"Fejrázás, riszálás és testmozgás" – Trivium-koncertbeszámoló

trivium track

A kétezres évek metálszínterének meghatározó szereplői voltak az amerikai metál új hullámának zenekarai, akik közül az évek alatt szerencsére legtöbben már élőben is tiszteletüket tették Magyarországon. Van, aki a kezdetektől szinte hazajár hozzánk, mint a Darkest Hour; mások, például az Unearth vagy a DevilDriver csak jó pár év késéssel szoktak rá a Kárpát-medence útba ejtésére; meg ott vannak azok is, akinek az érkezése még most is piros betűs ünnepnek számít – ilyen volt 2010-ben a Lamb of God egyetlen hazai megjelenése, ilyen volt múlt hónapban a Killswitch Engage második eljövetele, és ilyen volt csütörtök este a metalcore egyik utolsó távolmaradójának számító Trivium első magyar fellépése is. Matt Heafyék érkezését egy jó évtizede várta már epekedve a zenekar rajongótáborának keménymagja, ami alaposan rá is nyomta a bélyegét a Barba Negra Trackben megtartott koncertre, még akkor is, ha a két nyitózenekar, az Ørdøg és az ukrán Jinjer mindebből nemigen tudott profitálni.

Ørdøg

ordog trackAz estét a Superbutt klasszikus felállásának kvázi reinkarnációjaként működő Ørdøg nyitotta fél 7 magasságában, és bár Vörös Andrásék magyaros ízvilágú, közérthetőbb metálja zeneileg némelyest elütött az este másik két fellépőjétől, mégis már az ő performanszukra is jó pár sornyi nézőközönség verődött össze a kordon mellett. Ugyanakkor az is világosan megmutatkozott, hogy a jelenlévők többsége fejben már ekkor is a Trivum érkezésére készült, és ennek szellemében az Ørdøg szetjét is inkább kíváncsisággal, mintsem lelkesedéssel figyelték. Emellett a bandának ezen az estén a hangzás sem állt teljesen a pártján, de ennek ellenére igyekeztek kihozni a legtöbbet a helyzetből, András a dalok között és akár közben is folyamatosan aktívan kommunikált az összegyűltekkel. A 40 perces műsor értelemszerűen a másfél éve megjelent Tíz fekete dal számlistájára épült, de féltávnál előkerült egy komoly Superbutt-flashbacket hozó új dal is a lassan elkészülő második Ørdøg-lemezről, zárásként pedig az elődzenekar munkássága is megidéztetett a Szájon át című örökzöld képében, bár igazság szerint ezen a bulin még ez a húzás is inkább érződött egy jó belsős poénnak, mint széles körű közönségsikernek.

Jinjer

jinjer trackMásodikként az Ukrajnából érkezett Jinjer vette be a színpadot, akik főként azáltal váltak ismertté az utóbbi időben, hogy tömény deathcore-alapú dalaik főszerepében a mikrofonnál egy vadóc leányzó áll. Tulajdonképpen az egész zenekar Tatjana Shmailyuk köré van felhúzva, aki, mint a koncerten kiderült, tényleg a produkció egyetlen komoly ütőkártyája is. Az énekesnő valósággal brillírozott a színpadon, akár az extrém vokalizálás különböző formáit, akár a dallamos éneklést, akár az előadásmódot nézzük, nem véletlenül ő a zenekar kiállásának központi eleme. Mégsem lehet elmenni amellett, hogy az őt kísérő zenésztrió mennyire inaktívan adta elő magát – persze, a hangszereiket mindhárman alaposan szétszaggatták, a színpadot viszont közel sem, a merev arccal játszó dobos mellett a gitáros és a basszer kollégák is szigorú tekintetű szoborként állva, vagy esetleg némi visszafogott bólogatással pengették végig a teljes bulit. Emellett hiába szólalt meg a banda agyszaggató súllyal, a dalok sem nagyon akartak összeállni: nem igazán illenek a súlyos alapokra a tiszta énekes részek, többször is az merült fel bennem, hogy inkább nézném meg ezt a lányt valami pop produkcióban, de legalábbis egy másik, izgalmasabb zenekarral a háta mögött. Nagyon az egyre hízó közönség sem vette a lapot, leginkább szolid bólogatás kísérte végig a bulit, különösebb nézőtéri fellángolások még Tatjana többszöri felhívásai ellenére sem fordultak elő. Ahhoz képest, hogy mennyire szkeptikusan álltam hozzá a koncerthez, a frontasszony a végére abszolút meggyőzött, viszont maga a banda nálam még mindig nem nőtte ki a felfújt lufi érzetet.

Trivium

Végül fél kilenckor színpadra lépett a Trivium, és mintha Pandora buliszelencéjét nyitották volna ki, úgy uralkodott el mindenkin az önfeledt ünneplés. Az első pillanattól érződött, hogy a közönség jó tíz éve várta, hogy élőben is láthassa a floridai négyest (mint később egy kérdésre kiderült, a jelenlévők 90%-ának tényleg ez volt az első Trivium-koncertje), ez pedig irtózatos energiák felszabadulását eredményezte a nézőtéren. A nyitó Strife bemelegítő együtt éneklése után a Rain hengerelő témái hamar meghozták az örvénylő tömegmozgást is, ami aztán nem is nagyon hagyott alább jó 80 percen keresztül. Matt Heafy énekes-gitáros már néhány szám után szóvá is tette, hogy mennyire várakozáson felüli ez a fogadtatás, és hogy ha mi is úgy akarjuk, azonnal jönnek is vissza, amit aztán nagyjából minden harmadik szám után szisztematikusan újra el is ismételt. Nyilván rutinszöveg, de az óriási hangulatot látva és átérezve valahogy mégis elhittük neki. A frontember emellett ugyancsak gyakran hajtogatta a “fejrázás, seggriszálás, testmozgás!” felhívó frázist, és még a műsort kívülről, a hídról nézőket is igyekezett bevonni a buliba. Hangulatát tekintve csont nélküli csillagos ötös volt az előadás.

A banda előadásmódjában szintén nemigen lehetett kivetnivalót találni. Persze 2016-ban már ők sem szántják fel úgy a deszkákat, mint tették azt bizonyításvágytól fűtött fiatal suhanc korukban még az előző évtized idején, de ennek ellenére a három frontvonalbeli zenész szinte egy pillanatra sem állt meg egy helyben, folyamatosan keresték a közönség figyelmét. Emellett hibátlanul hozták a mozgalmasabbnál mozgalmasabb riffekkel és szólókkal teletűzdelt dalokat, és itt muszáj kiemelni, hogy a főhős Heafy mellett mind Corey Beaulieu szólógitáros, mind pedig Paolo Gregoletto basszer alaposan kiveszi a részét a vokálozásból is: előbbi az üvöltésekbe segít be, utóbbi pedig az énekdallamok magasabb vonulatait hozza, akár egymással párhuzamosan is. Az alapcsapaton felül ugyancsak jó jegyet érdemelt ki a frissen igazolt Paul Wandtke dobos is, aki ugyan igazán nagy villantásokat egy rövidebb szólón kívül nem igazán mutatott be, de betonbiztosan hozta az elődei által a maguk idejében feljátszott témákat. Az impozáns díszletekkel teljessé tett színpadkép mellett a hangzást sem érhette panasz, különösen a héthúros daloknál dörögtek a riffek elemi erővel a hangfalakból.

trivium trackA kis híján másfél órás műsor legfőbb csúcspontjait cseppet sem meglepő módon az Ascendancy és a Shogun lemezek dalai adták, számomra ezek közül is az Into the Mouth of Hell We March epikussága emelkedett ki a legmagasabbra, de óriásit ütöttek az őssláger Like Light to the Flies, a hatalmas circle pittel kísért The Deceived, és a szett vége felé a kötelező Down From the Sky és a Pull Harder on the Strings of Your Martyr is. Ezek mellett kitűnően működtek a kissé felemásra sikerült tavalyi anyagról elővezetett dalok is, különös tekintettel az Until the World Goes Cold szaggatós balladájára, ami a lemezen az egyik legerőtlenebb tételnek tűnt, ezzel szemben a koncertnek meg pont a másik legnagyobb drámai csúcspontja lett. A dalválasztás legnagyobb meglepetése mindenképp a kissé obskurus Shattering the Skies Above elővétele volt 2010-ből, ezzel a tétellel láthatóan sokan nem is nagyon tudtak mit kezdeni – emellett pedig utólag szintén meghökkenve nyugtáztam, hogy az Ember to Inferno és a The Crusade lemezekről egyetlen tétel sem került elő. De összességében tulajdonképpen a számlista felépítése így is közel tökéletesnek mondható, végig magas fordulatszámon pörgött a buli, amelyet végül az In Waves címadója zárt, méghozzá egy leguggolásból felugorva bemutatott wall of death-ből kibontva. Ilyet sem gyakran látni.

A Trivium első budapesti koncertjén tehát abszolút bejött a papírforma, és a floridai négyes a lehető legfelvillanyozóbb bulit kerekítette ki egy fülledt csütörtök estéből. Jóllehet az este nézőszámban és a line-up vaskosságában sem ért fel az év eddigi legnagyobb dobásaihoz, a Parkway Drive és a Killswitch Engage neveivel fémjelzett megmozdulásokhoz, de aki eljött megnézni a Triviumot, annak biztosra vehető, hogy legalább annyira maradandó élményt adott ez a koncert is is. Reméljük, hogy Heafyék tényleg nem csak kötelező lekenyerezésből lengették be a mihamarabbi visszatérést, hanem valóban rendszer lehet a hazai Trivium-koncertekből. Ránk férne.

Koncertfotók: Horpáczi Dávid