2023. május 11.
A mai széthúzó, ellenségeskedő és erősen polarizált világban mindig örömmel tölt el, amikor számunkra fontos emberek, helyek és kezdeményezések összedobják, amijük van, hogy ezzel egy új, olykor még az eredetit is túlszárnyaló dolgot teremtsenek. Pláne egy olyan megosztott és sok esetben markánsan diverz környezetben, mint a hazai underground. Így okkal csillant fel a szemünk, amikor drága Hell Vill-es szervezőkoméink lerántották a leplet az idei fesztivál felvezető eseményéről: egy Budapesten megrendezett háromnapos minifesztről, a Mad Villről, aminek nem csak a lebonyolításából mart ki méretes szeletet a Mad Scientist kraftsörfőzde, de a helyszínt is biztosította. Király zenekarok, és extravagáns sörök? Írjatok fel!
Szó se róla, igazából tényleg fel voltunk írva. Pénteken délután már el is indultunk Kőbányára, a Maglódi út 47-es szám alatt található Mad Kertbe (a cím kihangsúlyozását Sefcsik Marci főzdefőnöktől/Gyilkos-énekes/gitárostól tanultuk, elkerülendő a keveredést az óbudai Mad Gardennel, ami – láss csodát! – szintén hozzájuk tartozik). A több átszállástól generációsan rettegő belpestieknek se lehet egy árva kifogásuk: a helyszín könnyedén megközelíthető akár a belvárosból is egy villamossal, kevesebb mint fél óra alatt – még akkor is, ha a harmadik napra (hullafáradtan) igyekvés közepette a Népszínház utcában fényes nappal beléd áll egy drogos.
A helyszínre megérkezve tipik gyártelepi fíling kap el, ami teljesen normális, senki sem vidéki wellness szállóra számított. Az ódon épület mögött aztán felbukkan a rendkívül rokonszenvesen berendezett “fesztiválterület”, amit elnézve az első mondatom konkrétan ez volt:
Na, itt se fogjuk elveszíteni egymást!
Ami nem is gond, sőt, mennyivel jobb már egy kisebb hely, mint egy olyan, ahol folyamat a haverjaidnak küldött “Hol?” üzenetek melletti üres karikát szemléled, hogy megváltó pipává alakuljon a brutális leterheltségben?! A helyszín kicsi, de kompakt, és pont elegendő ahhoz, hogy lépten-nyomon ismerősökbe, haverokba botoljon az ember (legalább háromba, csak a WC felé iramodva). Őszinte leszek, a Mad Vill látogatószámát nem érdeklődtem meg senkitől, de párszáz látogatót tippelnék mindegyik napra, akik szellősen, vagy akár koncertek közt egymás lábán taposva is könnyedén elnavigáltak a helyen. Felépítésileg a színpad és a hozzá tartozó elengedhetetlen “kiegészítők” (hangos sátor, backstage stb.) mellett az udvaron egy italpult, két food truck (húsos és vega/vegán), egy vizesblokk, egy beltéri mörcsös asztal, valamint off programként a főzdetúra várta a nagyérdeműt. Személy szerint imádtam ezt a pöttöm, családias berendezkedést, olyannyira, hogy a harmadik napra már kedvenc spotom is volt, ahol még jobban esett a frissen csapolt Octopus Marzen és egy cigaretta (fúj, ne dohányozz, egészségtelen!).
Persze zenei oldal lévén joggal merül fel benned a kérdés, hogy mikor térek ki már az ekcsüel zenekarokra? Egy kicsit csalódni fogsz, ugyanis sűrű szerkesztőségi kobak-összedugásaink eredményeképp arra jutottunk, nemigen van értelme egyesével kielemezni a fellépőket, hogy most ki és mikor fogott mellé a húrnak, miért nem játszották azt a bizonyos számot, vagy miért nem szólt olyan jól a hang, miközben bent a budiban trónolunk. Ennek pedig két igen egyszerű oka van: aki ott volt, az úgyis tudja, milyen volt, aki pedig nem, azt úgyse érdekli. Persze ezzel most akár le is lehetne húzni a rolót az összes létező élménybeszámolónak, de a lényeg, hogy
minden fellépő a kapacitásához mérten a legjobbat hozta ki magából, és a legszebb, hogy egyik zenekar se vette félvállról, hogy ez “csak” egy felvezető buli.
Nyilván így se szűkölködtünk a különleges pillanatokban, akár a Beerzebub ötödik szülinapi koncertjére, a Bipolaris szókimondására („aki bebaszva vezet, az egy Orbán; aki hagyja, hogy a haverja bebaszva vezessen, az meg egy Putyin”), a Crippled Fox kompromisszummentes, arcletépő thrash zúzására, a Cvlt of Grace különleges, közvetlen előadására, a 13Demölisher87 leszartpunk attitűdjére (legalább egy bandcampet csináljatok már, lécci!), a Sirens Chant monumentális atmoszféráira, a Witchthrone régi énekesének visszatérésére, vagy a kuriózumnak számító Ghost Toast légüres térben lebegésére, esetleg az Oaken délutáni, isteneket megszégyenítő, esőfelhőket hozó matiné/szeánszára gondolunk.
Ugyanakkor nincs fesztivál negatívumok nélkül, még akkor is, ha ezek egyik szervezőnek se róhatók fel ténylegesen. Gondolok itt a kártyás fizetés kezdeti döcögésére, az utolsó pillanatban kieső zenekarokra (csak kettő a 28-ból, ami jó arány), az állandóan necces, április végéhez képest szokatlanul zord időjárásra, vagy a botrányosan elbaltázott szerkesztőségi DJ-szettünkre, ahol a karma mint forró kés a vajat, úgy nyársalta fel a felkészületlen hátsónkat, és ami után megtanultuk, hogy mostantól a fürdőszobába is tartalék laptoppal nyargalunk, és akkor talán nem ragad rajtunk a DJ Rendszer-visszaállítás név.
Mindezen apró botlások ellenére a Hell Vill és a Mad Scientist közös (első!) szerelemgyereke egy feledhetetlen, maradandó (pláne így harminc környékén, jaj) élményt ajándékozott nekünk, és nem lehetünk elég hálásak a szervezőknek, a közreműködőknek, a támogatóknak, a fellépő bandáknak, az összes háttérmunkásnak, pultosnak, kajásnak, mörcsösnek, és nem utolsó sorban Nektek, akik ezt mind lehetővé tették, és akik nélkül az underground egy sokkal sivárabb, lélektelenebb, seggszagúbb hely lenne. Hogy igényeljük, szükségét érezzük, szeretnénk-e még ilyeneket? Naná, mi az hogy?! Addig pedig neki is lehet állni leporolni a Vans lépőket és felkészíteni magunkat egy hagyományosabb (de korántsem csekélyebb) megmozdulásra, az idén Csornára költöző 18. Hell Villre, amiről – legfrissebb infóink szerint – az igazán áll-leejtő hírek még csak most kerülnek majd bejelentésre. Ott tali!
Fotók: Horpáczi Dávid
