2007. december 10.
As i lay dying, Darkest Hour, Himsa, Architects
Live@Wulfrun Hall, Wolverhampton, UK – 2007.09.07. (péntek)
Első alkalommal jártam Wolverhampton-ban, és értelemszerűen a Wulfrun Hall-ban, úgyhogy izgatottságom nem ismert határokat, mivel nem mindennapi koncert elé néztem a fellépők nevére pillantva… Az új As i lay album már napok óta folyamatos vendég volt a lejátszómban és bár nem vagyok a többi banda elkötelezett híve, de azért mindenképpen fokozott érdeklődéssel viseltettem irántuk.
Maga a terem igazi koncerthely, nagy színpaddal / nézőtérrel, megafényekkel. Ehhez képest viszonylag szerénynek volt mondható az üszkve 400 ember, hisz a keverőnél már szinte teljes nyugiban lehetett állni.
Az brighton-i Architects fél nyolckor kezdte meg programját. A hangzás azonnal letépte a fejemet, úgy szólt ahogy egy koncertnek szólnia kell. Rendkívül erős dobsound és irgalmatlanul arcleszakító gitárok. Elég energikus bulit nyomtak a srácok, a gitárosok végig zúztak a színpadon, Sam, az énekes srác pedig időnként tett egy-egy kisebb kirándulást a nézőtér felé, mindeközben végig precíz, pontos játékot produkálva. Nem tekint túl régre vissza ismertségem a zenekarral, de azért a fő slágereket felismertem én is a legújabb, Ruin lemezről. Ilyen például a You’ll find safety, amit alább mindenki le is csekkolhat. Mondjuk igaz ami igaz, az előző, Nightmares című debüt szerintem egy zseniális lemez, az énekescsere után készült legújabb, Ruin című viszont már nem lett nálam akkora favorit, de azért koncerten mindegyik dal nagyon ott volt. Szerintem nagy jövő van bennük, rajtuk tartom a szemem mindenképpen a jövőben. Igazán kellemes meglepetéssel indult tehát ez az este.
A fél órás koncertet követően gyors átszerelés és már el is kezdte pusztító programját a Himsa! Elég érdekes fazonok így első ránézésre, de egyébként végtelenül szimpatikus figurák. John Pettibone énekes pedig különösen nagyon jó fej volt végig, ő is le-lejárkált a közönség közé illetve meg-megénekeltetett valakit időről időre az első sorból. Az egyik legnagyobb poén az volt a részéről, amikor mindenkit felinvitált a színpadra, hogy senki ne törődjön itt ezzel a zenekari árokkal meg a biztonsági emberekkel, mindenki nyugodtan feljöhet. Majd kedvesen megveregette az épp előtte álló szekus csávó vállát, aki egyébként tök jól vette a lapot. Illetve az egyik, a közönség soraiban tett látogatása során az épp előtte fényképező leányzó kezéből kivette a telefont és csinált egy képet annak tulajdonosáról, és persze mindezt szám közben. A Himsa igazi „bulizene”, némi motoros feeling-gel. Nem is gondoltam volna, hogy tényleg ekkora fesztivált fognak csinálni. A Courting on tragedy és a 2006-os igazán remek Hail Horror dalai mellett természetesen már az új lemezről is kaptunk ízelítőt a fél órás programban. Itt már az első igazán komoly circle pit-ek is kialakultak.
Egy kisebb szünetet követően a Darkest Hour robbant be a színpadra az új lemezt nyitó Doomsayer című remekkel. A közönség láthatóan a 3 „előzenekar” közül őrájuk indult be a legjobban. Vegyesen válogattak régebbi/újabb nótáik közül, de persze elsősorban a legfrissebb, Deliver us lemez dalai alkották a 45 perc gerincét. Hatalmas pogók, ugrálások, circle pit-ek követték egymást nótáról nótára, a srácok pedig igazán nagy élvezettel dolgoztak a színpadon, és előszeretettel vették igénybe a direkt az ő számukra bekészített „pózoló ládákat” is. Megmondom őszintén, nekem mindössze ugyanannyi problémám volt a koncertjükkel, mint a lemezeikkel. Egy idő után az az érzés volt úrrá rajtam, mintha ugyanazt a számot hallgatnám. Így, bár profi volt a show, azért teljesen nem dobtam hátast, inkább már az est főszereplőjét az As i Lay Dying-ot vártam egyre türelmetlenebbül, miközben a 23 órás haza felé tartó vonattal kapcsolatos álmaim fokozatosan, szépen szertefoszlottak, haha! :)
22:15 magasságában egy hosszú gitársípolást követően a Through Struggle című örök slágerrel törtek be a színpadra a keresztény metal egyik legelszántabb harcosai. Gondolom mondanom sem kell, hogy egy ilyen hatásos kezdésre mekkora őrület alakult ki a tánctéren! És Tim-éket sem kellett félteni, elejétől a végéig zúztak odafent. Josh, az új basszeros sem tétlenkedett sokat, nagy átéléssel pengette a 4 húrost, majd jöttek a tiszta énektémák, amiket ha nem is hiba nélkül, de elég jól teljesített. Hát igen, azért olyan impozáns énekdallamok hallatán, mint amikkel az új lemez is tele lett pakolva, az ember támaszt valamiféle elvárást az élő show-val kapcsolatban, és igazából ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy azért teljes egészében nem sikerült a feladat, viszont azért rossznak sem volt mondható az éneke. Inkább itt-ott picit bizonytalannak tűnt számomra.
Na mindegy, remek kezdés után, azonnal jött a kivégzés: Forever!!! Igazából azt sajnáltam az egészből, hogy ugye a zenekari árok és a biztonsági emberek jelenléte miatt a színpadmászás lehetetlen volt, viszont Tim-nek kellett volna vennie a lapot, és bejönni a közönség közé (mint ahogy azt mindhárom zenekar frontembere korábban már megtette), mert így, konkrét mikrofonba acsarkodás nélkül kicsit szerény lett a Forever közönségénekeltetése… De szó se róla, egyébként csontig hatoló élmény volt ez a koncertkezdés!!! A múlt után jött a jelen, az An ocean between us intróját a Nothing left követte, hogy aztán a címadó dallal járassák csúcsra a bulit!!!
A hangzásba nem lehetett belekötni, a gitárok és a dob is kíméletlen erővel támadta a hallójáratokat. Egyedül az ének (főleg a vokálok) lehetett volna valamivel hangosabb/érthetőbb. A basszus pedig jóformán egész este nem szólt, úgyhogy ezt már ki sem emelem külön… A Meaning in tragedy és Falling upon deaf ears nóták erejéig ismét tettünk egy brutális kirándulást a múltba, hogy a thrash-es atomzúzós Within destruction-re mindenki szabadon kiélhesse pogózó/futkározó énjét. És igazából itt meg is jegyezném ama nemtetszésemet a közönséggel kapcsolatban hogy általam eddig soha nem látott nemtörődömség honolt a sorok között. Pl.: valaki elesik, és egy darab ember nem segít neki felállni. Ez azért elég durva. Meg a szokásos sörös pohár tömegbedobása (de persze a pohár még tele sörrel) mellett ezúttal gusztustalanul édes, ragadós üdítők is repültek, plusz jóformán tele palackok is, telibetalálva fejeket.
Az Illusions, egyik személyes kedvencem, mindenképpen a koncert egyik legemlékezetesebb pillanatait hordozta magában, aminek a végét egy ütős dobszólóval spékeltek meg a fiúk.
Nagyon jól össze lett rakva a koncertprogram, hisz a végére még mindig maradt egy olyan kettős, hogy azok, akik esetleg még épségben voltak, egész biztosan összetörjék magukat, haha! :) 94 hours és legvégül a zseniális Confined!!! Így lett kerek az egy órás As i lay dying koncert, ami után mindenképpen elégedetten távozhatott mindenki a koncertteremből. Ami furcsa volt, hogy egyik zenekarnál se volt, még csak esélye sem a visszahívásnak. Oké, hogy feszes a program meg minden, de azért ki lehetett volna valahogy jobban is találni az időbeosztást. Mert igazából nekem, messzivárosból érkezőnek tök mindegy volt, mert az utolsó vonat már régen elment ekkor, és egy igazán remek (és persze olcsó) egy órás taxiút várt még rám, de ez már legyen az én bajom…
Na, de 100 szónak is egy a vége: soha rosszabb koncertet!!!
