2023. július 11.
Tíz év után újra visszatért Budapestre a legendás Catharsis zenekar. Az eddig tetszhalott állapotban lévő amerikai hardcore-alapbanda az 1997-es Samsara albumával írta be magát a zenetörténelembe, itthon pedig akkor lettek leginkább ismertek és szeretettek, amikor 2001-ben a megkerülhetetlen budapesti Newborn zenekarral adtak ki egy közös splitlemezt. A hazaiakkal való jó viszonyuk azóta sem szakadt meg, és most is épp a Newborn egykori frontembere, Jakab Zoltán (Phoenix Music) szervezésében érkezett hozzánk a zenekar. A buli már előre teltházas lett, így borítékolható volt, hogy a Dürer kisterme egy barátságos, de zeneileg erőszakos és politikával fűtött szaunává alakul. Meglepően jól működött az időbeosztás, így a tűpontos kezdés minden zenekarnál összejött, és ezért hatalmas pacsi a szervezőknek.
Az estét a két éve alakult VLKN nyitotta, akik olyan profin tolták le a saját kis szettjüket, mintha már egy évtizede léteznének. Persze ez az összeszokottság amiatt is volt ennyire feltünő, mert a banda kipróbált zenészekből (Anchorless Bodies-, Satelles-, Hypocrites Breed-, Haenesy-tagokból) áll. Pap Marciék egy crustosabb, dallamosabb végéből fogják meg a hardcore-vonalat, és egy jó húszperces műsorral indították az estét. Ennek a stílusnak alapból jól áll ez a lecsupaszított hozzáállás, ami számomra leginkább a minimálra vett dobszerkó és a legkevésbbé sem túlgondolt, néhol dallamosabb gitározás keverékéből áll, és ezt a srácok maradéktalanul meg is valósították. Az pedig újra kiderült, hogy a dallamos hardcore-tól a black metalig terjedő munkássága révén Marci erőteljes megjelenése és kifinomult ízlése miért tette őtt a hazai underground egyik legkelendőbb és legügyesebb énekesévé az évek során. Egy-két jól elhelyezett kiállás között jóformán végig maximumon lüktetett az egész hangulat, pedig még csak akkor kezdődött el az este – valahogy így kell megnyitni egy hardcore-bulit. A srácok a közeljövőben új anyagot is kiadnak, úgyhogy érdemes lesz őket figyelemmel követni.
A második csapattal, a szintén sok más zenekar (Wasted Struggle, Touch, Merzbow, stb.) tagjaiból összeállt Fleshprisonnel kissé elfogult vagyok, mert idén egy olyan erős lemezzel mutatkoztak be, amelyet nehéz lesz megugrani, és hát ezt a lemezen hallható vehemenciát élőben is piszkosul hozták. Koncerten is teljesen átjött a ’90-es évek nyers hangulata, melyet áraszt a számomra legkedvesebb, Göteborg előtti metalcore, egy kis powerviolence-szel megborítva. Uj Bence frontember rendesen bemozogta a színpadot, és főleg a közönség sorait, sőt a számok között a lemezen nem hallható kaotikus zajlabirintusokban is el lehetett veszni, melyeket a koncert végére már egy kissé túlzásba vitt a banda, de igazából ezzel sem volt gond, és legalább Pándi Balázs dobos addig is tudott egyet szusszanni, így nem kellett azért aggódni, hogy a dobszerkók mögött összeesik. Szintén egy bő húszperces műsort kaptunk, persze mivel szintén egylemezes zenekarról van szó, nem is nagyon lehetett másra számítani. Továbbra is a Fleshprison az egyik legérdekesebb és legjobb új zenekar itthon, akik egy olyan helyről üvöltenek ránk, ahonnan rég nem hallottunk emberi szót.
És akkor eljött végre az est főzenekara, a Catharsis, akik jóformán ott folytatták, ahol a tíz évvel ezelőtti budapesti bulin abbahagyták: ugyanaz a lendület, ugyanaz a barátság, és jóformán ugyanazok az indulatok, amik, hát legyünk őszinték, továbbra is indokoltak, minekutána a társadalmi/politikai helyezet nem igen javult, sőt. Brian D. az erőszakszervezetek kritikájával megnyitotta a pitet, és jóformán a koncert végégig ki sem jött onnan, csak egy kis stagedive-ra és a számok közötti beszédekre. A zenekar munkásságának a legjobb dalai pörögtek végig, és ezért is sajnáltam egy kicsit, hogy a hangosítás nem mindig volt a helyzet magaslatán, főleg, amikor például az Exterminating Angel szólt, alig lehetett hallani azokat a szívfacsaró riffeket, de legalább fejben még hazafelé is azt dúdoltam. Mindig felemelő látni, ha egy stílusmeghatározó külföldi zenekar a legjobb baráti viszonyt alakítja ki hazai zenészekkel, mert egy teljesen más, bensőségesebb szintre emeli a bulit, és a Catharsis esetében pont egy ilyen családias légkör áradt végig a koncerten, főleg akkor, amikor Jakab Zoli (Bridge to Solace, ex-Newborn) a Choose Your Heaven című számra felpattant a színpadra és lenyomta az énekrészeket.
Az észak-karolinai zenekar mindig is fáklyavivő volt abban, amiről az idők során egyre többen megfeledkeztek: hogy egy hardcore-zenekar nem szórakoztatóipari termék, hanem fontos üzenetek hordozója, ők pedig erre a hitvallásra alapozták meg a munkásságukat. Brian végig kommunikált a közönséggel, és olyan húsbavágó témák kerültek elő, mint a környezetvédelem, a kapitalista kizsákmányolás fenntarthatatlansága, a mindenkori politikai vezetés gyűlöletkeltése, illetve a magyaroszági politikai rendszer bűnei. Persze mindezek a kritikák nem érnének sokat, ha az ember nem mond rájuk alternatívát, de persze itt ez sem maradt el: a közöny ellenszere a kis közösségek (mint például a szerda esti) életben tartása, és bár Brian az anarchizmust könyvelte el fő üzenetnek, de a legnagyobb gondolkodók Lao-cétól Dosztojevszkijig is mind arra jutottak:
ha változást akarsz elérni a világban, kezdd magaddal, és ha igazán igényes ember vagy, akkor magaddal vagy a legszigorúbb.
Ennek fényében mentek le a dalok, a legnagyobb alázattal, és nem mellesleg lendülettel – utóbbi továbbra is rejtély számomra, hogy középkorú emberek hogyan tudnak ennyi év után is még mindig ilyen szinten lángolni. Ritka van egy este alatt ennyi jó dobos a színpadon, és kissé igazságtalan is ezt így kimondani, de amit Alexei Rodriguez szerdán lenyomott, az mindent vitt: olyan ízesen, precízen és egyedien ütötte a dobokat, hogy már csak ő miatta is megérte végignézni a koncertet. Egy jó ötven percet kaptunk a legendás csapattól, aminek a végén Brian lejött a közönségbe, és végigölelgetett annyi embert, amennyit csak bírt, hogy újra feltöltse magát a világ elleni harcában.
Fotók: Tóth Gábor
