Between the Buried and Me, Periphery @ Dürer Kert

A progresszív metál élt, él és élni fog, erre pedig aligha kell jobb bizonyíték, mint a nemzeti ünnepünk, október 23-a estéjén, a Dürer Kertben lezajlott esemény, melyen egyszerre lépett fel az említett zenei irányzat (remélhetőleg még sok-sok évig csúcson lévő) jelene, a Between the Buried and Me, jövője, a Periphery, és egyik kiforratlan, de nagy ígérete, a The Safety Fire. És hiába a relatíve csekély érdeklődés itthon, hiába a turnét övező nehézségek vagy a szegényes (de a magyar vásárlóerőhőz képest legalább drága) vásárfia, a zenekarok számokban ki nem fejezhető diadalt arattak, mi több, az is kiderült, hogy ők is köztünk járó, egyszerű halandók, ráadásul fantasztikus figurák, elég a közvetlen Spencer Sotelóra vagy Dustie Waringra, illetve az egyensportbajuszban feszítő TSF-re gondolni. És persze a Misha Mansoorékhoz beugró Boris Le Galra, aki még a buli előtt is gyakorolt, hogy biztosan a tagjaiba gyógyuljanak a számára új dalok.

The Safety Fire

Egy este első fellépőjének lenni igen ritkán sorolható a kellemes dolgok közé, főleg ha olyan nevek előtt kell beizzítani mind a színpadot, mind a közönséget, amilyen a Periphery és a Between The Buried And Me. A The Safety Fire ennek ellenére megtisztelésként tekinthetett erre az estére, valamint az egész európai turnéra, hiszen mindkét csapatot követendő példának tekintik a saját zenéjükben. A britek progresszív reménysége ugyan még nem tett le annyit az asztalra, hogy az igazi nagyok között emlegessük őket, első albumuk kellemes csalódást okozott, az élő teljesítményük pedig, ha nem is messze földről híres, de meglehetősen sok pozitív véleményt generál. Pontosan hét óra ötven perckor színpadra is léptek a srácok, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül belekezdtek a nyitó ’Circassian Beauties’ című szerzemény eljátszásába. A hangzás beállításáról már jóval a koncert előtt gondoskodtak így nem volt vele különösebb probléma. Ugyan az első sorokban kevésbé hallatszottak a gitárok, valamivel hátrébb már minden összeállt. A két gitáros – Joaquin és Derya –, mindent a lehető legpontosabban próbált meg reprodukálni, de ez a többiekre is ugyanígy igaz volt. Élőben is megelevenedett a Grind The Ocean, minden letisztult elemével együtt, és rendkívül erőteljesen töltötte meg a nagyteremet. Ehhez sokban hozzátett az a tény is, hogy Sean McWeeney ugyanilyen profizmussal adta elő a ráeső énekrészeket. A nyitó dal után még további négy számmal kedveskedtek az egyre duzzadó tömegnek – a végére természetesen a legnagyobb slágerük is belefért, a klipesített ’Huge Hammers’. Ezzel vége is lett ennek a kissé rövidkének tűnő, de valóban tartalmas félórának. Mindenképpen érdemes lesz odafigyelni még rájuk a jövőben, már csak a számok között felcsendülő akcentus miatt is! (Földesi Balázs)

Periphery

Ugyan már a The Safety Fire dobosa, Calvin Smith is Blake Richardson monstruma előtt játszotta végig a koncertet egy kisebb hangszeren, de ezt is darabjaira kellett szedni, majd onnan újra felépíteni, ezúttal olyan formába öntve, hogy Matt Halpern egyedi stílusú játékát is könnyedén kivitelezni lehessen rajta. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy Matt éppen egy vállsérülés miatt lábadozik otthonában, helyére pedig a Chimp Spanner ütősének, Borisnak kellett beugrania. Így elöljáróban is érdemes megjegyezni, hogy ezért a körülbelül negyven percért messze neki tartozunk a legtöbb köszönettel – de ezt Spencer is roppant tisztelettudó módon elmondta mielőtt belekezdtek volna a záró ’Icarus Lives!’ dallamaiba. Boris emberfeletti teljesítményének köszönhetően egyben voltak a számok, hihetetlenül pontosan és tisztán szólaltak meg a megfelelő témák. Olykor az egyik gitár hangerejével adódtak problémák, sőt talán végig kicsit halkabb volt a kelleténél, de ez sem tett keresztbe semminek. Spencer hamar belelendült és mindent a legnagyobb odafigyeléssel énekelt ki – hihetetlen mennyit fejlődött a hangja az utóbbi időben. A színpadkép pedig talán a Periphery fellépése alatt volt a legmozgalmasabb és a leghumorosabb. A három gitáros – élükön természetesen Misha – amikor csak lehetett egymást ugratta, kergetőztek, söröztek, a lehető legkomolytalanabbul viselkedtek, de ez sosem ment a produkció rovására. Ugyanilyen őszintének és lelkesnek tűnt a már említett Boris is, az arcára volt írva mennyire élvezte az estét. Persze ekkor már a közönség is sokkal jobban fellelkesült, a legtöbb refrént Spencerrel együtt énekelték végig – sajnos olykor meglehetősen halk volt a a hangja–, valamint ez alkalommal a bólogatós részekre is sokkal inkább vevők voltak. A játszott számok között volt még a ’Ragnarok’, a Have a Blast, a ’Butternips’, a ’New Snu’, a ’Facepalm Mute’ és a ’Make Total Destroy’ is – inkább az idei album dominált. A koncert végeztével az első sorokban állókkal megtörténtek a kötelező kézfogások, majd önfeláldozóan a merch pulthoz települtek, hogy mindenki elkészíthesse álmai fotóját kedvenceivel. (Földesi Balázs)

Between the Buried and Me

Épkézláb neurológusok valószínűleg mindenkit óva intenének egy Between the Buried and Me bulitól, figyelembe véve annak központi idegrendszerre gyakorolt, fejlövésszerű hatását, de szerencsére az említett szakemberek nem gördítettek akadályokat a tegnap esti koncert elé. Ennek megfelelően három kérdés maradt megválaszolatlanul a BTBAM fellépéséig: #1 képesek-e ezek az urak élőben visszaadni a lemezeken hallható hihetetlen komplexitást és technikai felkészültséget? #2 alkalmas-e a Dürer Kert nagytermének felszerelése arra, hogy élvezhető minőségben szólaljanak meg a rendkívül rétegezett és bombasztikus dalok? #3 hozott-e magával Tommy Rogers lónyerítés-hangmintát? Persze csaltam egy kicsit, hiszen akik végignézték a Periphery fellépését, azok tisztában lehettek vele, hogy a második kérdésre a válasz hatalmas igen (bár az ének néha lehetett volna több), akik pedig láttak élő felvételeket az észak-karolinai srácoktól, azok tudhatják, hogy ők bizony legfeljebb bowlinggolyókkal vagy söröskriglikkel gurítanak (a harmadik kérdés igenlő megválaszolásához azért meg kellett várni a Disease, Injury, Madness megfelelő részét). A koncert így nem is lehetett másmilyen, csak kiváló, még úgy is, hogy látványosan megszellősödött a közönség Misháék után, illetve nem is volt mindenki képben a banda munkásságát illetően. Persze a megjelentek így legalább találkoztak a banda nevével és számaival, de el se tudom képzelni, mit élhettek át, tekintve, hogy a számomra tök homály The Safety Fire alatt úgy elfáradtam fejben, hogy kis híján le kellett ülnöm. Mindenesetre a számok közepette a termet elhagyók száma arra enged következtetni, hogy jó páran nem bírták cérnával. A koncertnek akadt csúcspontja bőven, az egyik rögtön a kezdő White Walls csodadallamaiban és a rákövetkező Astral Body féktelen technikázásában megnyilvánult, de nem maradt alul a két The Great Misdirectről származó szerzemény (a már említett Disease… és a Fossil Genera—A Feed from Cloud Mountain) sem, viszont a Telos fura módon nálam kevésbé működött élőben. Az abszolút királyságot viszont a ráadásban érkező Mordecai, és az előtte eljátszott Queen feldolgozás (Bohemian Rhapsody) jelentette, utóbbinál tört elő először a zenekar igazán vicces énje, mert az egész bulit inkább ünnepélyesség jellemezte, mintsem az a fajta felszabadult örömzene, ami a Periphery színpadi jelenlétét annyira magával ragadóvá tette. Persze ettől függetlenül is döbbenetes élmény volt élőben látni Tommy-t, Pault, Blake-et meg a többieket, és még nincs vége a turnénak, úgyhogy müncheniek, helyezzétek biztonságba asszonyaitokat, mert jön a BTBAM! (Bene Gábor)

A lehetőségért köszönet a Phoenix Music Hungary-nek!