A Meshuggah a metál goája

Sokat gondolkodtam, mivel lehetne felvezetni egy Meshuggah-koncert beszámolóját, mígnem végül arra jutottam, hogy igazából nem is kell. A svédek ugyanis pont az a zenekar, akik abszolút semmiféle bemutatásra nem szorulnak, mert még az is pontosan tudja, hogy ők “a matekmetál-zenekar”, aki soha egy teljes dalt nem hallgatott tőlük végig. Tomas Haake és kollégái kedden este hat év után érkeztek újra Budapestre (mellékes érdekesség, hogy amióta 2005-ben elkezdtek hozzánk járni, még sosem telt el ilyen sok idő két magyar koncertjük között), és ezúttal szabadtéren, a Barba Negra Trackben adtak egy tömény ízelítőt mechanikus művészetükből.

Az este hazai vendége a Harmed volt, akiknek a szettje sajnos megint ugyanannyira nem működött, mint pár hete a Rockmaratonon. Éspedig azért nem, mert megint nem szóltak sehogy. Értelmezhetetlen kása. Kezd olyan érzésem lenni, mintha hangtechnikailag nem lenne felkészülve az ország erre a zenére, pedig alapvetően tényleg annyiról van szó, hogy a srácok a baszatós, idegbajos metalcore-t a szokásosnál egy oktávval mélyebben játsszák. Még jó, hogy ezt iszonyatos lendülettel és pörgéssel teszik, meg az új dobosuk is döfi mód odaver a cuccnak, szóval a színpadi kiállásuk valamennyire mentette a produkciót – de azért mégsem ideális helyzet, amikor egy zenekart jobb nézni, mint hallgatni.

Ha jobban belegondolunk, kettő dolog is van, amiben a Meshuggah mindenki fölött áll, bár ebből általában csak az egyik miatt istenítjük őket. Azt nagyon nem is kell ragozni, hogy a saját zenei terepén – nevezzük progresszív metalnak, djentnek, bárminek – mekkora etalon és hivatkozási pont a banda. Devin Townsend is megmondta, hogy mind tőlük koppintunk. A másik dolog meg olyasvalami, ami az albumaikról egyáltalán nem jön át, maximum a DVD-kről, élőben viszont hatványozza a koncertélményt: a Meshu’ a fénytechnika császára. Egyszerűen senki más nem operál ennyire összetett és kimunkált fényekkel, amik elképesztő részletességgel követik le a matekos riffek minden kis apróságát. Jóformán a gitárok minden egyes hangjának van egy saját saját lámpája. Vagy több. Olyan szintű a fénytechnika, hogy majdnem több helyet foglal el a színpadon, mint maga a zenekar. És akkor még ezt fejeljük meg egy csokornyi, több méteres magasságba feltornyosuló molinóval, amik az utolsó lemez pszichedelikus, agycsavargató artworkjét elevenítik meg. Pár szám után konkrétan az fogalmazódott meg bennem, hogy

a Meshuggah a metál goája

Annyi a lényege, hogy kiradírozza a tudatodat, és a saját beteg audiovizuális agymenését tölti be a helyére. Az meg már részletkérdés, hogy mindezt monoton lüktetés helyett agyontördelt, technikás metállal teszi. A maga nemében egyébként ez is pont ugyanolyan egyhangú – mármint szó szerint, elég volt meghallgatni mondjuk a koncert elején a Born in Dissonance című opuszt, ami konkrétan egyetlen hangon szaggatva képes teljesen összezavarni pár másodperc alatt bárkit, akinek nem abakusz volt a jele az oviban. Dallamosságnak helye itt bizony nincs.

A zenészek nyilván félelmetes, robotikus pontossággal játszottak végig, zeneileg az sem sokat számított, hogy Thordendal mester helyett az egyik nyolchúrost megint a Scar Symmetryből importált Per Nilsson pengette, hisz kábé két év közös turnézás után már neki is ott van az összes beteg szóló meg ritmusképlet a kisujjában. Tomas Haake dobolását hiába is fejtegetnénk, nekünk, földi halandóknak szinte felfoghatatlan, amit leművel dalról-dalra, és még Jens Kidman frontemberi kiállása is csak fokozta a hideg, barátságtalan légkört: mémhősünk a fennakadt szemekkel kántálandó dalszövegeken kívül a 80 perces műsor alatt összesen talán három-négy rövid tenkjút, ha intézett a néphez, azokat is többnyire azért, hogy valahogy elcsitítsa az újra meg újra felhangzó ME-SU-GA! skandálást. Ami a hangzást illeti, az elején kimondottan, zavaróan halk volt az egész, lazán túl lehetett beszélgetni, de úgy fél óra után, nagyjából a Straws Pulled at Random környékén már rendesen dörgött a cucc, mint a mozsárágyú. Erre már szépen be is furakodtam a pit közepére, hogy eljárjam a szovjet katonák táncát.

A tizenkét számos setlist főleg a Nothing, az obZen és a legutóbbi The Violent Sleep of Reason albumok híveinek kedvezett, mindegyikről három-három tétel került elő (plusz még kettő a Kolossról, meg az ősalap Destroy Erase Improve-ról a Future Breed Machine, aminek az elejéről amíg élek, mindig a 74-es troli ajtózárást jelző hangjelzése fog eszembe jutni). De igazából ez megint egy olyan koncert volt, hogy ezek az arcok játszhattak volna bármit, akkor is pont ugyanígy csúsztunk volna szét, kaptunk volna mattot, fogtunk volna padlót, meg minden ilyen hangzatos közhely az ámulatra. Amúgy néha már rendesen be is sokalltam attól, amit hallok, az utolsó lemezről a Clockworks például tényleg egy lehetetlenül megterhelő trekk, és – most jön a szentségtörés – nekem a Bleed is hasonló kategória, hiába a kultikus intro az ikonikus lábdobbal, hét perc egyszerűen sok belőle. Így a ráadásban elővezetve már olyan volt ez a szám, mint amikor az egész estés sörvedelésre még ráhúzol egy deci jégert – a legutolsónak hagyott Demiurge kalapálása meg erre a kombóra volt még egy hörpintésnyi spitz rum. Agysejt alig maradt épen utána. (Amúgy nem vedeltem végig ilyen rútul az egész bulit, csak régebbi tapasztalatokból merítek, eskü!)

Szóval a Meshuggah egy iszonytatóan tömény és súlyos produkciót öntött az arcunkba, ami ha nem is volt éppen hibátlan (tényleg kellett volna még hangerő, na meg egy jó Combustion!), de a banda rendíthetetlen feszessége meg az elképesztő látvány így is tekintélyt parancsolt. Ezt pedig ebben a formában és pláne ezen a szinten tényleg a világon senki mástól nem kapja meg az ember.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens