Egy szép este a megátkoztatásra – The Black Dahlia Murder-koncertbeszámoló

A kétezres évek második felében teljesen menetrendszerű dolog volt, hogy a The Black Dahlia Murder majdhogynem évente benézzen Budapestre egy jó kis death metal-hacacáréra, de aztán a banda mára legendás 2011-es, ingyenes düreres csontdarálója után ez a hagyomány valamiért abbamaradt. Azóta a michigani brigád csak egyszer tette tiszteletét a Rockmaratonon, szóval jócskán időszerű volt már, hogy újra beugorjanak a fővárosba, aminek végül most szombaton jött el a napja. Az A38 Hajóra szervezett buli felállásához időközben a marylandi grindhuszár Full of Hell is csatlakozott, a hazai felvezetés feladatát pedig a Kill With Hate és a Wasted Struggle kapták. Utóbbiról sajnos sikerült teljesen lemaradnunk, ezt némi mörcs gyors magunkhoz vételével igyekeztünk kompenzálni, a beszámolót pedig egy következő bulin pótoljuk.

A budapesti Kill With Hate a virágzó hazai death metal-színtér egyik zászlóvivője, akik nemrég bemutatott legújabb számukkal egy új irány felé kormányozták halálbárkájukat, ami az ősszel érkező második albumukon körvonalazódik majd teljesen. Kíváncsi voltam, vajon mit produkálnak ezúttal élőben, és bizony nem kellett csalódni bennük. Ami a színpadképet illeti, elég furcsán mutatott végtelenül precíz dobosuk, Turcsák Bence száműzése a színpad bal sarkába, de ez nyilvánvalóan logisztikai döntés volt, ami mögött természetesen az átcuccolási idő minimalizálása állt. A hangosítás itt-ott sántított, sőt a szett második felében egy kis időre kifelé minden el is szállt, összességében azonban nagy panasz nem lehet a technikusokra, a banda pedig mindent megtett azért, hogy valóban átérezzük, milyen az amikor gyűlöletből vágják belénk a konyhakést. A húros szekció egyfajta bestiális gitárhősködést szabadított el, így rángatott le pokoli mélységekbe. Külön kiemelném Pornói Patrik basszusgitáros vokálteljesítményét, ami élményszámba ment Gyémánt Krisztián infernális acsarkodása mellett, aki a tőle megszokott, már-már nyugtalanítóan agresszív orgánummal ostromolta a megjelenteket. Bivalyerősen húztak a dalok, szerkezetileg is jól felépített buli volt, a szép számban megjelent közönség pedig megvette a produkciót. Ami pedig az új irányt illeti: nincs is annál csodálatosabb dolog, ha egy zenekar minél tovább feszegeti a stílus és saját maga határait, az új dal alapján pedig engem teljes mértékben meggyőztek; egy vakmerő és sokszínű zenekar képét festették, profi és elkötelezett hozzáállással párosulva, csak így tovább. (Simon Ferenc)

A Full of Hell társaságával mindig is úgy voltam, hogy egy elképesztően hangulatos és progresszív formáció, ám néha már átesnek a ló túloldalára, már ami a művészi kaotikusságot, a felesleges sampleres megfejtéseket és a végtelennek tűnő hangulatfokozást illeti. Ez természetesen lemezről-lemezre attól is függött, hogy épp ki működött közre az adott korongon, ezért is vártam kíváncsian, vajon melyik oldalukat mutatják meg az infernális idegenvezetők. A nemrég megjelent új anyaguk előtt már a Nailsszel közös splitjük is előrevetítette, hogy itt valami fantasztikus dolog van készülőben, a friss Trumpeting Ecstasy pedig a srácok csúcsteljesítményei között tartható számon, az eddigi legmocskosabb és leginkább élvezhető lemezük lett. Kifejezetten jót tett a koncertnek, hogy minimális üresjárattal gyalulta le az érdeklődőket, és főleg a féktelen pusztítás és káosz dominált a bő húszperces műsor alatt. A zenekar énekese, Dylan Walker tényleg leereszkedett az alvilágba, és mint egy skizofrén torkú zseni, hibátlanul vezényelte le ezt a pokoli színjátékot. Az új anyagról is több dal megszólalt, melyek talán a setlist legerősebb tételeit adták, az pedig külön megdöbbentő volt, hogy négy ember ekkora elementáris pusztításra képes. Dave Bland dobos úgy ütötte a cuccot, mintha nem lenne holnap, a gyermekarcú Spencer Hazard pedig mindehhez alattomos riffmasszával asszisztált. Kreatívan agyontördelt szerkezet és elsöprő lendület jellemezte leginkább a szettjüket, emellett egész jól eltalálták az arányokat, nem ment át felesleges, időhúzó kísérletezgetésbe a koncert. A hangosítás ezúttal egészen rendben volt, a közönséget elnézve viszont nem mindenki tudta hova tenni a látottakat. Ez a produkció elég sok embernek megfekszi a gyomrát, aki viszont vevő a srácok pokoljárására, annak mindenképpen felejthetetlen élményt nyújtott az amerikai négyesfogat. (Simon Ferenc)

Már a Black Dahlia Murder színre lépése előtt érezni lehetett a levegőben, hogy itt most valami nagy dolog készülődik – hat év alatt kellően kiéhezett a banda rajongótábora egy jó klubos aprításra, amihez elég szépen össze is gyűltünk, szerintem nem sok ember hiányozhatott a teltházhoz. Aztán a What a Horrible Night to Have a Curse első hangjaira el is szabadult a pokol. Közel másfél órányi (!!!) buldózerként nyomuló death metal, Florida és Skandinávia legszebb hagyományait egyaránt hűen őrizve, itt-ott némi egyéb fűszerrel, és persze annyi bleszttel, hogy már rögtön a nyitódal végére azt hittem, leszakad a nyakam. Alan Cassidy kimeríthetetlen gépként kalapálta végig a bulit, míg mellette a ritmusszekció másik fele, Max Lavelle basszer többnyire a visszafogottabban pengette a magáét, ahogy az Arsisból tavaly átigazolt Brandon Ellis szólógitáros is, aki viszont ha rákerült a reflektorfény, azért eléggé szemkápráztató és fület gyönyörködtető módon hozta az elődei által megálmodott virgákat. A banda két vezéregyénisége azonban nyilván továbbra is a két alapító, Trevor Strnad énekes és Brian Eschbach ritmusgitáros párosa. Miattuk lehet végig olyan érzése az embernek, mintha a zenekar egyenesen valami képregényből lépett volna ki a színpadra. Karmesteri vezénylőmozdulatok, állandó szívecskemutogatás, „hadd lássam az izmokat!” felhívások, elviccelt felkonfok (pl. „ez egy öreg szám…az öregségről” az Elder Misantropy című darab előtt, és hasonló gyöngyszemek), na meg úgy mégis, őszintén, melyik vérkomoly death metal-bandának jutna eszébe a levonulása után egy Michael Jackson-dalt berakni és csomó emberrel el is hitetni, hogy ez itt most tényleg ennyi volt, mielőtt mégiscsak visszajönnének pár ráadás zúzdára? Na, mert a ‘Dahlia pont ezt csinálta. Ebből is látszik, hogy hiába játsszák az egyik legridegebb zenei műfajt végtelenül beteg szövegekkel, Trevorék igazából mégsem akarnak mást, mint hogy a nép jól szórakozzon a koncertjükön. A nép pedig szórakozott is, volt ökölrázás és dajdajozás, össze- és körbefutás, színpadmászás és beugrálás, meg minden, ami egy jó metálbulin kötelező.

Persze mindehhez az is kell, hogy a Black Dahlia Murder dalai olyan jók legyenek, amilyenek. Eschbach és brigádja ugyanis a konstans brutalizáláshoz képest már-már nevetségesen fogós témákkal pakolja tele a dalokat, legyen szó akár a korábbi lemezek kvázi At the Gates-majmoló darabjairól (helló, Statutory Ape!), akár az újabb, a death metal frontvonalain kívülre is kikacsintgató dalokról – erre a legjobb példa talán a legutóbbi, 2015-ös Abysmal album címadó dala, ami a pőre black metalos felütésből röhögve vált át egy konkrét maideni lovaglós témába. Hát lehet ezt nem imádni?! A műsor egyébként az utolsó anyag helyett főleg az idén tízéves Nocturnal dalaira épült, konkrétan hat tétel hangzott el a közönségkedvenc lemezről, aminél nagyobb lekenyerezést aligha lehetne elképzelni. De ugyanez igaz a teljes műsorra is: gyakorlatilag az összes olyan szám elhangzott, amit valaha is bárkinek eszébe jutna bekiabálni egy Black Dahlia-koncerten, mondjuk az egy szem hiányzó Moonlight Equilibrium kivételével. És hiába volt tényleg maratoni, 18 számos a program, nemhogy csúcspontokat, de még üresjáratokat sem nagyon lehetne kiszúrni, annyira folyamatos energia- és élménybomba volt az egész. Az meg, hogy most valakinek épp az őskövület-kemény Miasma, a botanikus horroreposz Raped in Hatred by Vines of Thorn, a kozmikus pusztítást végző Everything Went Black vagy a végén cunamiként lecsapó On Stirring Seas of Salted Blood, esetleg a Funeral Thirst / Deathmask Divine / I Will Return ráadásblokk kegyelemdöfése ütötte a legnagyobbat, már teljesen szubjektív. Nálam amúgy éppen az In Hell Is Where She Waits for Me rifforgiája hallatán gurult el a gyógyszer leginkább, nem is tudtam megállni, hogy ne vetődjek be középre megcsinálni a wall of deathet, pedig amúgy nagyjából annyira szoktam pithuszárkodni koncerteken, mint egy átlagos pultos. Aztán persze valaki jól orrba is fejelt hamar, de még ez sem tudott zavarni. Na, hát ennyire volt óriási ez a koncert.

És ezt nem csak az mondatja velem, hogy most először láttam a bandát, és ugye elsőre minden sokkal nagyobbat üt, hanem még a bandát már többedjére kipipáló arcok is „az év koncertje,” „életem bulija” és hasonló megjegyzésekkel dobálóznak azóta is mindenfelé. Ennél bővebben pedig talán nem is érdemes fejtegetni a dolgokat. (Völgyesi)

Még több fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens