és flow-ja volt a programnak, aminek a végén a Voice of Trespass rézfúvósokkal és swinggel átitatott agymenése isteni finálénak bizonyult.
Konklúziónak meg kénytelen vagyok plagizálni a Grizzlyből, az Insane-ből meg kb. további 160 hazai bandából közismert Knapp Oszit, aki nálam sokkal szebben foglalta össze az egész BTBAM Experience-t:
Nézem őket, nem hiszem el, amit látok, nekik meg egy átlag kedd.
Ha netalántán létezik olyan prog metal-rajongó, aki valahogyan ne ismerné a Hakent, hát a londoni hatosfogatot elég precízen körbe lehet írni azzal, hogy
ők a 21. század új Dream Theatere, csak egy sokkal jobb énekessel.
Tehát egy ízig-vérig modern, a djent eszközeitől sem idegenkedő, de közben a műfaj tradícióit is nagy becsben tartó banda, akik nagyon is komolyan veszik a zenélést, de közben azért nem ódzkodnak egy-egy jó gegtől sem. Elég ránézni a társaságra, ahogy megjelennek a színpadon egyforma dzsungelmintás ingekben (a frissen megjelent Fauna album borítója nyomán), vagy Ross Jennings énekesre, amikor az egyik dal dubstepes kiállására „party time!!” felkiáltással simán felcsap egy világító szemüveget, és abban bohóckodik a színpadon. Ross amúgy vérbeli frontember, folyamatosan pörög mint a búgócsiga, Dickinson módra rohangál, ugrándozik és táncol föl-alá, miközben majdnem akkorákat énekel, mint James LaBrie fénykorában.
A dalokat egy furcsa kettősség jellemzi: a többségük igencsak hosszú, legalább 6 perc körüli, de simán elmennek 10 fölé is, tele rengeteg fordulattal és matekpéldával – és közben mégis iszonyat ragadósak, főleg a refrének, még akkor is, amikor épp visszafejthetetlen ütemmutatókkal operálnak. Persze ahogy minden valamire való progbandában, úgy a Hakenben is van rengeteg kalandozós instrumentális betét, amik néha azért hajlamosak öncélúvá válni és átmenetileg kicsit leültetni a vibe-ot, ez most leginkább a legkorábbi játszott dalnál, a 2013-as, még igen erősen Dream’-iskolás Falling Back to Earthnél mutatkozott meg. Ugyanakkor az újabb albumokon már sikerült nagyjából elhagyni – vagy legalábbis igzalmasabban kivitelezni – az ilyesmiket, és mivel a szett túlnyomó részét viszonylag új szerzemények tették ki, így igazából elég jó hatásfokkal ment végig a buli.
Mivel a legújabb album csak a turné közepén, konkrétan három nappal a pesti állomás után jelent meg, így a műsort még nem erre húzták fel, és csak három előzetesnek kirakott szinglit játszottak el róla (amúgy kicsit fáj is, hogy pont az első korai madárkát, a Nightingale-t nem, pedig az talán a legjobb mind közül). A keretet viszont még a 2020-as Virus lemez adta: erről lement a nyitó Prosthetic / Invasion páros, az óriási Carousel, meg zárásnak a még óriásibb, negyedórás monstrum, a Messiah Complex, ami aztán tényleg mindent felvonultat a lebegős pillanatoktól a nintendózós szintieffekteken át a Meshuggah-t idéző betonkeverős groove-okra húzott shred szólókig. Több mint meggyőző befejezés, és nem mondom, hogy nem fért volna el még simán valami ráadás is utána, de így is egy eszelősen király erődemonstráció volt ez a koncert, ami megmutatta, hogyan verekedte fel magát a Haken a prog metal táplálékláncának csúcsára.
A képek nem a budapesti koncerten készültek.
