2019. október 9.
Az előzményeket mindenki ismeri, szóval felesleges is lenne n+1-edszerre kifejteni, hogy az As I Lay Dying hogyan állt földbe, amikor Tim Lambesist letartóztatták és börtönre ítélték. Pár napja, a zenekar visszatérő lemezéről írt kritikánkban már amúgy is foglalkoztunk a helyzetből adódó morális dilemmával, úgyhogy most inkább nézzük csak azt, amiért te is rákattintottál erre a cikkre: hogy milyen volt a banda hétfői koncertje.
Minden metálkór-zenekarok legmetálkórabbika nyolc év után érkezett újra Budapestre, hogy a Barba Negrában adjon egy teltházas koncertet, bő ezer ember előtt. A komoly érdeklődés és hype már jó előre megmutatta, hogy a közönség a történtek után sem fordult el a bandától, sőt kifejezetten kiéhezve várta a bulit, innentől pedig csak az volt a kérdés, hogy a zenekar mennyire tudja beteljesíteni a csillagászati elvárásokat. Na meg hogy előttük a három, egyébként a színtéren elég nagy névnek számító vendégzenekar mennyire tudja felpörgetni a bulit.
A dallamos klisécore-ban utazó Fit for a King egy korrekt felvezető programot tolt. Újdonságot nyilván semmit nem hoznak a műfajba a dallasiak, tipikus mélyre hangolt alapriffes-éneklős metált játszanak, kevés megjegyezhető témával, de legalább kellően jó kiállással. Habár a szűk félórás szettjük első feléről lemaradtam, de állítólag a basszer már rögtön a buli elején a nézőtéren, a pult körül rohangált, ami mindenképp ügyes húzás. Ezt legalább megjegyzi az egyszeri néző, még ha a dalokat meg a riffeket nem is igazán sikerül. De igazából se nagyon megszólni, se dicsérni nem tudnám a bandát, a kezdő slotban megállták a helyüket, és ennyi. A vége felé pedig már az este első circle pitjét is összehozták, dacára annak, hogy a közönség legalább fele ekkor még az udvaron, tömött sorokban várta a bejutást.
A főzenekar mellett az Unearth volt a lineup másik régi motorosa, a metalcore-nak még abból a nemzedékéből, akik nem az ordítós és az éneklős vokálokat keverték minden dalban, hanem a breakdownokat és a gátlástalan gitárhősködést. Mindezt általában – lemezen is, élőben meg pláne – olyan erővel csinálják, mintha fejbevernének egy hólapáttal, de ez az erő most nem igazán jött ki belőlük. Úgy is mondhatnám, hogy a fergeteges tavaszi A38-as dáridónak ez most csak a halvány árnyéka volt. A banda masszív kiállásába nem lehet belekötni, de a hangzás nem volt valami izmos (ez amúgy sajnos az egész estét jellemezte), a setlistjük meg amilyen velős volt, olyan kurta is, összesen hét számmal (3 az új lemezről, 3 a klasszikus Oncoming Stormról, meg az elmaradhatatlan My Will Be Done). A közönség se annyira vette tőlük a lapot, csak néha indult be a pit, mondjuk akkor nagyon, a végén az Endless és a Great Dividers alatt már erősen oda kellett figyelni, nehogy bekapjak egy alacsonyan szálló könyököt az arcomba. Ha ezután jön még pár hasonlóan hatásos szám, teljesen elégedett lennék, így viszont inkább epekedek tovább egy újabb headliner buliért.
A 9 előtt kezdő Chelsea Grinre már egészen felfokozódott a hangulat elöl, bár én majdnem ugyanolyan hamar eluntam a deathcore-betyárok műsorát, mint a tavalyi Eternal Nightmare lemezüket, ami amúgy a setlistjük kétharmadát is kitette. Azt azért le kell szögezni, hogy az új frontemberük, a Lorna Shore-tól behúzott Tom Barber baromi jól tolja, és Pablo Viveros dobos is óriási forma, irtó stenkesen, látványosan játszik, azok a részek meg – és szerencsére elég sok ilyen akadt -, amikor ők ketten duettben rikácsoltak és hörögtek, valami egészen gyönyörűek voltak. De nagyjából ennyi, a gitáros és a basszer simán kimehetett volna kifliért a Fehérvári úti Tescóba, nélkülük se lett volna kevesebb a koncert, se a színpadképet tekintve, se zeneileg. Eleve talán a Chelsea szólt a leggyengébben egész este, a riffekből jóformán semmit nem tudtam kivenni, csak a sok breakdown ritmusa kalapálta a fejemet, meg a sok basszuskiemelés. Oké, a gityós néha szólózgatott is, de többnyire az is elveszett a kásában, és csak a gépről bejátszott háttérszólamokat lehetett kihallani. (Itt jöhetne az a rész, hogy amúgy meg milyen már, hogy egy 3 gitárossal indult zenekarban mára csak egy gityós maradt, de ezt a gondolatot gyorsan tegyük is zárójelbe, mert ha még többen vannak, alighanem csak még rosszabbul szóltak volna.) Ugyanakkor az világosan látszott, hogy a közönség jelentős hányada rendesen zabálja a bandát, szóval valószínűleg csak én vagyok megint sznob / rosszindulatú / házsártos / öreg / fogalmatlan (a megfelelő válaszokat kéretik aláhúzni).
Az As I Lay Dyingnál pedig bejött a papírforma, egy közel hibátlan, minden igényt kielégítő bulit kaptunk. Rögtön a legelején, az új lemezt is nyitó Blinded alatt érezni lehetett azt a bizonyos vibrálást a levegőben, a Through Struggle + Within Destruction páros meg végleg megpecsételte a dolgokat. Mintha valami alternatív valóságba csöppentünk volna, ahol a 2010-es évek meg sem történtek, az AILD épp a sikerek csúcsát járja az ‘Ocean lemez után, és ezért figyel rájuk mindenki. A Shaped by Fire album eleve zeneileg is kb. ezt az érzést hozza, így lett összeválogatva a setlist is, meg az egész ünnepélyes hangulat ezt a képet erősítette amellett, hogy a banda is pont olyan kikezdhetetlenül tolta, mint annak idején.
Főleg Tim Lambesis hozott bombaformát, a hangját se érhette panasz (pláne ahhoz képest, hogy az első visszatérő bulikon mennyire gyengén teljesített), és gyakorlatilag végigpattogta az egész bulit, miközben folyamatosan jött le pacsizni is az első sorokkal. Nem csak azt láttam rajta, hogy őszintén imádja, amit csinál, hanem tényleg hálás is azért, hogy csinálhatja, ahogy annak párszor röviden hangot is adott az este folyamán. Ezen túlmenően viszont semmi hegyi beszéd, semmi időhúzás, rövidke szünetekkel záporoztak egymás után a dalok, méghozzá sláger sláger hátán: lement a fél új lemez, a fél Ocean, a többiről meg gondos szemezgetés a Greater Foundationtől a Darkest Nightson át 94 Hours-ig. Ami meg a többi zenészt illeti, Josh mindvégig stabilan hozta a refréneket meg némi lelkesítő beszólogatást, Nick és Phil szépen középre kiállva virították a tekerős szólókat, Jordan Mancinónak meg komolyan nem értem, hogy nem esik le a lába ennyi duplázástól. Egyetlen apró bánatom, hogy a helikopter headbangelést már nem tolja úgy a dobos, mint tíz éve, de ez legyen a legnagyobb bajunk.
A hangzás sajnos a főzenekarra sem lett százas, de ez csak pár dalnál tudott igazán zavaró lenni. A Slayer-iskolás vérthrasher Gatekeeper mondjuk eléggé élvezhetetlen lett így, és a Shaped by Fire mélyre hangolt címadója se ütött akkorát, mint kellett volna, az Ocean Between Usnak meg konkrétan csak a felénél jöttem rá, hogy fél hanggal mélyebben játsszák, mint az előző számot. De nagyrészt azért aránylag ki lehetett venni a dolgokat, meg hát itt eleve mind az ezerakárhány jelenlévő betéve tudta az összes riffet, szólót, refrént, kiállást, mindent, és igazából senkit nem is érdekelt, hogy nem patika a sound. Mindenki tudta, hogy mit is kell hallani, magunkban hallottuk is, szóval ment az arconpörgés és kész. Komoly circle pitek és wall of death-ek, óriási kórusok, a Sound of Truth főriffjére meg konkrétan olyan töptöröptöppözés kezdődött, hogy a Scooter is megirigyelte volna. 75 perc örömünnep volt ez mindenkinek.
Az este legfőbb tanulsága pedig az, hogy az As I Lay Dying, mint zenekar és mint márkanév, hiába volt évekig tetszhalott, mégis sikeresen túlélt nemcsak egy nagyon súlyos botrányt, de egy konkrét generációváltást is. Miközben a Killswitch Engage-re lassan már csak 30+-os arcok pörögnek, a Darkest Hourre meg jóformán senki, addig az AILD a régi rajongókon kívül rengeteg olyan fiatalt is megmozgatott, akik egyébként már sokkal újabb bandákon élnek, és a régi pecsás és düreres bulik idején talán még azt se tudták, mi az a sör. Erre a legjobb példa talán az a rosszalló megjegyzés, amit a pultnál hallottam az Unearth kapcsán, miszerint “arpeggiózni tíz évvel ezelőtt volt menő.” Érted, egy olyan bulin, ahol aztán az As I Lay’ feljön, azt játssza, hogy tíz évvel ezelőtt van, és ezt mindenki gond nélkül be is veszi tőlük, sőt imádja is.
Szóval Tim Lambesiséken nem fogott ki az elmúlt bő fél évtized, sőt talán még jobban is állnak, mint valaha. Teljesen érthető és jogos, hogy a közönségük és a szakma egy része kiátkozta őket, de ettől még gond nélkül megy a szekerük előre. Az As I Lay Dying újra itt van, és nagyon úgy fest, hogy még jó darabig itt is marad.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
