2024. március 17.
Minden évben előfordulnak olyan napok, amikor két külföldi banda egyszerre fut be Budapestre, és az ember vakarhatja a fejét, hogy melyiket válassza közülük, mert ugyebár egyszerre két buliban ott lenni nemigen lehet (vagy legjobb esetben is maximum úgy, hogy mindegyiknek csak a felét látod). Viszont múlt csütörtökön a Concerto Musicnak sikerült egyetlen eseménnyé összefésülnie két külön turnécsomagot, “világ svédmetáljai, egyesüljetek” jeligére. Meg kell hagyni, első ránézésre azért a Meshuggah és az Avatar egy elég furcsa párosítás, hiába honfitársak, de igazából ez csak még tovább erősítette a fesztiválos hangulatot, ahogy az is, hogy az este öt zenekara (a két főbandán kívül a szintén svéd The Halo Effect, a német Mantar, és egyetlen amcsi fellépőként az Aether Realm) szét is lett ültetve a Barba Negra két színpadára – bár rendhagyó módon ezúttal úgy, hogy nem felváltva játszottak a két helyen, hanem a kisebb, feltörekvő nevek nyitották az estét a kissátorban, majd ezután költözött át a buli a nagyszínpadra, ahol a három északi csapat követte egymást.
Az egész eseményt délután 5-kor beizzító Aether Realmből egy percet se sikerült elcsípnem, nem is akarok magyarázkodni emiatt, térjünk rá inkább az utánuk következő Mantarra. A hamburgi formáció a teljes minimalizmus elvét követi, eleve csak ketten vannak a színpadon, egy énekes-gitáros meg egy dobos, akik nem is a nézőtér felé fordulva, hanem egymással szemben elhelyezkedve nyomatják a nyers, keserves sludge-ot. Mögöttük (vagyis mellettük, nézőpont kérdése, ugyebár) megy némi szintén minimál háttérvetítés is, ami nagyobbrészt a zenekar logójából, meg néha fekete-fehér képsorokból áll össze. Méreteiből adódóan ez egy tipikusan olyan produkció, aminek már a Dürer kisterme is túl nagy lenne, nemhogy egy ilyen félig megtelt fesztiválsátor, de amúgy nem tolták rosszul az arcok, bár nem is vertek fejbe különösebben – ha már ilyen két tagból álló zenei balhorgokról van szó, egy On Graves ennél sokkal nagyobbat szokott tarolni a város bármelyik nyolc négyzetméteres klubszínpadán.
A Red Stage műsorát mindenki új kedvenc svéd szupergruppja, a The Halo Effect nyitotta egy, a lehető legjobb értelemben hagyományőrző dallamos death-bulival. A göteborgi arcok az ottani színtér olyan alapbandáiban bizonyítottak már, mint az In Flames, a Dark Tranquillity és a The Haunted, és ezúttal is
pontosan ugyanazt az energikus, felvillanyozó és az időben minimum 20 évet visszarepítő performanszot hozták, mint másfél évvel ezelőtt az első budapesti koncertjükön.
Az örökmozgó Mikael Stanne továbbra is tökéletes frontember; nyilván a húrosok (Niclas Engelin, Peter Iwers és a Jesper Strömbladot újfent helyettesítő Patrik Jensen) kezében is ott az évtizedes rutin; illetve ezúttal dobos poszton is pótlás történt, Daniel Svensson helyett a technikusa, Anton Roos játszott, aki igazából pontosan ugyanúgy leütötte a kötelezőt és semmi többet. Az 50 perces program gerincét ismét a debütáló Days of the Lost album húzódalai adták, bár most azért belefért pár olyan szám is, ami legutóbb nem (a lemezről a személyes kedvencem, az A Truth Worth Lying For, meg a b-oldalas Become Surrender). Mindez messze nem 100-as, de bőven használható hangzással szólalt meg: ez ugyebár kifejezetten az a műfaj, aminek a lelkét a gitármunka adja, és szerencsére a riffek szépen kivehetőek voltak még leghátul is, bár olyan azért előfordult, hogy az egyik gityó, a bőgő, vagy épp az ének eltünedezett a hangképből. De ettől függetlenül a The Halo Effect másodszor is remekelt Budapesten, szóval jöhetne már az a kettes lemez, meg azzal együtt egy önálló buli is!
Szintén göteborgi illetőségű, viszont a melodeath vonulattól mára elég messze jár az Avatar, akik sokkal inkább tartoznak ahhoz a felettébb teátrális heavy metal irányzathoz, ami mostanában nagyon megy (Sabaton, Powerwolf, Ghost stb.), és rájuk süthetném akár a “falunapos” jelzőt is, de igazából náluk inkább egyfajta cirkuszi mutatványozást idéz a vibe. A külsőségeket nyilván a végletekig kimaxolják: sápadt sminkek, egyenruhák, hosszú loboncos hajak, szinkronban szélmalom-headbangelés, csillagszórók, konfettieső… Zeneileg meg viszonylag egyenes, húzós, jó mélyre lehangolt dalok, amikből számtalan hatást ki lehet hallani a gothtól az industrialon át a nu metalig (Type O Negative, Manson, Rammstein, Korn stb.), de akad pár olyan szám is, amit félig akusztikusan, a színpad legelejére kipakolt miniatűr dobcucc köré felsorakozva, katonás vigyázzállásban adnak elő. Illetve nyilván van kötelező zongorás ballada is, amit Johannes Eckerström énekes/porondmester egymaga játszik és énekel el (mondjuk afelől van némi kétségem, hogy a billentyűzés mennyire volt élő, de ezen most nem is akarok akadékoskodni).
A jó hír: a hangosítás kifejezetten frankóra sikerült, nagyon szépen dörgött végig az egész egyórás szettjük. A rossz hír: ennek ellenére mégsem tudott működni, vagy inkább úgy mondom, lekötni. Hogy miért? Mert
hiába a bika sound, hiába a sok látványosság, a dalokból egyszerűen hiányoznak fogós témák, pedig eskü’ figyeltem, de egy árva refrént sem tudnék felidézni az egész műsorból –
szemben mondjuk egy Powerwolffal, amit hiába tartok egy kifejezetten ellenszenves parasztvakításnak, mégis aljas dallamtapadást szokott okozni másnap. Persze az a Napnál is világosabban látszott, hogy a közönség jókora része kifejezetten az Avatar miatt jött, és élte is mindazt, amit kapott a svédektől, szóval az emelkedett hangulattal nem volt gond, de én ehhez túlságosan (majdnem azt írtam, hogy trúságosan – freudi elszólás level 10000) egy zsémbes, mogorva, elitista tuskó vagyok, sajnálom.
Habár a két főzenekar táborának valószínűleg nem volt túl jelentős a metszete, mégsem látszott semmi visszaesés nézőszámban az este végére, sőt, megkockáztatom, hogy habár az Avatar rajongóinak egy része tutira lelépett rögtön az ő műsoruk után, de még ennél is többen lehettek azok a mesügés arcok, akik meg az összes előzenekart direkt skipelve csak Jens Kidmanék fél 10 körüli kezdésére toppantak be a Barbába. Lényeg, hogy egész idő alatt rendesen tele volt a hely, de nem kellemetlen mértékben, inkább amolyan “még épp hogy lehet zavartalanul mozogni a tömegben” szinten.
Akár látta már valaki a Meshuggah-t élőben, akár nem, azt azért biztosra lehetett venni, hogy az ikonikus svéd matekzseniken a legkevésbé sem áll vagy bukik majd, mennyire megy élményszámba a koncertjük. Annál inkább a hangzáson, hiszen ha van olyan zenekar, ami kizárólag akkor tud működni, ha akkorát dörren, mint egy hidrogénbomba, hát ők pont ilyenek, és habár egy hónappal korábban a Tesseract, meg egy órával korábban az Avatar is kifogástalanul szólalt meg, azért így is maradt bennem némi félelem egészen az utolsó pillanatig. Szerencsére feleslegesen:
ez a 80 perc végig olyan súlyosan, mégis kristálytisztán szólt, jóformán a nagysátor bármelyik pontjáról hallgatva, ahogy legszebb álmaimban elképzeltem egy Meshuggah-koncertet.
Ami meg magát a zenekari teljesítményt illeti, gyakorlatilag egy az egyben bemásolhatnám ide, amit az öt évvel ezelőtti koncertjükről írtam, hiszen már nagyon régóta egy olyan egyedülálló, abszolút a saját ligájában játszó produkció ez, ami tulajdonképpen minden egyes alkalommal pontosan ugyanazt nyújtja – mégis minden egyes alkalommal döbbenetes, hogy az egész mennyire elcsavarja a fejed és megbabonázza az agyad. Megy a félelmetes precizitással összerakott és eljátszott matekmetal, amit félelmetes precizitással követnek le a fények, de tényleg úgy, hogy attól a zavarba ejtően komplex zenefolyam minden egyes hangja külön értelmet és jelentőséget kap.
Maga a zene gyakorlatilag egy nagy merev, rideg, mechanikus, mégis kiszámíthatatlan ketyegés, amiben jóformán egyetlen dolog utal bármiféle emberi mivoltra: az is Fredrik Thordendal gitárszólói, amik meg leginkább a mentális téboly zenei kivetüléseinek hatnak, tényleg érthetetlen, hogy a francba jut eszébe egyáltalán bárkinek, hogy ennyire kicsavart, felkavaró dolgokat pengessen. Illetve még valami: nem lehet nem észrevenni, hogy a zenekar tagjai az utóbbi évek során elég feltűnően megbácsisodtak, már ami a hajak és szakállak őszülését illeti (kivéve persze Dick Lövgren basszert, aki az egyetlen közülük, aki még nincs bőven túl az ötödik x-en), de ettől még ugyanolyan rendíthetetlen pontossággal és erélyességgel játszanak ki mindent, sőt ha lehet, inkább csak még tekintélyt parancsolóbb lett a kiállásuk, mint valaha.
A fejüket koncertezésre adó zenekarok többségével ellentétben Thordendalék élő performansza egy nagyrészt egyirányú kinyilatkoztatás formáját ölti:
a Meshuggah gépezetét nem különösebben érdekli, hogy te, mint koncertlátogató, hogy érzed magad – a Meshuggah csak kiáll a színpadra, rád zúdítja ezt a bődületes mennyiségű és töménységű információhalmazt, majd rád hagyja, hogy kezdj vele, amit tudsz.
A szóban forgó információhalmaz ezen az estén 12 tételből állt össze, és tulajdonképpen sokadlagos részletkérdés, hogy melyikekből, mivel az elmúlt bő 30 év terméséből szinte bármelyik másik 12 szám is kvázi pont ugyanilyen letaglózó hatással bírt volna. A legnagyobb felhördüléseket és össznépi megborulásokat nyilván az olyan alapművek váltották ki, mint a Rational Gaze, a Future Breed Machine, a Bleed vagy a Demiurge, de még az olyan, kevésbé egyértelmű trekkek is taroltak, mint a Perpetual Black Second, az In Death – Is Death vagy az este legrégebbi dala, a ‘94-es évjáratú Humiliative. Emellett érdemes még megjegyezni, hogy turnényitó dátum lévén két dal élő debütálásának is tanúi lehettünk a legfrissebb Immutable albumról (Kaleidoscope, God He Sees in Mirrors).
Egy szó mint száz: a ‘Halo Effect és főleg az Avatar szépen felhúzta a bulit üzemi fordulatszámra, a Meshuggah meg egy olyan audiovizuális offenzívával koronázta meg az estét, amiről még jó ideig szuperlatívuszokban fogunk beszélni, legyen szó akár a Barba Negra hangzásbeli adottságairól és lehetőségeiről, akár 2024 legpatikább koncertjeiről.
Fotók: Tóth Gábor
