Ilyennek kellene lennie minden August Burns Red-koncertnek

Jó párszor felemlegettük mostanában, hogy az August Burns Red monumentális Messengers lemeze a 2007-es megjelenésekor micsoda hullámokat keltett maga körül a metalcore-színtéren, a zenekar hírnevének legalább tíz évre előre bebetonozásától egy egész sornyi hangzáskoppintó banda leszármaztatásán keresztül addig, hogy az anyag idővel kultlemezzé és sokaknak egyenesen életük lemezévé vált. Ennek fényében talán mondani sem kell, mekkorát szólt a hír, amikor JB Brubakerék az év elején bejelentették, hogy az album jubileumi turnéjával nem csak Amerikát járják körbe, hanem bizony Budapestre is visszatérnek egy forró lemezvégigjátszó bulira. Ezt néztük meg tegnap a Dürer Kert végül teltházasra zsúfolódott nagytermében, ahol egyébként vendégként az angol Oceans Ate Alaska és a budapesti Inhale Me is fellépett, bár ha őszinték vagyunk, túl sok vizet egyik csapat sem zavart, hiszen ez pontosan az az este volt, ahol a legkevésbé sem számított, hogy ki az előzenekar, vagy hogy van-e egyáltalán. Ha JB-ék csak magukban jöttek volna, és a Truth of a Liar az este legelső dala lett volna, annak is pont ugyanez lett volna a végeredménye: sokunk élete koncertje.

Nem így terveztem, de az Inhale Me koncertjéről sajnos le is maradtam (tegnap délután is meg kellett írnom egy alapos beszámolót, ugye), az Oceans Ate Alaska kezdésekor viszont már ott figyeltem a teremben, hogy a birminghami srácok vajon mit alakítanak. Korábban ugyanis nem igazán sikerült eldöntenem, hogy milyen műfaji címke illene rájuk leginkább, de aztán ebben a koncert sem nagyon segített, sőt, ha lehet, a műsoruk még nagyobb stíluskáosznak is tűnt, mint az a pár klipes dal. Alapjában véve valami metalcore-közeli dologról van szó, amiben látszólag teljesen találomra bármikor felbukkanhat egy emóba hajló refrén, egy Emmure-i tuskó kiállás, némi Protest the Hero-féle nyargalás, netán egy benegyedelt deathcore-os padlóbontás, vagy éppen valami finom pötyögős jazz. Azt érezni a srácokon, hogy jó zenészek – különösen Chris Turner dobos húzós játéka ragadott meg –, viszont a dalszerzés finoman szólva nem az erősségük, teljesen szétesnek a számaik a nagy csapongásban. Félidőnél egyébként elővettek egy Beyoncé-feldolgozást, a Drunk in Love idegesítő kígyóbűvölős dallamait dzs-re hangolt szaggatásokkal megborított átiratát is, amit inkább nem is értékelnék, de a saját számaik azért ennyire nem vészesek. Maradjunk annyiban, hogy a meglepően erős és tiszta hangzásnak és néhány jól eltalált témának köszönhetően azért bőven a tűrhető határon belül volt a koncert, és ha megtanulnak bánni a saját eszköztárukkal, akkor egyszer talán még tényleg frankó kis banda is lehet a srácokból, de egyelőre még nem tartanak ott.

Aztán jött a főattrakció egy minden szempontból hibátlan és tökéletes bulival, amire nem lehet mást mondani, mint hogy ennek kéne lennie minden August Burns Red-koncertnek. Nem akarok semmit elvenni a Constellations, vagy mondjuk a Rescue & Restore rajongóitól, de a Messengers az a lemez, aminek az összes dala, jóformán minden egyes hangja akkorát üt, hogy Matt Greiner kínai cinállványa adja a másikat, ez pedig alapjaiban határozta meg a buli hatásfokát. Egész eddig akárhányszor láttam a srácokat, mindegyik koncert – a lemezeik többségéhez hasonlóan – csak részleteiben, egyes dalok erejéig tudott berántani, a 2007-es anyaggal viszont egyszerűen sehogy nem lehet hibázni, sőt, élőben meg még sokkal nagyobbat is ütött a cucc. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy JB-ék – most a játszott daloktól függetlenül – egy irdatlanul feszesen dolgozó gépezetté váltak az elmúlt egy-másfél évtized alatt, másrészt pedig annak, hogy a Dürerhez képest sikerült most a hangzást is fergetegesen jól belőni, minden apró részlet a helyén volt. Semmi elveszett gitárdallam vagy énekfoszlány, rántottak magukkal a technikás riffek és letaglóztak a matekos breakdownok, miközben Jake Luhrs énekes az ingét egy tízfős beduin karaván másfél heti vízfogyasztásával átizzadva vezényelte le a műsort. Mindez nyilván a teltháznyi közönséget is maximális fordulatszámra húzta, elöl egész végig forrongott a terem, repkedtek a végtagok, úsztak egymás feje fölött az emberek, még úgy is, hogy a kitelepített kordon miatt a színpadra esélye sem volt felmászni senkinek. Bárki ötlete is volt, ezt a fotósunk és az első sorban préselődő rajongók nevében is köszönjük.

A lemez dalain a zenekar jóformán megszakítás nélkül rohant végig, egyedül a még Messengers-mércével is hiperintenzív The Eleventh Hour és a The Balance között álltak meg egy kis pihenőre és köszönetnyilvánításra, aztán a lemezzáró blokk alatt ugyanolyan keményen ment tovább a buli, mint előtte (a Black Sheep szögelései is milyet arattak, úristen!). Nyilván egy ilyen erős műsort nem lehet ráadás nélkül hagyni, és a srácok ebben a tekintetben is csúcsra pörgették a bulit. Először Matt és Dustin Davidson basszer jöttek vissza egy baromi jól megkomponált közös dobszólós jamelésre, aztán az új lemez első dalával, az Invisible Enemy-vel sújtott le újra a teljes banda, de nem maradtak ki az óriási népénekeltetések sem (Empire, Ghosts), a finálé meg mi más is lehetett volna, mint a Constellationsről a White Washed. Szóval az van, hogy megéltük az abszolút tökéletes August Burns Red-koncertet, ami után én most már végképp bármilyen másik műsor után elégedetlenkedni és „bezzeg a ’17-es Messengers-ös buli!”-zni fogok, de ez legyen az én saját bajom. Ez az este történelmi és életre szóló volt, és ezt már nem veheti el senki és semmi.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens