2017. augusztus 21.
Az idei nyár folyamán a keményvonalas hardcore-osok szinte csak a Rockmaratonon találkozhattak a szájízüknek megfelelő külföldi felhozatallal, így aztán nem kis várakozással tölthette el az embereket, hogy augusztus közepén két nap alatt két nagy amerikai hardcore-banda is koncertezett Budapesten. Múlt kedden, 15-én a ’90-es évek óta felfelé ívelő karrierű Hatebreed, míg másnap a New York-i szcéna egyik alapbandája, a Pro-Pain látogatta meg kis hazánkat. Jastáék koncertje hozta a papírformát, teltház előtt léphettek fel az A38 porondján, a fesztiválokkal és klubkoncertekkel vegyes The European Confessional turnéjuk harmadik etapjában. Ezzel szemben a szerdai Pro-Pain előtti hetek nagy aggodalommal tölthették el az eseményt váró közönséget, hiszen a frontember Gary Meskil bő egy hónappal a koncertet megelőzően egy támadás áldozata lett Brüsszelben. Szerencsére nem olyan fából faragták, hogy ez meghiúsítsa a teljes turnét: Gary augusztus 3-tól ismét színpadra állt és folytatta a koncertsorozatot, így 16-án már teljes erőbedobással zúzott a zenekarával a Barba Negra Track kisszínpadán. Kemény héten vannak túl a hc-rajongók.
A Hatebreed előzenekaraként a budapesti Wishes-t köszönthettük, akik márciusban mutatkoztak be Burden című nótájukkal. Azóta jó pár koncertet adtak és ősszel is sokszor összefuthatunk majd velük. Bár az előzenekar- szavazósdiban nem vettek részt, különböző okok miatt mégis rájuk esett a választás. Nagyjából 9 környékén csaptak a húrok közé a fiúk, és már ebben az időpontban is szép számú tömeg várta a koncertet. Fura volt a Hatebreedet váró „öregek” és a színpad előtt tomboló fiatalság kontrasztja, miközben a srácok játéka alatt egyre jobban kezdett megtelni a terem. Kitettek magukért és egy energikus produkciót nyomtak az est rájuk eső fél órájában, ami alatt próbáltak kibontakoztatni valami moshpit-szerűt, de úgy tűnt, hogy a közönség azért inkább a főzenekarra tartogatja az energiáját.
Majdnem félórás szünet következett Hatebreed előtt, ami közben az embernek jót tett egy kis friss levegő, amiből nem ártott bespájzolni a következő felvonásra, mert aki körbenézett, az látta, hogy odalent a levegő luxusnak fog számítani. A Bad Boys-os intróra magamhoz vettem egy sört, majd felcsaptak a To The Treshold kellemesen simogató fülbemászó dallamai, melyekre már mindenki jóval a küszöbön belül tartózkodott, amiből következően a pit kivételével nem maradt olyan hely a hajón, ahova le lehetett volna tenni egy szál gyufát. 
Ezzel a lendülettel mi is megindultunk befelé, az italom pedig nem meglepő módon a padlón végezte… Amint beláttam a színpadot, egyszerre feltűnt valami furcsaság: a megszokott 5 helyett csak 4 ember áll a színpadon. Mint kiderült, ezúttal Frank Novinec vette át Chris Beattie basszusgitárját, akinek haza kellett repülnie családi elfoglaltságok miatt, de a második gitár hiányán a Looking Down the Barrel of Today végére túl is tettem magam.
Nem akármilyen év az idei, hiszen a New Haven-i banda 20 éve jelentette meg a Satisfaction is the Death of Desire című alapművét, amivel elkezdődött felfelé ívelő karrierjük. Ezt Jasta párszor nyugtázta is a dalok közt: „Twenty fucking years” – miközben széles vigyorral az arcán pacsizott a közönséggel, hogy szevasztok, havercsávók. Ez a fajta közvetlenség és az összetartozás érzése az, ami mindig is említésre méltó volt, erről szól a hardcore (emlékezzünk csak vissza a Sick of It All vagy a Suicidal Tendencies parkos koncertjére, amikor a roadok húzták fel a közönség tagjait a színpadra). Eközben a pitben folyamatosan ment a darálás és a circle pit, de stagedivingból sem volt hiány. Sajnos néhány baleset is történt, de azt hiszem, egy ilyen műfajban ez megszokott. 
A közönség odafigyelt egymásra és próbálta elkerülni ezeket. Engem kifejezetten az zavart, hogy a security meggondolatlanul taszigálta be azokat, akik felmásztak a színpadra, és megpróbáltak beugrani a tömegbe. Térdsérülés és elájulás (ez valószínűleg a kevés levegő számlájára írható, mert az utolsó két szám előtt én is úgy éreztem a pitben, hogy leáll a szívem) közepette is, de dübörgött a koncert.
Szerencsére minden albumról szép számmal mazsolázott a banda, talán az elsőről a legtöbbet, de ez nem is okozott meglepetést a „Twenty fucking years!” jubileumra való tekintettel – olyan dalokat hallhattunk a debütlemezről, mint a Before Dishonor, a Concieved Through an Act of Violence, vagy az Afflicted Past. Az új albumról elég kevés nóta hangzott fel, de a zúzda talán az olyan klasszikusoknál teljesedett ki a legjobban, mint a Live for This, az In Ashes They Shall Reap, az I Will Be Heardről és a Destroy Everythingről nem is beszélve. Végig vaskos és erőteljes brutális koncertnek lehettünk szem- és fültanúi, még Chris Beattie hiánya sem árnyékolta be az estét, Jastáék hozták a megszokott formát. A legutóbbi koncertjüket sajnos kihagytam, ezért nem kis izgalommal néztem a buli elé, és azt kell mondjam, hogy minden várakozásomat felülmúlta.
Sajnáltam, hogy másnap dolgozni kellett mennem, ebből kifolyólag csak a Don Gatto elejére sikerült a megérkezés a Barba Negra Track kisebbik színpadán zajló Budapest Hardcore Superbowlra, ahol az előző napi bulihoz képest szerény tömeg, viszont hasonló jó hangulat fogadott. A szokásos Don Gatto-keménymag már felsorakozott a színpad előtt, megteremtve ezzel a családias légkört. Nem maradt el a zenekartól megszokott poénkodás és a tiszteletkört is lerótták Gary Meskil előtt. Fasza kis szettet nyomtak, Hardcore Babylon, Same Shit és még sorolhatnám, hiányérzetet csak az keltett bennem, hogy a Balls to the Wallnál Gary nem jelent meg a színpadon. Aki lemaradt volna, annak nem is kell sokat várnia a következő budapesti koncertre, szeptember 2-án találkozhat a srácokkal a Tattoo the Sun feszten a Dürer Kertben.
Az este fő fellépője, a NYHC-legenda Pro-Pain 9 órakor lépett a színpadra, kisszínpad léptékű tömeg fogadta Gary Meskil csapatát. Annak ellenére, hogy a supportos srácok minden hangszert csekkoltak, és kezdődhetett a koncert, aminek a hangzásával az elején nem voltam túlzottam kibékülve. Ez volt az a buli, amit tavasz óta vártam, nem kissé hökkentett meg a hír a Garyt ért támadásról. 
Nagyon rezgett a léc a Pro-Pain fellépését illetően, de a szerencsétlenség és a komoly sérülések ellenére 2 hét lábadozás után folytatni tudta a turnét a frontember, aki maga mögött tudhatta az egész szcéna támogatását (Gattóék is készítettek egy új pólót Gary támogatására). Hatalmas tisztelet neki, hogy azok után, amin keresztülment, képes volt színpadra állni és szar hangosítás ide vagy oda, mégis megteremteni a hangulatot, amitől élvezhetővé vált a koncert. Felcsendültek az új album nótái és az olyan elmaradhatatlan himnuszok is, mint a Make War (Not Love) vagy a Foul Taste of Freedom. Itt is ment a félmeztelen darálás, csakúgy, mint előző este, és megjelentek ugyanazok az arcok is, akik az A38 hajón is tiszteletüket tették. A koncertet követően is megmaradt a jó hangulat, a dedikálás és beszélgetés sem maradt el, akivel tudtak, váltottak néhány szót a bandatagok. Azt hiszem, hogy a Budapest Hardcore Superbowl egy jól sikerült rendezvényként könyvelhető el és remélhetőleg hagyományt teremt, hogy jövőre újra és még több fellépővel düböröghessen a hardcore-osok nagy örömére.
Hatebreed + Wishes fotók: A38.hu
Pro-Pain + Don Gatto fotók: B42 – DIY
