2016. május 12.
A beszámolót köszönjük Vincze Csabinak!
A tavalyi Groezrock után a reptéren azt mondta Szilágyi Laci barátom, hogy „jövőre csak akkor jövünk, ha a Rancid egyben eljátssza az …And Out Come the Wolvest”. Próbáltunk tehát nem visszatérni, és olyat kívántunk, ami majdhogynem lehetetlen, ugyanis míg az USA-ban népszerűek az egyben elnyomott klasszik lemezek, Európába néhány kivételtől eltekintve nem nagyon jönnek át ezek a bulik. Viszont tavaly ősszel az első bejelentett név a Rancid lett, és az is gyorsan kiderült, hogy a kívánságunk elég gyorsan teljesült, ugyanis egyből kiderült, hogy egyetlen alkalommal, csak a 25-ik Groezrockon tolják Tim Armstrongék a mérföldkőnek számító 95-ös nagylemezt.
Ennek tudatában már korán elkezdtük a szervezést, mondhatni túl korán, ugyanis a lineup a korábbi évekhez képest igen szegényes lett végül. Jóval kevesebb bandát hívtak a szervezők, elvileg abból kifolyólag, hogy sok panasz volt a fesztre járóktól a rengeteg jó buli ugyanazon időpontra helyezése miatt. Ezt az okos szervezők nem úgy próbálták megoldani, hogy megpróbálnak figyelni, hogy hasonló stílusú, esetleg hasonlóan legendás bandákat nem egy időpontra tesznek, hanem jóval kevesebbet, és középszerűbbet hívtak el. Bár gondolom a Rancid főattrakcióként való meginvitálása kellőképpen lecsökkentette a többi bandára elkölthető büdzsé összegét, azért a végeredmény így elég szegényes lett, ahol a legnagyobb nevek közé sikerült bekerülnie mondjuk a 10x éve értelmes lemezt az asztalra nem letévő Hatebreednek, a Tony Sly nélkül igencsak szegényesnek tűnő No Use & Friends-nek, de ami az igazi botrány, hogy nagy betűkkel lettek olyan bandák kiemelve a flyeren, mint a Caliban, a Face to Face vagy a Me First and the Gimme Gimmes. Átkoztam a percet, hogy a Rancid bejelentése után heteken belül kvázi mindent lefoglaltunk: repülőjegy, kocsi és szállásbérlés. A kapkodás sosem hoz jó döntést, mondja erre mostantól Paulo Coelho.
Az első pozitívum legyen az, hogy nem kezdődtek a koncertek délben, így volt egy csomó idő készülődni. A korábbi rohanáshoz képest ez azért jobban passzol a jellemzően 30 fölötti, kissé öreges társaságunkhoz, elvégre a kényelem ebben a korban már nagy úr. Érkezésünkkor a Four Year Strong és a Blessthefall nevű bandák nyomták, amik közül az elsőre szavaztam, vagyis inkább csak szavaztam volna, mert a sátor közelébe érve megerősítést nyert az a pre-koncepcióm, hogy ez a zene borzalmas, így menekülőre vettem a figurát, és bementem a Press areaba melegedni, meg internetezni Viktor kollégámmal. Aztán megnéztem mit árulnak a merch sátrakban, majd összeszedtem a többieket, és páran elindultunk megnézni a brit Muncie Girls-t, így hivatalosan ők voltak az első banda amit megnéztem. Ekkor már este háromnegyed 6 volt, miközben tavaly pontban délben kezdett a Joyce Manor, csak hogy érzékeltessem a különbséget az idei felhozatallal kapcsolatban. A háromtagú banda egyébként nem kizárólag lány tagokból áll, pontosabban fogalmazva, csak a basszeros-énekes Lande Hekt az egyetlen nőnemű a zenekarban. A középtempós, slágeres punk-rockjukra vették a lapot a zsúfolásig megtelt kis-színpad előtt ácsingózók, ugrándozók, kifejezetten hangulatos szettet prezentáltak.
Utánuk átmentünk megnézni a Less Than Jake produkcióját. A 2000-es lemezük óta egyáltalán nem követtem figyelemmel a munkásságukat, de szerencsére a koncert gerincét a Losing Streak – Hello Rockview – Borders and Boundaries hármas adta, sőt még az ősrégi Johnny Quest Thinks We’re Sellouts is előkerült. A jó belga sörnek köszönhetően kellemesen ellötyögtünk rájuk, még hallgattam volna szívesen, feltéve persze, ha régi dalokat játszanak. Jött, látott és győzött a néhány hete Budapesten is koncertező Frank Turner, és hű fegyverhordozói, a The Sleeping Souls. A szett nagyjából hasonlított a pestire, így sajnos ismét nem túl sok számot ismertem, ugyanis valamilyen oknál fogva a ‘hótgyenge utolsó két lemezt erőltetik, ahelyett, hogy pörögnének a slágerek az England Keep My Bonesról, meg a korábbi albumokról. Ellentétben valahol itt ütött be a legjobban a sör, szóval nagyon jól éreztük magunkat, az ismerős nótákat teli torokból énekeltük, táncoltuk, szóval tényleg szuper volt. A Siberian Meet Grinder-be terveztem belenézni, de sajnos sokat kellett a (vegán) kajáldánál sorban állni, így a húsdarálásról sajnos lemaradtam. Belgiumban sajnos mostanában minden a terrorról szól, nem pedig a Terrorról, habár ez utóbbi érthető, ugyanis Vogel és csapata valahogy egyre kellemetlenebb. Pár percre belenéztem, és azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetséges az, hogy én ezt valaha anno bekajáltam. Bár az első, Bridge9-nál kijött EP, ill. a két, Trustkill Rec-es nagylemez tényleg totál vállalhatóak még most is. Ezután a tukkó hc iránti rajongásomnak köszönhetően a Hatebreed helyett az ismét Anthony Green-el felálló Saosinra, amiről anno nem gondoltam, hogy valaha láthatom. Frankón szóltak, és szerencsére szinte csak az eredeti felállással kiadott számokat játszották, így a 2003-as bemutatkozó EP (Translating the Name) minden számát elnyomták. Ezután Green ugye ott is hagyta a bandát, de egy ideje ismét ő a frontember, és heteken belül jön ki az új LP az Epitaphnál.
Kései tinikorom egyik kedvenc bandája a Youth of Today volt, így a gyenge fellépőlistát némiképp ellensúlyozta, hogy itt főbanda lehettek a legkisebb színpadon. Cappo annak ellenére, hogy kicsit rekedt volt, iszonyatosan jól nyomta, ahogy a banda is hihetetlenül feszes, és pontos volt mellette. A Flame Still Burns-el indult a show, majd jöttek egymás után a legnagyobb nóták a We’re Not This Alone, Break Down the Walls / Can’t Close My Eyes lemezekről. A közönség vette a lapot, az első sorokban (és persze a színpadon) ment a buli rendesen. Ezután jött a svéd No Fun At All! Azt nem mondanám, hogy meghatározó banda számomra, de a 14 évesen, kazettán kölcsönkapott Out of Bounds albumot addig hallgattam anno, amíg maga a szalag el nem használódott teljesen. Persze ismertem felületesen a többi lemezt is, de azok meg sem közelítik, a már fentebb említettet, és épp ezért volt csalódás, hogy képesek voltak egyedül a Perfection-t elnyomni róla. Jól nyomták, hangulatos volt, de nem kapott el az a nosztalgikus hangulat, mint ami mondjuk a LTJ-nél. De amúgy is kit zavar ez, amikor tudja az ember, hogy néhány perc múlva egyben lemegy majd az ..And Out Come the Wolves? Na ugye.
És akkor színpadon az, amiért jöttünk, a kaliforniai Rancid! Ez volt a harmadik alkalom, hogy láttam őket, az első pont itt történt 4 éve, a másik pedig ugyanabban az évben, Prágában. Az első kettőt nyugger szektorból néztem, de annyira jók voltak, hogy eldöntöttem, ha még egyszer lesz esélyem, akkor bemerészkedem előre. Kb. 5-10 méterre helyezkedtünk el a kordontól, kb. Matt Freeman basszerossal szemben. És akkor elkezdődött a Maxvell Murder, majd 11th Hour, Roots Radicals… Hihetetlen volt, már az első szám felénél nem kaptam levegőt, de egyszerűen annyi adrenalin került belém, hogy a tényleg legalább ezerszer meghallgatott album nótái úgy jöttek egymás után, hogy szerintem ha egy hétig tart a buli, akkor sem jövök ki a pitből. Hihetetlen élmény volt, ahogy több ezer ember együtt énekli a legendás slágereket, én meg a holdon éreztem magam, annyira elkapott az egész hangulata. Timet leszámítva az egész banda hibátlanul játszott, de ha jobban belegondolunk pont így hibátlan egy Rancid buli, hogy ő össze-vissza gitározik, meg az érdekesen rekedt hangjával kissé Joe Strummer utánérzéssel karattyol a mikrofonba, meg néha kicsit mellé. Lenyomták tehát az egész albumot, majd a ráadásban még elhangzott a Fall Back Down, az I Wanna Riot, egy Indestructible lemez utáni dal, (azokat nem ismerem), majd végül két klasszikus a Let’s Go-ról: Tenderloin és Radio. Már ezért a kevesebb mint másfél óráért bőven megérte útra kelni, életem egyik legjobb koncertélménye volt. Az sem tudta elvenni a lelkesedésünk még egy jó darabig, hogy kegyetlenül hideg volt, és szakadt az eső, nekem „szerencsére” a hangom is szinte teljesen elment. Folyt.köv.
