2011. szeptember 15.
Az ősz első nagy dobásaként egy igen masszív kis pakk érkezett kedd este az A38 hajó fedélzetére, ami a magyar közönség számára olyannyira szimpatikusnak bizonyult, hogy még a teltház táblát is ki lehetett akasztani az esti szürkületig bezárólag. És hogy mégis mi keltett ilyen nagy érdeklődést? Minden bizonnyal az összességében már harmadszor, de csak először egy klubbuli keretein belül fellépő, az elektronikus zenék egész tárházát a torzított gitár világával igen impulzív módon keverő Enter Shikari legénysége. Persze az előzenekarok mellett sem lehetett csak úgy elsétálni, hiszen a hazánkban először megforduló ifjú és máris sokakat megszégyenítő méretű rajongótáborral rendelkező hardcore-fogat Your Demise is jelen volt. Továbbá a hajón már másodszorra is sokkoló teljesítményt nyújtó Letlive fellépése is egész biztosan sokat nyomott a latba.
Zahorán Csaba kollégámmal már igen korán megérkeztünk a hajó fedélzetére, hiszen az adott napra Rou, az Enter Shikari énekese volt a kiszemelt interjúalanyunk. A szóban forgó beszélgetést pedig alig pár napon belül már olvashatjátok is az oldalunk interjú részlegében. A kezdésig fennmaradó időt viszont már inkább egy pofa sör és egy falat étel társaságában akartam tölteni, így ideiglenesen elbúcsúztam a Duna parttól, de miért lényeges ez? Mikor visszatértem, már egy óriási sor kígyózott a hajó bejárata előtt, ugyanis csak léptekben engedték be az embereket, azonban ettől függetlenül nem lehetett okunk panaszra, ugyanis az emberek többsége azért bejutott a Letlive kezdéséig, így sikerült elkerülni pl. a 2007-es, Kultiplexben tartott The Red Chord buli kapcsán kialakult feszültséget. Profin ment minden, ahogy azt a Skalar Music és az A38 rendezvényei kapcsán már megszoktuk.
Tudom, biztos furcsa, de én két okból is a Letlive fellépést vártam a legjobban: 1.) Lemezen engem teljesen letaglóztak anno, ami azért nem volt könnyű feladat, mert mostanság nagyon kevés új anyagot tudok igazán megszeretni, és a Letlive mégis képes volt arra, hogy az övék előtt fejet hajtsak. 2.) Június 14-én volt szerencsém látni őket a Boysetsfire előtt, és finoman szólva is igen maradandó élményt nyújtottak. Egyfelől némileg pótolták azt az érzést, amit akkor érezhettem volna, ha mondjuk látom a Glassjaw-t a hőskorában, másfelől számomra hihetetlenül egyedi, meggyőző és hiteles volt az, amit akkor láttam, és reméltem, hogy a történelem megismétli önmagát. Sajnálatos módon ez viszont nem történt meg. Az oké, hogy zeneileg most is egy kimagasló előadást láthattak az egybegyűltek (bár ténykérdés, hogy a buli elején némiképp el volt mismásolva az ének), de én tudom, mire képesek ezek a srácok, és ez messze elmaradt attól a szinttől. Nem vagyok mazochista, de újra azt vártam, hogy egy kicsit féljek tőlük, kicsit meg legyek ijedve, ehelyett csak egy átlagos bulit kaptam tőlük, ami a mai zenei dömpingben persze így is bőven átlag feletti. A szett ezúttal is csak a legutóbbi, nemrég egy újrakiadást is megért Fake History c. lemezről lett összeválogatva (Homeless Jazz, H. Ledger, Casino Columbus, The Sick, Sick, 6.8 Billion, Muther, Renegade 86`, We, The Pros Of Con). Ja, és külön öröm volt részemről, hogy a közönségben nemcsak én tudtam a szövegeket, hanem egy csomó másik srác is körülöttem. Fejlődünk! Őrült show volt, de letlive-mércével mérve nekem kicsit kevés is volt.
Van egy pár zenekar, ami számomra nehezen érthető. És most nem a zenéjükre gondolok, hanem arra, hogy mégis mitől olyan sikeresek? Én olyan maradi vagyok, hogy nálam még a zene van az első helyen, így általában azt szoktam meghallgatni, de ugye manapság nem idegen az a gondolkodás se, hogy haj, péniszméret, design, és még ki tudja mi alapján ítélünk és szeretünk egy zenekart. A Your Demise körül szerintem az utóbbi évek egyik legnagyobb hype-ja alakult ki még, akkor is, ha ténykérdés, hogy nem játszanak rossz zenét. A szememben mindig is kisfiús hardcore bandaként tetszelegtek, és a koncert mindenképp pozitív irányba mozdította el az összképet: úgy éreztem, ők is minden erejükkel küzdenek azért, hogy ezt a szerepet levetkőzzék, és ne csak cicafiúk feszítős zenéje legyen az övék. És bár az új albumukkal nem biztos, hogy jó irányba indultak el, élőben tagadhatatlanul tökösen és intenzíven mozogtak. A dalokat tekintve többnyire az utóbbi két albumról válogattak a srácok, így olyan tételek kerültek elő, mint a Nothing Left But Regret, a Shine On, a Life of Luxury, a Burn Tongues, a Miles Away vagy a záró The Kids We Were Used To Be. Igaz, a koncert közben mintha elfelejtették volna a tiszta ének puszta létét is, mindezt egész ügyesen kompenzálták a folyamatos stagedive-ra biztatással és egy-egy nagyobb átmérőjű circlepit kialakíttatásával. Nem volt rossz koncert, és a régebbi dalaik is egész jól működtek, de én inkább csak annyit mondok, hogy szeptember 23. (Buzás Krisztián)
Számomra minden kétséget kizáróan az Enter Shikari volt az est fénypontja, és habár a fentebb elemzett két bandára is kíváncsi voltam, illetve megnéztem előadásukat, egyértelműen a ‘Shikari miatt szálltam fedélzetre ezen az estén. A tavalyi szigetes bulijuk után ráadásul igazi ínyencségnek tűnt előzetesen az a tény, hogy az ország egyik legjobban megszólaló koncerttermében, az A38-ban újrázhassak. A kezdés idejére csordultig megtelt koncertterem, rajtam (és körülöttem még jó néhány száz emberen) az ámulat lett úrrá szűk másfél órán keresztül. Az intrót követő Destabilise, Mothership, Zzzonked hármas pedig kíméletlenül adta be a balegyenest minden egyes résztvevőnek. A hangzás egész egyszerűen kifogástalan volt, iszonyatos erővel dörrent meg minden egyes nóta, amit egy egészen elképesztő fényshow emelt az audiovizualitás csúcsára. Rou többször is megmászta a hajó plafonját, csak hogy tovább emelje az amúgy sem túl statikus összképet, Chris Batten basszer pedig előszeretettel vette be magát az első sorokba. A jobbnál jobb dalok pedig jöttek szépen, sorban: Havoc A, Hectic, majd az egyik személyes kedvenc, a Return To Energiser. Jópofa dolog, hogy azon kívül, hogy a számok itt-ott meg vannak variálva, időnként igencsak kiterjesztett elektronikus (javarészt dubstep) kiállásokkal megspékelve kerülnek előadásra a nóták. A közönség pedig minden egyes alkalommal heves táncikálásba kezdett, miközben majd’ beszakadt a padló a fedélzet himbálózásától. A No Sssweat után egy újabb (az interjúban korábban említett) friss szerzemény csendült fel Arguing with Thermometers címmel. Ezt az alábbi videónak hála most bárki újra átélheti, aki pedig kihagyta a bulit, itt a remek alkalom, hogy megismerkedjen eme nótával is. Azt hiszem, minden okunk megvan bizakodni egy remek albumban! A Quelle Surprise után Rou akusztikus gitárt ragadott a Gap in the Fenceben, igazán emlékezetessé téve a dalt. (Hogy szólt már az a gitár, kérem!) A No Sleep Tonight, Snakepit dalokat követően a Sorry, You’re Not a Winner képében elérkeztünk a búcsúhoz, de természetesen csak egy egészen rövid időre. Az ovációért pedig kaptunk még ráadást is, ami ugye nem lehetett más, mint a Juggernauts és az Ok, Time For Plan B. Rou időnként magyarul köszönte meg a közönség lelkes részvételét, ami minden egyes esetben óriási lelkesedést váltott ki a nézőseregből. Nem hiszem, hogy bárkinek bármi oka lenne panaszra. Pontosan azt kaptuk, amit egy Enter Shikari-bulitól elvárhat az ember. Felhőtlen szórakozás/szórakoztatás volt ez a legfelsőbb szinten, a koncertet pedig egész egyszerűen totális audiovizuális orgiaként éltem meg, amiből remélem az új album megjelenését követően ismét kapunk egy kiadós adagot kis hazánkban! (Zahorán Csaba)
