Gravitációs felhalmozódás az alvilágban – Ott voltunk a Thy Catafalque legutolsó legelsőjén

– Ki választotta az AC/DC-t intrónak?
– Nem tudom, de nagyon jó.

Ez a beszélgetés zajlott le köztem és a Thy Catafalque egyik menedzsere, Adorján Balázs közt nagyjából öt perccel azelőtt, hogy egy közel háromórás spirituális utazáson vettünk volna részt. Mert mi is történt valójában szeptember 15-én az angol fővárosban? Jó, persze azon túl, hogy a királynő halála miatt még mindig a feje tetején áll az egész ország, London Camden városrészének egyik ikonikus szórakozóhelyén, a The Underworldben színpadra állt Kátai Tamás globálisan elismert szólóprojektje. Ez most tényleg csak azt érheti meglepetésszerűen, aki az elmúlt egy-két évben abszolút nem tájékozódott semmilyen zenei történéssel kapcsolatban, ugyanis tudvalevő, hogy Tamásék rengeteg hazai zenésszel karöltve már a tavalyi Fekete Zajon színpadra vitték a szerző dalait, és noha ott még ez egy egyszeri hepöningnek tűnt, idén megtört a jég, és teljes, állandó felállással koncertezik végre a zenekar. Már amikor. Mert senki ne higgye azt, hogy most aztán heti nyolc falunap, plusz három babaváró van terítéken. Csak higgadtan, megfontoltan, majd ha ők úgy érzik, így hát minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy ezt az élményt legalább egyszer átélje az ember. A címben is hangoztatott „legutolsó legelső„ így arra utal, hogy volt már fellépés hazai fesztiválon (Fekete Zaj), hazai klubban (Akvárium), külföldi fesztiválon (Brutal Assault), és mielőtt a héten visszatérnének az Akvába egy szellősebb performanszra, még bevették az első külföldi klubjukat is – nem is akárhogy! Ezen logika mentén a „legutolsó” már nem is állja meg igazán a helyét, ugyanis a zenekarnak jelenlegi állapotában se aréna, se Északi-sark, se a Hold nem szabhat határt.

A méltán híres The Underworld klubban többek közt már olyan zenekarok léptek színpadra, mint a Bring Me the Horizon, a Parkway Drive, vagy épp a The Offspring, de hazai előadók is megvetették már ott a lábukat, gondolok itt pl. a Quimbyre, az Alvin és a Mókusokra vagy a Heaven Street Sevenre. A klub hangulatos, könnyen átlátható és az angol árakhoz mérten viszonylag decens értékben kaphatunk nedűt vagy épp rágcsálnivalót. A befogadóképesség nagyjából 500 fő, és habár nem volt teltház, a ‘Catafalque előadásának végére én már közel éreztem a felső limitet. Azért mondom ezt, mert az estének volt egy másik fellépője is, méghozzá Rïcïnn – becses nevén Laure Le Prunenec – személyében, aki az elborult, experimentális francia breakcore-zenekar, az Igorrr énekesnője volt több mint tíz évig. Nos, ez már kapásból elég jó referencia, pláne hogy azért az sejthető volt, hogy így „lecsupaszítva” ez az előadás inkább fog a hölgy angyali áriáira koncentrálni, mintsem a nyakatekert zajongásra. Ez így is lett, a mindössze egy szem gitárral kísért produkció légies volt, könnyed, nagyon avantgárd és egyszerűen jó volt hallgatni, holott én pont az az ember vagyok, aki csak úgy otthon, hasraütésszerűen nem rak be ilyen zenét. Egy kis Chelsea Wolfe itt, egy kis Diamanda Galás ott, és kész is volt a két lemez dalaiból összeállított szett. Laure egyébként hihetetlenül közvetlen, mosolygós és törékeny előadó képét nyújtotta, akit még az se illetett meg, amikor egy rosszul irányzott lépésnél az egész hangcuccot likvidálta a francba. A háromnegyed órás fellépése végén sűrű hálálkodások közepette köszönte meg mindenkinek, aki eljött az első szigetországi fellépésére (még akkor is, ha nyilván a tömeg nagy részét Kátaiék vonzották be). Kellemes megalapozása volt ez az estének – hazai szervezők, tessék jegyzetelni, ha kell valaki egy kedd esti barokkos lebegésre egy fővárosi klubba!

Kisebb önpusztításkörút után el is helyezkedtünk a „küzdőtér” sarkában, ahova egy lépcső vezetett le, ami így utólag belátva valószínűleg a legjobb döntésnek bizonyult, merthogy a Rïcïnnt még az emelvényről hallgattuk, és érezhető különbség volt a két helyszín hangzása közt. Bár így sajnos fel kellett adnunk az alacsony termetünkből kovácsolt előnyünket, de úgy voltunk vele, hogy inkább halljunk, mint lássunk. És hát volt is mit hallani: a Thy Catafalque színpadra lépését hatalmas ováció kísérte, ahogy a tagok elfoglalták a helyüket az Ixión Düün intrójára, hogy aztán bele is csapjanak a Kel keleti szél taktusaiba. Igazából kár bármit is egyesével elemezgetni ezen, a produkció az elejétől a végéig maximálisan hozta az elvártat, sőt még az el nem vártat is (gondolok itt a setlistbe újonnan bekerülő dalokra), hiába, a zenekar profi zenészeki sem ma kezdték pályafutásaikat. Nyilván a ritmusszekció, vagyis Varga Krisztián (gitár), Vigh Zoltán (gitár), Szenti Árpád (dob) és természetesen Kátai Tamás (basszusgitár) jelenléte végig konstans volt a színpadon, értelemszerűen a dalokban eredetileg helyett kapott vokálok végett időnként cserélődött az énekesek személye: vagyis Horváth Martina, Dudás Ivett, Bokodi Bálint és Dudás Gábor.

Ami magukat az eljátszott számokat, illetve a hosszúságukat illeti, egy „elsőthyozóban” jogosan merülhet fel a kérdés, hogy „jó, és akkor most játszanak hat számot, azt’ jóccakát?”. Szerencsére a csapat ezt elég fifikásan kiküszöbölte, és hát valljuk be, nehezen lehetne ezt az életművet pár szerzeményben elmesélni. Így a legtöbb dalnak nincs egyfajta konzisztens (értsd: elejétől végéig eljátszott) szerkezete, hanem néha csak egy-egy kiragadott részlet kerül elő, mintha a zenekar úgy dolgozna Tamás munkásságából, mint ahogy egy festő színeket „lop” a palettájáról, hogy aztán a megannyi keveredésből a végén összeálljon egy lélegzetelállító mű. Ha már ez a metafora fogalmazódott meg bennem az estéről, akkor én például szívesen látnék aláfestő vizuálokat a zenészek mögött/előtt/rajtuk, hisz’ ezek mindig is szerves részét képezték a TC életpályájának. Természetesen ennek hiányát egyelőre betudom maga a produkció „gyerekcipőjének”, illetve az ízléses visszafogottságnak, miszerint nem feltétlen akarnának bohócruhát húzni Kátai munkásságára. Aki amúgy üde színfoltot csempészett a produkcióba az időnkénti csujogatással, „köszönömjeivel”, vagy a már jól bejáratott, szettzáró Fehérvasárnap elszavalásával. Ott pedig körülnéztem, és hiába voltak természetesen szép számmal a külföldiek is a teremben, mindenki néma csendben, tágra nyílt pupillákkal kémlelte Tamás szavait – amiből jószerivel egy büdös mukkot nem értettek. Ez a szép ebben a műfajban (is), hogy a zene egyfajta univerzális nyelvként funkcionál, ami ledönti az értés/nem értés által felemelt falakat, amíg mind ugyanazon érzésen osztozunk. Ebből a szempontból jelesre vizsgázott a közönség, leszámítva azt a látszólag totál eltévedt párocskát, akik nagyjából 68479-szer fúrták át magukat a teljes tömegen, vagy azt a Humor Heroldot, aki az egyik szám előtt képes volt beüvölteni, hogy „Akela!”. Ne már, az ember azt gondolná, hogy 1500 km-re onnan, ahol ez mindennapossá vált, talán védve vagyunk ettől, de van, ami nem változik.

Mint ahogy a Thy Catafalque-ról alkotott véleményem sem: ami felvételen elvarázsol, az pont ugyanannyira letaglóz élőben is. Nagyon örültem én, aki nem teljesen a kezdetektől kapcsolódtam be a TC munkásságába, az olyan daraboknak, mint a Szélvész, a Móló, az Embersólyom vagy a Szarvas, illetve magának a tudatnak, hogy a szett, amennyire csak teheti, átfogóan szemezget a teljes diszkográfiából. Ahhoz kétség sem férhet, hogy ez (eddig) a 2020-as évek legnagyobb történése a hazai keményzenei közegben, így annyit tudok javasolni mindenkinek kortól, nemtől, zenei beállítottságtól függetlenül, hogy egyszer mindenképp próbáljon meg eljutni egy ‘Catafalque–koncertre szeánszra, mielőtt még a makói zseni ismét úgy döntene, hogy eltűnik a világ elől a lüktető kozmoszba.

Fotók: The Underworld facebook