Megkésve bár, de törve nem – Mastodon-koncertbeszámoló

Hány zenekar tudná azt megcsinálni, hogy a történelminek beharangozott első budapesti fellépésén a saját zenéjébe teljesen belefeledkezve, akármilyen különösebb közönségetető húzás nélkül, a nézőkhöz épp hogy csak hozzászólva játsszon másfél órát, de még véletlenül sem a legnépszerűbb dalait, a közönség pedig még így is konstans révületben kövesse végig az előadást, majd bármiféle hiányérzet vagy kifogás nélkül jöjjön el a koncertről? Na, hát a Mastodon pontosan ezt csinálta meg szerdán a Barba Negra Trackben, újfent bebizonyítva, hogy miért ők a 21. század egyik legünnepeltebb metálbandája, meg úgy mellesleg még valóra váltva egy-kétezer ember évtizedes álmát. Ugye Brent Hindsék még 2003-ban játszottak egyszer a gödöllői Trafóban, de akkor még a kutya nem ismerte őket, és valószínűleg a befutásuk utáni egyetlen, ’11-es hegyaljás megjelenésükről is elég sokan lemaradtak, meg eleve azóta kijött újabb három osztatlan sikert arató lemez és a zenekar még mindig a virágkorát éli, így aztán tényleg óriási várakozás előzte meg ezt a koncertet. Én is csak most láttam őket először, és gyorsan el is spoilerezem: az este nem is okozott csalódást, mind az öntörvényű atlantai négyes, mind pedig az előttük melegítő budapesti Ørdøg jóformán hibátlan produkciókat hozott, amelyeken legfeljebb szőrszálhasogatás szintjén lehet fogást találni.

Amikor kiderült, hogy az estét az Ørdøg nyitja, rögtön azt éreztem, hogy na igen, mennyivel is jobban illenek ők ide, mint tavaly nyáron a Trivium elé, amikor is az éppen csak gyülekezni kezdő metalcore-os közönségben jóformán egyedül ismertem Vörös Andrásék dalait. Ezzel szemben most már az ő kezdésükre is masszív tömeg gyűlt össze a nézőtéren, akiknek láthatóan nem is volt ismeretlen a csapat, szinte lépten-nyomon ørdøgös pólók jöttek szembe a helyen. Sőt, újabban ez szinte minden metálos kötődésű bulin így van, szóval lassan kijelenthető, hogy a zenekar kinőtte őse, a Superbutt árnyékát, és mára abszolút a saját lábára állt. Az alapok tehát adottak voltak egy jó koncerthez, és a zenekar mindent meg is tett a siker érdekében: András továbbra is összekeverhetetlenül egyedi módon énekel, mozog és konferál a színpadon, a többiek pedig szilárd egységként adják alá a viszonylag egyenes és közérthető, mégis jellegzetes dalokat (nem hiába, a ‘buttos időket is beleszámítva mégiscsak évtizedes rutin van a társaság mögött), ugyanakkor végig azt éreztem, nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt a szűk 40 perces műsoridőt szinte teljesen a tavasszal megjelent második lemez, a Sötétanyag bemutatásának szentelni. Nálam legalábbis a debütáló Tíz fekete dal sokkal könnyebben betalált, egyszerűen a címe sugallata ellenére is színesebbnek és érdekesebbnek éreztem, mint az új anyagot, azzal együtt, hogy annak is megvannak a maga kiemelkedő pillanatai, amelyek élőben is kitűnően működnek. Az albumon gyerekkórussal, koncerten pedig közönségénekeltetéssel operáló Keringő például jó eséllyel az eddigi legjobb Ørdøg-dal, és valószínűleg pár éven belül a Sátántangót is klasszikusként fogjuk emlegetni, jó húzás volt épp ezt a két dalt a végére hagyni (és még megfejelni a Hajnali állat zárótémájával) a hatásos búcsúzáshoz. Végeredményben annak ellenére, hogy nekem éppen kevésbé működött ez a buli, mint a tavalyi, a zenekar alighanem sokkal elégedettebben jött le a színpadról, mint akkor.

Nem gondoltam volna, hogy a Mastodon koncertje az összes érzékszervem közül elsőként nem a hallásomat vagy a látásomat, hanem a szaglásomat fogja megdolgoztatni, de ahogy felhangzott a zenekar intrója, egy csapásra több irányból is masszív zöldségszag csapta meg az orrom. Na igen, sztóner metál, ugye… Kisvártatva aztán az arcok kisétáltak a színpadra, belecsaptak az új lemezt nyitó Sultan’s Curse-be, és innentől gyakorlatilag másfél órán keresztül megállás nélkül ontották magukból a nótákat, összesen talán három számcímmel és két hosszabb köszönetnyilvánítással megszakítva. Teljesen a dalokba temetkezve játszották a magukét, Bill Kelliher a jobb oldalon bólogatva virította a riffeket, Brann Dailor hátul módszeresen megalázta a cájgot (komolyan elképesztő, ahogy a pali folyamatosan a túljátszás határán egyensúlyozva, de azt soha át nem lépve dobolja szét a dalokat), középen Troy Sanders Hungary feliratú pólóban pengette a mélyeket és rázta egyre őszülő sörényét, Brent Hinds pedig mereven beállva adagolta azokat a jellegzetes tekerős gitárszólóit. Ugye a Mastodon élő teljesítményében mindig is a vokálok voltak a neuralgikus pont, de most innen sem lehetett belekötni a társaságba, a nyers hangú Sanders és a magasabb, ozzys ízű dallamokért felelős Dailor egyaránt kitűnően nyomták, és Hinds esetében is legfeljebb a hangerő hiányára lehetett panaszkodni néha. Túl sokat egyik tag sem mozgott a deszkákon a nagy riffhegesztés közepette, bár itt-ott némi pózolásra azért futotta tőlük, de a színpadkép fő látványosságát inkább a háttérben kivetített, erősen pszichedelikus videók adták (képzeld el a Once More ‘Round the Sun borítójának látványvilágát, csak valami direkt agycsavargató gifként megvalósítva), amelyek némi szubsztancia hatása alatt néhol valószínűleg egészen para élményt adhattak, de még enélkül is előfordult, hogy egy fél dal erejéig belefeledkeztem egy-egy rikító színű, körbe-körbe ismétlődő motívumba.

A ránézésre bőven harminc körüli átlagéletkorú közönséget szintén nem éppen a mozgalmasság jellemezte, bár az este első gyorsabb dala, a harmadikként bevetett The Wolf Is Loose azért megint hamar bebizonyította, hogy Magyarországon műfajtól függetlenül egyetlen rockkoncert sem telhet el tankcsapdás ifipogó nélkül, de általánosságban inkább a szolid bólolgatás és az ismertebb slágerek össznépi együtt zengése volt a jellemző – utóbbi leghangosabb példái talán a Crack the Skye nyitánya, az Oblivion, illetve a friss Emperor of Sand album popmetál-slágere, a Show Yourself voltak. A műsorban egyébként nem kevesebb mint hét dal szerepelt az új anyagról, amelyek bevallom, nálam azért nem mindig értek fel a korábbi darabokhoz (különösen a hat perc fölötti Roots Remaint éreztem egy kicsit túl nagy falatnak), ennek ellenére a közönség részéről mégis hasonló ováció fogadta az Ancient Kingdomot vagy az Andromedát is, mint mondjuk a Divinationst vagy a Colony of Birchment. Az Emperor mellett egyébként a 2006-os Blood Mountain album kapta a legnagyobb hangsúlyt a műsorban maga öt eljátszott tételével, de mindegyik albumról előkerült legalább egy szám, még ha sokszor szándékosan nem is a legkézenfekvőbb darabok: nem volt például se Blood and Thunder, se The Motherload, se High Road, se Curl of the Burl, de a Mastodonra még emiatt sem lehet haragudni, ha egyszer ezek helyett is olyan óriási nótákat tudnak villantani, mint a rögtön a Wolf után forgószélként lecsapó Crystal Skull, a Bladecathcer agymenéséből gyönyörűen kibontott Black Tongue, vagy a parádés riff- és szólóáradattal kápráztató Ember City. És akkor még nem is beszéltünk a műsor végi lehangolt tuskó blokkról, ami az ekkor már éjjeli sötétségben a legnagyobb beborulásokat hozta a gigászi Chimes at Midnight / Steambreather / Mother Puncher / Circle of Cysquatch / March of the Fire Ants sorozattal. Igazi morajló riffhegyomlás volt ez, ami után tényleg egy árva szavunk sem lehetett semmire.

Végül a koncertet levonulás és ráadás helyett Troy Sanders öccsének a megszülinapoztatása zárta, ami azt is megmutatta, hogy tudna a Mastodon házibuli-hangulatot is csinálni, ha éppen akarna, csak éppen nem akar. Ők remekül elvannak a dalaikkal, mindenféle adalék, cicoma meg manír nélkül. Fogják magukat, eljátsszák, ami éppen jön belőlük, jól érzik magukat, és ha eközben más is, az már csak a bónusz – igen, ez az egyik legnagyobb zenekari közhely, amit számtalan banda elnyűtt már, de a Mastodonról tényleg süt ez az egész hozzáállás. És épp ez az, ami miatt ez a zenekar annyira működik. Most már végre megállapíthatjuk: élőben is.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens