2022. július 7.
Ahhoz képest, hogy a Five Finger Death Punch az utóbbi tíz évben a bombasikerek ellenére jóformán lemezről-lemezre egyre csak érdektelenebbé válik, egészen üdítő, sőt rendesen szívet melengető volt látni, hogy a 2020 elején megtartott legelső budapesti koncertjük mekkorát szólt és mennyire tökéletesen működött. Gyakorlatilag tízezer ember egyként ünnepelte azt, hogy Báthory Zoltán gitáros, aki a ‘90-es években állítólag mindössze egy darab gitárral a hátán hagyta itt az országot, sok munkával frankón megvalósította az Amerikai Álmot, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, majd végül még haza is talált a szülőföldjére. Na de van-e ebben a sztoriban annyi varázserő, hogy az másodszor is bearanyozza napjaink egyik legkiszámíthatóbb zenekarának egy hazai show-ját? Nos, nem volt. Így hát maradt a vérprofi rutinmetal, ami így sem volt rossz egyáltalán, de azért különösebben király sem.
A két előzenekar közül csak az Ill Ninót sikerült elkapni, bár ugye azon kapásból lehetne is vitázni, hogy igazából Ill Nino-e egyáltalán ez a mostani felállás, miután pár éve Cristian Machado énekes a két akkori gitárossal együtt szépen ki lett túrva a bandából. Az mindenképp egy jó lépés volt a hitelességi szakadék széléről való visszatáncolás felé, hogy tavaly visszahozták az első két albumot összepengető Marc Rizzo gitárost, de még így is nyitva maradt a nagy kérdés, hogy az új frontember, Marcos Leal mit tud kezdeni Machado baromi jellegzetes dallamaival, igazságot tud-e nekik szolgáltatni élőben. Hát, tudott is, meg nem is. Tulajdonképpen egész korrektül lehozta a bulit, egyedül a záró How Can I Live-be tört bele feltűnően a bicskája, de igazából ha valaki csak messzebbről figyelte a bandát, és nem követte aktívan, hogy mi újság velük, az simán hihette, hogy ez itt még mindig Machado, csak éppen rosszabb napja van. Szóval ezen nem bukott el a buli – annál inkább a hangzáson. Valami borzalmasan csapnivalóan szólt az egész, Marcost még úgy-ahogy ki lehetett hallani, de a gitárok csúnyán túlzsizsegték a dobcuccokat, ami azért elég durva annak tükrében, hogy utóbbiakból is volt rögtön három is. Így aztán hiába nyomta az előzményekhez mérten tök meggyőzően a banda, hiába raktak össze egy velős old school setlistet (szinte csak az első három lemezről játszottak, ezenfelül mindössze egyetlen darab új dal meg egy rövid dobos-perkás szóló fért bele), mégis végig az élvezhetetlenség határán táncolt a buli. De annyira, hogy nem is különösebben sajnáltam, mikor alig fél óra után vége is lett. Kár érte.
Ha nagyon röviden akarom összegezni a ‘Death Punch második hazai buliját, akkor olyan volt, mint az az ominózus South Park-mozifilm kifordítva: Kisebb, rövidebb és vágott. Valamint halkabb, visszafogottabb, szűkszavúbb, illetve kevésbé ünnepélyes, kevésbé humoros, kevésbé megható, és kevesebben is jöttek el megnézni. Alapjában véve tök ugyanazt a koncertet kaptuk meg még egyszer, amit tavalyelőtt, csak épp az újdonság varázsa és a kis megfoghatatlan plusz hiányzott belőle. Pedig tényleg nem kellett volna sok: csak még pár decibel, csak még pár kiszólás Zoltántól a koncert közben – a közönség valószínűleg bármilyen olcsó közhely puffogtatásáért is a tenyerén hordozta volna, szóval mindenképp kihagyott ziccer volt ezt nem kihasználni -, csak még pár sztori Ivan Moodytól – aki most mintha csak az utolsó 15 percre jött volna bele igazán a showman szerepébe -, esetleg még pár dal, amit legutóbb nem játszottak. Hiszen már a nyakunkon a következő album, simán dobhattak volna arról is valamit, de nem, sőt még a legutolsó, 2020-as anyagról is csak azt az egy számot sütötték el, amit már akkor is, pedig szerintem ha volt olyan lemezük az utóbbi években, amibe tényleg érdemes lenne 1-2 számnál mélyebben is belenyúlni, az mindenképp a F8. A műsor újdonságai konkrétan kimerültek annyiban, hogy a Wrong Side of Heavenben ezúttal dob meg torzító is volt, de még ez is visszalépésnek hatott ahhoz képest, hogy két éve a színpadra behozott kanapén ücsörgős akusztikus verzió mennyire bensőséges pillanatokat adott. Szóval kicsit az az érzésem volt, mintha a banda is úgy állt volna hozzá, hogy elsőre minden vicc nagyobbat üt, és amikor másodszor meséled, már elkezded kihagyni az olyan részleteket, mint hogy Mórickán milyen színű sapka volt, vagy melyik utca sarkán állította meg a rendőr.
És hogy akkor mit is kaptunk, miután a Five Fingerről így lehullott a varázsfátyol? Nem egész 90 perc patikamérlegen kiszámolt izommetalt nagyívű refrénekkel, csilivili gitárszólókkal, rengeteg dübörgő duplázóval, néhány pont jókor elsütőtt konfettiágyúval, kissé lukácslacisra vett konferálásokkal (tudod, ezek a kis, 2-3 mondatos felvezetések, aminek nahát, ki hitte volna, mindig pont egy számcím a csattanója). Nem mondom, hogy nem volt tök jó élmény megint hallani pár olyan régi kedvenc számomat, mint a Bad Company, a Never Enough vagy az Under and Over It, de erről a koncertről már csak ennyit hoztam haza magammal, nem többet, és pláne nem azt a napokig kitartó felvillanyozó érzést, hogy “a francba is, de kurva boldog vagyok, hogy ennek a részese lehettem.”
A cikk eredetileg a Rockvilag.hu-n jelent meg 2022. július 7-én.
Fotók: Pásztor Csaba „Kieron” – Rockvilag.hu
