2024. október 27.
Hiába éljük az egyre változatosabb összetételű turnécsomagok korát, az már az egy évvel ezelőtti bejelentésnél egyértelmű volt, hogy ha Svédország legmenőbb dallamos death metal-bandái közül hárman összeállnak, hogy együtt rontsanak rá Európára, az simán nyerő ötlet és diadalmenet lesz. A papírforma pedig bejött, az In Flames + Arch Enemy + Soilwork trió nevével fémjelzett Rising from the North turné lazán az idei ősz egyik legerősebb csomagja, a Barba Negra nagyszínpadára belőtt hazai állomásra már hónapokkal előre el is ment mind a háromezer jegy. (Viszont bármennyien is maradtak ki emiatt a buliból, ebből még egyáltalán nem következik, hogy plusz 1-2 ezer érdeklődő kedvéért kifizetődő – vagy egyáltalán megoldható – lett volna átvinni a bulit egy minimum háromszor nagyobb helyre, szóval aki ez alapján inkompetens kutyaütőknek kiáltotta ki a szervező H-Musicot, az leginkább csak saját magáról bizonyítja be ugyanezt.)
Innentől nagyjából két dolgon múlott, hogy a buli végül milyen előjellel vonul be a történelemkönyvbe: a Red Stage híresen szeszélyes megszólalásán, meg azon, hogy a zenekarok – vagyis leginkább a minket tíz éve rendre kikerülgető In Flames – fejében összeálló műsor mennyire találkozik majd a közízléssel. Utólag visszanézve pedig ki lehet jelenteni:
igencsak mázlink volt ezzel az estével, ami ennél nagyobbat aligha üthetett volna.
Vagy legfeljebb akkor, ha már a Soilwork is rendesen ki tud bontakozni és kellő hatásfokkal bebikázni a bulit, ez viszont nem teljesült, bár ez csak részben múlt magán a zenekaron, és legalább annyira a külső tényezőkön. Például az ekkor még szokásosan vacak barbás hangzáson, meg azon, hogy mindössze feleannyi műsoridőt kaptak, mint a két headliner. És még ezt a 40 percet is elég furán építették fel.
Azt mondjuk mindenképp üdvözlöm, hogy a rövid slot dacára is igyekeztek minél több albumot megidézni – a tavalyi Övergivenhetentől egészen a 2003-as Figure Number Five-ig visszamenőleg -, ráadásul úgy, hogy előszedtek több “ezt nem láttam jönni” kategóriás dalt is (Exile, Distortion Sleep). Viszont mintha direkt ezekre a középtempós, hejhejhejezésre késztetős, slágeresebb darabokra koncentráltak volna, a gyorsabb, töményebb zúzdák meg, amik legalább ugyanannyira a Soilwork-életmű alapkövei, most eléggé háttérbe szorultak. Mondjuk nem is biztos, hogy ez baj, lévén a vékony hangzás amúgy is kihúzta volna a thrashesebb riffek méregfogát, ahogy az a legfrissebb Spirit of No Returnnél érezhető is volt. Cserébe azon így is bőven lehetett hüledezni, hogy Björn Strid mekkora grandiózus refréneket dobál egymás után, ilyen szempontból alighanem megint a Death Diviner volt a csúcs, de a Stålfågel sem marad le mögötte sokkal, nem véletlenül lett ebből mostanra betonbiztos záródal. Kár, hogy Alissa nem jött fel belevokálozni, ha már a stúdiófelvételt olyan szépen feltupírozták a hangjával, de ez már tényleg a legkisebb kifogásom csak. A lényeg, hogy
nem volt rossz ez a Soilwork-buli, de azért a jó, az nem ilyen,
hanem inkább olyan, amilyet tavaly a kisebbik színpadon virítottak, és remélhetőleg virítanak majd legközelebb is.
Vannak bizonyos zenekarok a metalszíntéren, akik az évtizedek alatt szinte megdönthetetlen ikonikus státuszba küzdötték fel magukat, de közben mintha ki is üresedtek volna, és manapság elég nehezen lehet nekik elhinni, hogy még mindig az önmegvalósítás meg a mondanivaló hajtja őket, nem pedig a rutin meg a biznisz. Az én olvasatomban kevés név testesíti meg jobban ezt a mókuskerékbe ragadt menetelést, mint az Arch Enemy, egy egykoron úttörőnek számító banda, aminek a lemezei jó ideje csak lelketlen, futószalagon gyártott terméknek hatnak, megspékelve azzal a kellemetlen utánérzéssel, hogy mindezt fele ennyien sem vennék be, ha az énekes nem valami jó nő lenne. (Mindez egyébként a Jinjer feltörése után lett kifejezetten irritáló jelenség európai szinten, azóta az ilyesmi, extrémebb metalt játszó, de általában nullához közeli zenei értéket hordozó, frontcsajos bandákat csak luvnyametálnak hívom, és habár az AE időben jócskán megelőzte ezt a hullámot, de valahol mégis az előfutárának tekinthető.)
Egyetlen dolog van, ami az Arch Enemy hatásfokát valamelyest menteni tudja: az, hogy a banda igazi világklasszis ász zenészekkel van tele, az élen Michael Amott gitárossal, akik
még így rutinból, különösebb mondanivaló nélkül is baromi hatásos koncertdalokat tudnak írni,
ráadásul emellé tényleg vannak akkora gitárhősök is, hogy a műsor végére én is teljes meggyőződésből tapsoltam nekik, sőt némelyik szólóba rendesen bele is borzongtam egy kicsit. Pláne hogy eddigre a hangzás is magára talált, és a sátorban megszokottakhoz képest kifejezetten erős szintet ütött meg, legalábbis jobbra a VIP szekció környékén.
A zenekar kiállásának központi eleme egyértelműen Alissa White-Gluz, aki határozottan dirigál akárhányezer embernek, 75 percen át kíméletlenül hörög (és csak nagy néha egy kicsikét énekel), közben rohangál, zászlót lenget, de adott esetben simán hátrébb is húzódik, miközben a húrosok is simán beleállnak nagy színpadias metál pózokba, pláne az ikerszólók alatt. Daniel Erlandsson dobosról meg elég annyit mondani, hogy Erlandsson a vezetékneve, ez ebben a műfajban abszolút önmagáért beszél és garancia a minőségre. A banda mögött a színpadkép gerincét egy óriási háttérvászon és egy nagy rakás kibelezett Marshall láda adta (ezen a ponton azért megint kicsit besípol a parasztvakítás-mérőm), meg a vége felé néhány hatalmas, AE logós lufi, de igazából a zenekar önmagában is bőven mozgott és pörgött annyit, hogy ne legyen semmi hiányérzetem holmi ledfalas videók vagy bármi egyéb csízió hiánya miatt. Sőt, igazából kifejezetten jó pont, hogy ilyesmik nélkül is tudnak érvényesülni.
Nem meglepő módon a műsor nagyrészt az Alissával készült lemezekre koncentrált, az Angela Gossow-érából csak 3 dalt szúrtak bele (My Apocalypse, No Gods No Masters, Nemesis), a még korábbi, Johan Liiva-féle lemezekről meg kizárólag a gitárhősködős Fields of Desolation outrót a legvégén, és Arch Enemy-hívő ugyan addigra se lettem, de azért ha az ellenszenvemet ideiglenesen félrerakom, önmagában több mint korrekt buli volt ez.
Míg az első két banda aránylag gyakori vendég nálunk, addig Anders Fridénék elég keményen kiéheztették a hazai rajongótáborát erre a koncertre, viszont bátran jelentem ki, hogy
egy ilyen In Flames-koncertre megérte kerek tíz évet várni.
Gyakorlatilag a göteborgi alapbanda munkásságának hibátlan esszenciáját kaptuk, a nézőtér minden pontján – még a pitben is! – bika hangzással, meg egy szépen kiegyensúlyozott műsorral, aminek a 75 percébe belefért egy sor klasszik sláger, félidőnél egy nagyszerű időutazós 90’s blokk, az újabb keletű lemezeknek meg csak a legjava, vajmi kevés felesleges töltelékkel, ami 2024-ben nagyjából a lehető legjobb ajánlat, amit egy In Flames-koncert kínálhat egy rajongónak.
Egy Cloud Connected + Take This Life kezdéssel kapásból nem lehet vitatkozni, onnantól meg okosan kimérve váltogatták egymást a modernebb és a nosztalgikusabb etapok. A régi arcoknak teljesen egyértelműen a Food for the Gods / Coerced Coexistence / Trigger / Only for the Weak sorozat volt a buli csúcsa, de a későbbi cuccok között is akadt jó pár hatalmasat dörrenő darab. A legfrissebb, egyfajta újjászületésként elkönyvelt Foregone album a méregerős Meet Your Maker + State of Slow Decay párossal lett csúcsra járatva, bár jöhetett volna róla jóformán bármi más is, hiszen egy egyöntetűen imádnivaló anyag. De rendesen oda lett rakva a műsor végi slágerblokk is: az Alias andalgó szentimentalizmusát tükörbe hajított kalapácsként törte ripityára a The Mirror’s Truth egy gigászi circle pittel, amit először a pár év alatt meglepően komoly közönségkedvenc slágerré nemesült I Am Above tetézett, majd jött az egész este koronaékszere, a pillanat, amire konkrétan tizenöt éve vártam: visszatért zárószámként a My Sweet Shadow. Nem tudom elégszer elmondani, hogy
ez a 2004-es gyöngyszem minden idők legnagyobb, legepikusabb, legkatartikusabb koncertzáró In Flames-dala,
és fel nem foghatom, az utóbbi bő évtizedben miért mellőzi a banda rendszeresen és méltatlanul, úgyhogy ez most egy csodálatos meglepetés volt, a könnyek között eltorzult arccal ordítós fajtából.
Produkciós és performansz oldalról egyfajta letisztult visszafogottság jellemezte a koncert egészét, legyen szó akár a színpad berendezéséről, akár a fényekről, akár arról, ahogy Anders előadja magát a színpadon. Sapkás-szakállas főhősünk valószínűleg már sosem lesz klasszikus értelemben véve jó énekes, de a saját komfortzónáján belül abszolút meggyőzően teljesít, scream és tiszták terén egyaránt, a számok közben meg csont nélkül hozza le a barátságos, jófej, szerethető frontember szerepét. A másik őstag, az évek alatt fő zeneszerzővé vált Björn Gelotte gitáros így megőszült szakállal, tar fejjel is simán tartja a rocksztár fazont; legújabb partnerére, Chris Broderickre meg hiába mondják sokan, hogy egy lelketlen robot, de a színpadon ő is lazán eladja, amit csinál, ráadásul zeneileg konkrétan bármit rá lehet bízni, még vendéggitárosok 25-30 évvel ezelőtti tekerős szólóit is, és azokat is 99%-os pontossággal hozza le (lásd jelen esetben pl. a Coerced Coexistence virgáit).
A banda jelenlegi legfiatalabb tagjára, Tanner Wayne-re nem véletlen mondja Anders, hogy a legjobb dobos, akivel valaha zenélt: a srác baromi erősen, feszesen, stabilan üt, de közben szépen, ízlésesen színezget is mindenféle apróságokkal, és egyszerűen sodor magával a játéka. A The Dillinger Escape Planből ismerős Liam Wilson az az arc, akit az ember elsőre, látatlanban nehezen tudna elképzelni egy IF kaliberű zenekarban, viszont igazából mind a kiállásával, mind a zenei megbízhatóságával remekül passzol ebbe a mai, kicsit “amerikanizálódott” In Flamesbe. Na meg ott van a turnébillentyűs, Niels Nielsen (igen, csórikámnak tényleg ezzel a névvel kellett felnőnie), aki a régebbi dalok alatt bőven ráér szelfizni meg instázgatni, de a modernebb számokban azért mindenképp jól néz ki, hogy azt a rengeteg szintitémát valaki élőben le is nyomkodja, és nem csak úgy gépről szólnak.
Mivel a verdiktet már rögtön a cikk elején – sőt, a címében – elspoilereztem, így a végére nem is maradt semmi nagy konklúzió, maximum annyi, hogy svéd metal témakörben alighanem az év egyik csúcsteljesítménye volt ez a buli – mondjuk a tavaszi Meshuggah mellett -, meg itt jön az a közhely is, hogy remélhetőleg a következő hazai In Flames-előadásra nem kell megint tíz évet várni. A másik két bandával meg szinte biztos, hogy számolhatunk a következő lemezbemutató turnéikon is. Hail Gothenburg!
Fotók: Bende Csaba / Barba Negra
