2018. február 27.
Elképesztően erős évünk van idén keményzenei koncertek terén, egymást érik a nagyobbnál nagyobb külföldi nevek koncertjei, az embernek már rendesen mérlegelnie kell, hogy melyik bulikat vállalja be és kire bólogassa el a pénzét. Február utolsó vasárnapján éppen Brazília élő legendája, a Sepultura érkezett Budapestre, a Barba Negrába, hogy kipipálja a szinte közelező éves hazai jelenését. Ez önmagában még nem is feltétlenül lett volna akkora szenzáció, viszont Andreas Kisserék nagyon okosan egy olyan turnécsomagot hoztak magukkal, amire nem nagyon lehetett nemet mondani. Itt ugyanis minden extrém alműfaj szimpatizánsai találhattak maguknak valamit: az agyas, kifinomult brutalitás kedvelőinek az Obscura, a nyers reszelések híveinek a Goatwhore, a modern breakdownistáknak meg a Fit for an Autopsy tette kihagyhatatlanná a bulit. Ráadásul mindhárom banda remek formát hozott, ahogy maga a főzenekar is, szóval alighanem senki nem ment haza elégedetlenül a koncertről a zimankós idő ellenére sem.
A lineup sokszínűsége ellenére is a leginkább kirívó fellépő az est nyitányáért felelős Fit for an Autopsy volt, akik a másik három, klasszikus stílusokat képviselő bandával szemben egy frissebb, újhullámos megközelítéssel játszanak. A New Jersey-i zenekar a tavalyi évben kiadott The Great Collapse csúcsra járatott öko-deathcore-ja révén sokak szívébe zárta magát, nyáron a Dürerben már nyomtak is egy forró klubbulit a lemezzel, ezúttal pedig legifjabb titánokként igyekeztek megalapozni a hangulatot a nagy öregek előtt, amit becsülettel végre is hajtottak. A hatszámos szett alapját a tavalyi album biztosította. Miután a Hydra és Heads Will Hang párossal rárúgták az ajtót az addigra összegyűlt maréknyi emberre, robogtak is tovább a Hellbound albumról igazolt Still We Destroy-jal és az Absolute Hope, Absolute Hell egyik húzódalával, a Saltwounddal. A sort az Iron Moon és a gigasláger Black Mammoth zárta, melynek sorait üvöltve mindenki megkapta a tökéletes befejezést. A srácok produktuma hibátlan volt, mind megszólalásban, mind kiállásban, de főleg hozzáállásban: Joe Badolato énekes nem győzött hálálkodni két dal között, hogy itt lehettek. Erre később a mercspult mellett is ráerősített: egy rendkívül szimpatikus arc, aki elmondta, hogy habár a Sepulturával való turnét hatalmas dolognak tartják, mégsem ez az ő terepük, és megígérte, hogy hamarosan egy saját headliner turné keretein belül térnek vissza, majd egy órás szettel! (Korpusz Ádám)
A rövid, de annál velősebb első felvonás után a Goatwhore hamar meghozta az este legnagyobb meglepetését is. Egyáltalán nem gondoltam volna ugyanis, hogy a huszonegyedik évét taposó New Orleans-i brigád műsora ennyire szórakoztató lesz. Az arcok az alapító Sammy Duet gitáros vezetésével gyakorlatilag fogták a 80-as évek riff-enciklopédiáját, kitanultak belőle mindent a Judas Priesttől a Slayeren át a Bathoryig, az északi ridegségtől a déli suttyóságig, és az egészet összekeverték egy irtó jól működő, gyilkos eleggyé. Tulajdonképp az összes riffet, szólót, váltást és dobfillt hallottuk már mástól, de az egész mégsem válik unalmassá, épp ellenkezőleg: megfog, beránt és visz magával, és nem tudsz mást tenni, mint bólogatni, hejjhejjezni és vigyorogni önfeledten. Egy mellettem megjelent póló láttán fel is sejlett bennem, hogy a Goatwhore a világ Akelája, legalábbis a körülöttük keringő tróger attitűd tekintetében simán. Louis Benjamin Falgoust frontember ránézésre jóformán egy suttyó redneck blacker Ganxsta Zolee, aki ráadásul többet léggitározik a mikrofonon, mint én egy átlag Soilwork-koncerten, de a nyurga Robert „TransAm” Coleman basszert sem nehéz hamar a szívünkbe zárni, izgága mozgásával ő is vonzza a tekintetet. Az érzésre háromnegyed órás műsor jócskán szemezgetett a tavalyi Vengeful Ascension albumról, zárásnak meg kitalálni sem lehetett volna célratörőbb odabaszást, mint a Fucked by Satan című vidám kis szösszenet. Engem simán megvett a banda, megint egy újabb olyan csapattal gazdagodtam, akiket teljesen véletlen láttam, de legközelebb jó eséllyel már célirányosan elmegyek és megnézem őket. (Völgyesi)
A harmadikként fellépő Obscura bizonyos szempontból szintén kakukktojás volt a lineupban, lévén míg a másik három brigád nagyrészt a nyers lehengerlő erőre, hogy azt ne mondjam, a kőbunkóságra épít, addig a németek az aprólékosan kidolgozott, precíz, okos tech death pályáján vannak otthon. Steffen Kummerer és csapata gyakorlatilag a legendás Death 21. századi örököseinek tekinthetők (nem véletlen kapott meghívást a frontember a Death to All emlékprojektbe is), akik élőben is lenyűgözően hozzák a technikás és progresszív tanításokat. Az efféle megfejtős-villantós zenélés könnyen válhat lelketlenné és fullasztóvá, itt viszont szó sem volt ilyesmiről, köszönhetően a fogós zenei témák mellett a látványos fényjátéknak, a bőséges füstgépezésnek, na meg annak, hogy Kummerer nyilvánvalóan igyekszik minél többet kontaktolni a közönséggel. Ha kell, akár szólózás közben is hadonászik, hogy reakcióra bírja a nézőket, máskor meg két szám között külön leáll poénkodni egy meglengett bakelit láttán („Kinek van meg ez a lemez? Ó, egy vinyl, akkor te biztos elmúltál 40!„). A szóban forgó album természetesen a legutóbbi, a 2016-os Akróasis volt, aminek a dalai a program gerincét adták, de elhangzott az Omniviumról az Ocean Gateways, majd a Cosmogenesis húzódalai, az Anticosmic Overload és zárásul az óriási szólókkal levezetett Centric Flow is. Érzésre a németek mintha kicsit kevesebbet játszottak volna, mint a Goatwhore, de ez valószínűleg csak a hosszabb számok miatt tűnt így – akárhogy is, felettébb tartalmas műsort prezentáltak az egyre csak sokasodó egybegyűlteknek. (Völgyesi)
A Sepultura produkciójára szépen feltöltődött a küzdőtér, szinte kiéhezetten várt már a közönség, hiába tették tiszteletüket a brazil etno-thasherek jó párszor már kis hazánkban. A skandálás és feszült várakozás után azonban elszabadult a karnevál, és a tizennégy éves kori önmagam egy méretes pacsit követően átvette az irányítást a testem koordinációja felett, egy bő órára! Nem meglepő módon a szett lényeges részét a tavalyi Machine Messiah album adta, melynek legthrashebb gyorsvonatával, az I’m Not the Enemy-vel csaptak a lecsóba, majd egyből el is lőtték az album egyik húzódalát, a klipesített Phantom Self képében. Azonban hiába sikerült kiválóan a tavalyi korong, és lépett valódi szintet a Sepu zeneisége az újszerűen ható, szinte már progmetálba hajló riffhalmozással és igényes dalszerkezetekkel, a valódi megőrülést és ovációt mégis a Cavalera-éra thrash-himnuszai (Territory, Arise, Refuse/Resist, Rattamahatta, Roots) miatt zsebelhették be.
Az ősi vitára, miszerint van-e létjogosultsága a Sepulturának Max Cavalera nélkül, kövér és velős választ kaphattunk az évek során. Van. Derrick Green egy sokoldalúbb, színesebb palettával büszkélkedő frontember, azonban megnyerő, alázatos odaadásával és a maga két méterével tekintélyt parancsoló kiállásával sem tudta akkora ikonná kinőni magát, mint elődje, és már nem is fogja. A lényeg nem is ez. Derrick neve most már végleg összeforrt a zenekarral, akinek az oldalán a Sepultura folyamatos – habár közel sem konstans – fejlődésen ment keresztül. Andreas Kisser gitáros két dal között megjegyezte, hogy 20 éve már, hogy együtt újra elindították a Sepulturát, bizonyítva, hogy igenis kell még számolnunk velük. El is hangzott három dal az idén jubiláló első közös albumról, az Againstről (a címadó, a Choke és a Boycott). Kicsit tehát Derrick koncertje volt ez. Meg a dobosé, Eloy Casagrandéé. Ilyen tűpontos, ízléses és elképesztő ütős teljesítményt régen láthattunk. Ha a koncert végeztével feláll és töltőre csatlakoztatja a lemerült akkumlátorait, azon sem lepődünk meg, így azonban csak marad a kalapemelés.
A koncert retrospektivitása tehát adott volt, és joggal állíthatjuk, hogy mind a Machine Messiah dalaira kíváncsiak, mind a Derrick-rajongók, mind pedig az ősfanok megkapták, amit szerettek volna. Könnyeden, ünnepien, karneváli hangulatban, ahogyan csak a brazilok tudják. (Korpusz Ádám)
Fotók: Somogyi Lajos (galéria itt)
