Ebben a háborúban mindenki nyertes – In Flames: Foregone

Amióta világ a világ, vagy legalábbis amióta a metalosok szeretnek konkrétan mindenkivel harcászkodni – beleértve saját színterük képviselőit leginkább -, azóta az olyan zenekarok munkássága, mint az In Flames, kész csatatérré avanzsálódott. A skandináv fémzene talán leghírhedtebb és legtöbbre vivő pionírjai halhatatlanná tették a dallamos death műfaját, de tök érthető módon ők sem kívánták minduntalan ugyanazokat az akkordokat pengetni, és az évek során jóval populárisabb, rádióbarátabb vizekre eveztek – aztán ott is ragadtak. Így főleg az őshangzás után hőzöngők nem számíthattak arra, hogy a svédek n+1 “ellágyult” lemez után fognak minden eddig rájuk jellemző vonást belegyömöszölni 12 dalba. És ez most simán hangozhat úgy is, mint egy szar marketingfogás, de a Foregone pontosan ezt teszi, és ez magasan a legmenőbb dolog, amit a zenekar bő egy évtizede csinált.

Csak hogy értsétek, milyen szemszögből íródik ez a kritika, én is elhelyezem magamat az In Flames térképén (a Pinball Mapen, arf-arf): számomra a zenekar legjobb lemezei a kétezres években születtek: Clayman, Reroute’, Soundtrack’, Come Clarity – ééés ha épp olyanom van, akkor még ide sorolom A Sense of Purpose-t is. Nyilván az életem bizonyos szakaszain megtalált az első négy lemez is, illetve azért lepörögtek a 2010-es években íródott “éneklősebb” darabok is. Soha egyiket sem találtam vállalhatatlannak, a Jester’/Whoracle/Colony hármasból (eleinte) hiányoltam a fantáziát, míg az újakban kicsit sokalltam Anders Fridén énekét – erre a továbbiakban még kitérek. Tehát amint látható, mindenkinek van egy kedvenc érája a zenekar munkásságából, és ha ennek megkoronázásaképp kapunk egy kohezív, egyenletesen magas minőséget képviselő dalcsokrot, ami ezekből az időszakokból majdhogynem egyenlően válogat, akkor mi értelme a továbbiakban csatázni? Innen amúgy az írás címe is, meg egy kicsit az új In the Dark c. dalból.

Azon is gondolkodtam még, hogy mennyire keverjem ide a The Halo Effectet (a volt IF-tagok új bandáját), de igazából az az, ez pedig ez. Persze nem fogom játszani a hülyét, meg csinálni segget a számból, tavaly nyáron még nagyon úgy festett a dolog, hogy ha nincs ló, jó lesz a szamár is, de a Foregone bebizonyította, hogy Fridénék sosem felejtettek el metalt játszani, és úgy vágtatnak át velünk a riffsztyeppéken (na ezt mondd ki gyorsan, egymás után, háromszor), mint egy telivér fedezőmén. A dalok patikán vannak megírva, itt egy óriási refrén, ott egy szakszerűen elhelyezett (nem izzadságszagú, nem túltolt, nagyon fontos!) szóló. Az akusztikus gitárok, valamint a banda földtörténeti korszakaiból precízen szemezgetett stílusjegyek is totál ízléses mértékben vannak ide pakolva, és egymást érik a jobbnál-jobb dalok, mint a State of Slow Decay, a Meet Your Maker, vagy a The Great Deceiver. Ja, és az egész annyira jól szól, és olyan jót tett neki a vérfrissített felállás, hogy kedvem lenne keblemre ölelni mindenkit, aki valamilyen formában hozzátett a lemez elkészültéhez.

A cucc tehát mindent megtesz azért, hogy tényleg csak a legmegátalkodottabb, legvaskalaposabb arcok találjanak benne hibát. És itt jövök én a képbe, hihi, viszont én sem azért csinálom, mert úgy imádnám élesíteni a körmömet a bandán, egyszerűen csak ez a dolgom. Tehát az egyik tényező, amire már feljebb kitértem, az Anders Fridén énekhangja. És félreértés ne essék, nem hallgathatatlan az ürge, plusz rohadt jól is screamel, egyszerűen csak van neki egy adott hangszíne (és kiejtése), ami nincsen egyenes arányosságban az én hallójáratom ingerküszöbével. Értsd: autotune-olt James Hetfield. Ez pedig kiváltképp a dallamos – és tiszta énekes – refréneknél kelt bennem egy elég oximoron érzést, mert azok nagyon jók, de kicsit fájnak is. Mint amikor csípőset habzsolsz, holott tudod, hogy utána el kell majd menned a vécére.

A másik ilyen dolog szintén az énekeshez köthető, ezek pedig a dalszövegek. És igen, tudom, hogy a nem anyanyelveden kifejezett gondolatok nem lesznek olyan sokrétűek és mélyenszántóak, mintha azt a saját, első számú közlési módodon tetted volna, de az olyan sorok, mint a “The sky is on fire, and the angels cry” vagy az abszolút kínrímes “Take away my sorrow / Save me from tomorrow” egy kicsit azért feltöltik a cringe-kutat. Pont csak szintig, hogy ne folyjon túl. De ezek olyan dolgok, hogy ha az ember nem figyel rájuk, vagy csak egy barom állat nem hívja fel rá a figyelmet (bocsi!), akkor is teljes mértékben élvezhető ez a kiváló lemez.

A Foregone bárminemű erőlködés nélkül szórakoztatja el a banda bármelyik rajongóját, akár a korábbi lemezekre esküszőket vesszük,  akár az olyanokat, akik már az “arénásított” időszakban csatlakoztak be. Így kell áramvonalas stílusgyakorlatot produkálni úgy, hogy közben semelyik korábbi ötletünknek nem fordítunk hátat, hanem igenis felvállaljuk azokat, mint a kisiskolás lurkók rajzait a hűtőgépen. És ha már elhelyezés: ha már nincs hely a polcon (ez lehet konkrét vagy átvitt értelemben vett állvány), akkor nyugodtan be lehet fordítani a Forgone-t akármelyik korábbi kiadvány elé – szigorúan borítóval kifelé, hát mennyire szép már az az artwork! De a köcsögöző kislány porcelánfigura az marad! 8,5/10