Eyehategod, Harm’s Way @ Dürer Kert

Twitching Tongues

Végül úgy alakult, hogy az I Exist utolsó dalára sikerült beesni a Dürerbe, részben dacból (nem jött a The Gates Of Slumber, bassza meg), részben pedig közlekedési anomália miatt, aminek következtében irdatlan vargabetűvel sikerült csak lezavarni az utazást. De persze bőven kárpótolt a késedelemért az L.A.-ből ideröppent Twitching Tongues. A zenekar eddig is az egyik legjobb indoka volt annak, miért is ne kívánjuk, hogy elnyelje az óceán Bill Hicks és Maynard James Keenan kedvenc városát, ez a koncert pedig tovább mélyíthette a rokonszenvet. Igazából a buli már akkor elkezdődött, amikor Kyle Thomas basszusgitáros becaplatott a terembe egy koporsó alakú keménytokkal, aztán az Astigmatism… meghozta a hallható élményt is. Nos, mit is mondjak? Bárki, aki attól félt (mint jelen sorok írója), hogy vállalhatatlanul szarul megszólaló énektémákat állandó közönségénekeltetéssel igyekszik majd elfedni Colin Young, és hogy a zenekar maga a pontatlan játék megszemélyesítője lesz, az már az első daltól megnyugodhatott. Az énekes orgánuma élőben sokkal meggyőzőbb, mint lemezen, a banda pedig hibátlanul zenélt (egyébként ez az összes megtekintett zenekarra igaz), és ezúttal a kisterem is a muzsikusok mellé állt, egyedül a kontakthibás mikrofonkábeltől eltekintve. Nyilván nem lehetett mindig mindent hallani (ilyen zenénél ez mondjuk nem is kötelező), de amikor kellett, akkor a helyükön voltak azok a hangszerek. Egész szépen meg is telt a kisterem a Teufelesszájú amerikaik kedvéért, bár ez olyan dalokkal nem is meglepő, mint a Preacher Man, a Feed Your Disease, a Sleep Therapy, a World War V vagy az Insane & Inhumane, és élvezte is a mókát a jónép („még hármat, bazmeg!”)

Harm’s Way

Aki esetleg ezek után szépséget és harmóniát keresett, az jobban tette, ha inkább a kerthelyiség nyugalmát választotta, a chicagói Harm’s Way ugyanis akkorát robbantott 2011-es Isolation című lemezük kezdődalával, hogy nem lett volna meglepő, ha kiérkeznek a katasztrófavédők. A csapat maga volt a megtestesült energia, és igazából mást se csináltak, csak azt, amiért idejöttek: zenéltek. James Pligge, a jól megtermett frontember nemigen fárasztotta magát konferálással (egyetlen kivétellel, amikor is elmondta, hogy az utolsó három dal a Deathwish-nél megjelenő új lemezről származik), nyilván úgy voltak vele, hogy aki nem ismeri a dalaikat, az így járt, és ebben igazuk is van. Lényegében szünet nélkül játszották végig nem túl hosszú szettjüket, amit furcsállni lehetett, hiszen ők voltak az egyik turné headliner bandája (ez egyébként azért is lehetett, mert ha jól láttam, beugró gitárossal álltak ki), bár az Eyehategod alatt már örültem neki, hogy hagytak még némi állóképességet a fináléra. Mindenesetre a zenekar a lelket is kizenélte magából, főleg a kicsit Aaron Gillespie-re emlékeztető dobos, ezért pedig mindenképp megy a riszpekt. Ez az egy dolog hiányzott egyébként a Twitching Tongues-ból, no meg egy Pligge-hez hasonló, jellegzetes frontemberfigura.

Eyehategod

Itt aztán volt mit nézni, és persze hallani, mind a dalok közben, mind közöttük. A zenéről (mert hiszen ez a lényeg) annyit, hogy már az első percben kitört a káosz: gerjesztették az erősítőket, mint prosti a kuncsaftot, és egymást érték a parasztabbnál parasztabb gitártémák. A dalok tekintetében elég korán elvesztettem a fonalat (hajlamosak összefolyni a számaik), az biztos, hogy a Dopesick és az idén húsz éves Take As Needed For Pain dalai alkották a buli gerincét. Elhangzott többek között a New Orleans Is The New Vietnam, a White Nigger, a Masters Of Legalized Confusion, a Lack Of Almost Everything és a Sisterfucker is, de ezekkel minimum egyenértékű volt mindaz, amit Mike Williams és Jimmy Bower leművelt a színpadon. A Down-ban a dobokat püfölő gitáros már elejétől fogva lelkesen vetette magát az eseményekbe (pár lépésnyire tőlem állva a Twitching’-et is megnézte), ömlött róla a víz és folyamatosan dúdolgatta a gitártémákat is, miközben játszotta őket. Mike pedig mindenben a Harm’s Way frontember ellentétének bizonyult: hajhosszúságban és testfelépítésben éppúgy, mint bőbeszédűségben. Konkrétan megállás nélkül pofázott, hol a rendőrök bántalmazására buzdított, hol a szülővárosáról nyilatkozott elismerően („New Orleans is the land of bullshit”), ezzel kapcsolatban pedig Budapestről is megjegyezte, hogy tudomása szerint itt találták fel a pelenkát, és ahhoz is volt egy-két kedves szava, aki túlzásnak érezte a magánszámait („shut up and play!„) Persze a zenei részből is jócskán kivette részét a heveny drogfogyasztás jeleit magán viselő énekes: megmutatta mindenkinek, hogy is kell kitartóan üvölteni, és amikor úgy tartotta kedve, a mikrofonnal baszkodta Joey LaCaze cinjeit (természetesen állványostul).

Olyan szinten a két kulcsember uralta a show-t, hogy Brian Patton csak akkor tudta kicsit magára vonni a reflektorfényt, amikor rágyújtott, és a gitárját használta hamutartónak. Sokat elárul egyébként a koncert hihetetlen lazaságáról, hogy a zenészek teljes mellszélességgel képviselték a „mindenbe beleszarunk” életérzést: a színpadon cigiztek, ittak, és láthatóan felettébb jól érezték magukat, ami nagyon hamar átragadt a közönségükre is. Elvileg elhangzott két új szám is, az egyik a „Pariah” címet viselte, ezt Williams azzal magyarázta, hogy ők (mármint az Eyehategod) is páriának tartják magukat: senkit sem érdekelnek, továbbá büdösek és tudatmódosítókkal élnek. Míg az utóbbi két ismérv nyilván megalapozott, addig az első egyáltalán nem, és ennek az este legnépesebb közönsége elég gyakran hangot is adott.

A koncertet köszönjük a Phoenix Music Hungary-nek!